Fekete J. József
Sehonnan sehová

Simon Grabovac: Strašni lik. Dnevnik - Novine i časopisi - Kulturni centar Novog Sada.
Novi Sad. 2002

"Niotkuda
ide sve
nikuda"
(S. G.)

Bölcs gondolat vezérelte azt, aki kiötlötte a válogatott és új versek típusú könyveket. E kiadványok által nem csupán a szerző kap lehetőséget egykori, ma már a könyvesboltokban fellelhetetlen kötetekben megjelent munkáinak újbóli, egy helyre összegyűjtve való megjelentetésére, hanem az olvasó előtt széles horizontot nyitva lehetővé teszi a költői ouvre születésében és fejlődésében való belátását. Olyanok ezek a könyvek, mintha a lírai én költői naplói lennének, nyomon követhetjük általuk egy-egy költői stratégia kialakulásának szakaszait, az egymásra sorjázó versek nem csupán a magukban hordozott jelentésükkel - ha egyáltalán vers esetében beszélhetünk jelentésről -, vannak jelen, hanem gyakorlatilag egy életmű kisebb-nagyobb szakaszát körülhatároló kontextusba kerülnek, és így a belátható szemhatár etapjaiként is értelmeződnek. Az igényesebben szerkesztett kiadványok a válogatott és új versek mellett elő- vagy utószóban össze is foglalják a belátható alakulástörténetet, szemelvényeket közölnek a korábban megjelent művekről kelt bírálatokból, bio- és bibliográfiai útmutatót is mellékelnek - olyan könyvet hozva létre, amit nem csak a szerző állíthat boldogan a polcára, hanem az olvasó is széleskörűen tájékozódhat általa a költői életműről.
Simon Grabovac könyve ilyen; remekbeszabott áttekintés, amely a tájékozatlan olvasót is kellőképpen eligazítja a szerző sajátosan egyedi költői világában. A kortárs magyar költészet ismerőit nem érheti különösebb meglepetés ebben a költészeti világban - ami azonban nem jelenti azt, hogy a szerb poézisben nem számítanak egyedinek Grabovac szóalkotásai, metaforaképzése, nyelvjátékai, a tárgyi világhoz való görcsös ragaszkodása, a vers felsorolásra történő építése, vagy a narratív mondanivaló sorokba tördelése, a múlandóság, a minden hiábavaló érzése, a sehonnan sehová tartó élet és a lefojtottság érintett megfogalmazása, az interpunkció elhagyása, vagy logikát próbáló alkalmazása által kiprovokált többértelműség, a szavak, a verssorok, a strófák poliritmikus visszacsendítése...
Ami Grabovac első verseskönyve, a Krticnjaknak (1979) által hozott meglepetés. ami egyben a bája is, az a versekből erősen kiemelkedő személyesség, az alanyi érintettség, valamint ennek a "történetben levésnek" a leplezetlen feltárása. Ez a kendőzetlen intimitás volt újszerű igazán a kortárs szerb költészetben, az alanyiság őszinte vállalása, és ezzel egyetemben a messianisztikus-képviseleti líra normarendszerének elvetése: az autopoetizálás. A realitás tárgyszerű lenyomata jelenik meg ebben a poétikai világban, minden versben csupán egyetlen részletre összpontosítva, gyakori ismétlésekkel nyomatékosítva a megcélzott valóság-fragmentumhoz való visszatérését, a szándékosan dadogó-botladozó versnyelvet (ön)ironizálva, ami mögött fényesen világlik a mély tudatosság. Lecsupaszított (vers)világában meztelenül áll a költő a versben elbeszélt történet közepén. Második kötetében (Velikom ovnu, 1984) már képtelen ellenállni a való világ behatolási szándékának, eddig ő teremtette a maga világának a valóságát, innét már versébe benyomul a realitás, amit csupán iróniával és cinizmussal lehet ellensúlyozni. A nihilt tükröző valóságnak a versvilágából való kiebrudalására képtelen, ezért mitikus metaforákba, szignalista jelzésekbe fordítja a költeményt. S ami a legfőbb újdonság: ezekben a versekben már nem történeteket mond el, hanem a világirodalom kortárs költészeti modelljeivel párhuzamosan az esemény által kiváltott érzés, érzelem intenzitását igyekszik poétikus eszközeivel megjeleníteni, aminek érdekében kemény próbára állítja a nyelvet. Az interpunkció nélküli soroknak a szokatlan helyeken való váratlan megtörése, vagy éppen a logikusan várható sortörés hiánya ad külön polifonikus értési-értelmezési lehetőséget ezeknek a költeményeknek.
A verssorok önkényes, a nyelv logikájával szembeszegülő tördelése által kifejezhető többértelműség nagy élménye a költőnek: a következő kötetében (Posipanje pepelom, 1991) még tovább megy el, újra beiktatja a központozást. Majdnem szó szerint, mert az írásjelek közül csupán a pontot, és elvétve a vesszőt használja, de nem ám ott, ahol a versmondat logikája megkívánná, hanem teljesen szabadon, látszatra önkényesen, pedig nagyon is alaposan megfontoltan, ezáltal egy teljesen új versritmust teremtve, tágítván az értelmezési lehetőségeket, a mondatok folytonos megszakításával pedig rekurzív, vissza-visszatérő olvasásra kényszerítve az olvasót, vagy ezt a visszacsatolási gesztust konkretizálva maga ismétel meg verssorokat, versszakokat. Ez már jó játék, gondolhatnánk, ha nem lenne túl komor a mögöttes költői tapasztalat. A világ semmisségének az élménye süt át a verseken, hiába itt az irónia, az önirónia, a cinizmus, a fogvacogtató realitás vastagon rátelepedett a költői élményre. S hiába keresztelte Grabovac e könyvét poszt-poémának, valami leszámolásnak, valami, a romantikus értelemben vett poéma utáni költemények, ezek a versek nem pótolják a romantikával elveszített optimista bizakodást, a tragikus külsőségek között megélt dramatikus élményt, hanem kénytelenek a szikár realitással párbeszédet folytatni. A Prasak (1991) ugyancsak poszt-poéma műfaji megjelölésű kötet még annyival is szűkszavúbb az előzőeknél, hogy a benne foglalt számozott verseknek nincsen címük. Napló-értékű feljegyzések ezek a versek, a költő egyszerre teremti bennük a világot és egyben meg is kérdőjelezi ennek a világnak az értelmét, mintegy afölött tépelődve, hogy ha életünket morális kategóriák koordinátái között képzeljük el, akkor az élet miért nem vezet el valami üdvtörténeti beteljesülésig. A költői eszmélés, a gyermekkorból a szellemi felnőttkorba érés versei ezek a számozott költemények.
Az újabb versekben tovább nyomatékosul a hiány-érzet, a pusztaság-élmény, a birtokolhatatlanság tudata, az ujjak közül homokként, vagy vízként kipergő idő és a múltbéli örökre szóló elvesztésének bizonyossága, a szavak hevének kihűlése lesz mértéke a múltból a sehová, a sehonnan a seholba tartó versnek.