Fekete J. József
A kritika paródiájáról
Töprengések
Az irodalom kritikája, illetve az ezt a kritikát megalapozó tudomány immáron olyan komoly és tiszteletet követelő, hogy paródia is született róla. Bár, amit parodizálni szoktak, az legtöbb esetben nem tudós, hanem inkább tudálékos, ám minden alól van, lehet kivétel, és így a halálosan komoly dolgoknak is akadhat parodisztikus vetületük. Hát még ha nem is olyan kőkemény a téma, amilyennek tűnik. Az irodalom "nem eszmék és hitelvek, hanem a gyarló személyiség és a művet teremtő szubjektivitás megnyilvánulása" - szögezte le a regényíró, kritikus, esszéíró, irodalomtörténész Bálint Péter, és ezzel a kijelentésével a szó művészetét az egzakt tudományokon kívüli területre utalta, hiszen ami szubjektív, az aligha lehet mérvadó a komoly tudományos okfejtésben. A kritika lényegében nem is készül ilyen magas röptű disputára, megérteni igyekszik a műveket, ám olyan kitűnő szerző is kétségbe vonta a megértésre - ezáltal - interpretálásra való alkalmasságát, mint Rilke. Nem kevesebbet állított, mint hogy "A műalkotások határtalanul magányosak, és talán a kritika férkőzhet hozzájuk legkevésbé. Csak a szeretet foghatja fel, tarthatja meg őket és lehet igazságos irántuk." Ebben a megközelítésben is lehet valamennyi igazság. A modern ember ugyanis azért értékeli túlzottan magasra a művészetet, mert elveszítette az értelmileg felfogható szépség iránti érzékét, amely a neoplatonizmusnak és a középkornak még a sajátja volt. Olyan szépségről van itt szó, amelyről az esztétikának fogalma sincs. A középkor ugyanis még ismerte a pusztán értelemmel felfogható szépséget, az erkölcsi harmónia és a metafizikai ragyogás szépségét. S ahogyan a szépnek, úgy az individuális műalkotásnak sincs tudománya, csak kritikája: "Minden jel szerint a kritika olyan kulturális tevékenység, amely nem vezethető le az irodalomtudományból és az sem nem asszimilálhatja, sem nem helyettesítheti, sem fölöslegessé nem teheti" - állítja a megkerülhetetlen kritikus, Radnóti Sándor. Az irodalomtudomány tehát saját és sajátos fejlődési sorral bír, ami ugyan általában, de nem kötelezően azonos a kritika fejlődésével, olykor egyik, olykor másik bizonyosan valamiféle zsákutca felé tart. Az ilyen irányú "fejlődés" azonban már tragikus, és nem lehetne paródia tárgya.
Legutóbb a Németh Zoltán vírusszövegei, idiótameséi és egyéb mutáns történetei (AB-ART Kiadó, 2002. 112. oldal) című könyv folytatott parodisztikus párbeszédet az irodalomtudománnyal. Az elméletei megalapozók: Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Fried István, Thomka Beáta, Balassa Péter, Margócsy István és Odorics Ferenc - akiknek műveit minden mai kritikusnak szorgalommal kell forgatnia -, a könyv szereplői azonban nem ők, hanem tanítványaik, tanaik továbbvivői, és minden bizonnyal titkos trónkövetelők. Figyeljük csak meg, mennyire parodisztikusan hat az alábbi idézet, így, kontextusból kitépve is, hát még akkor, amikor Németh Zoltán az ilyen beszédet az akadémiai környezetből a show-biznisz berkeibe emeli át: "Hiszen a szintaxis fellazítása, a propozicionális láncolat destabilizálása és rekonfigurációja, a beszédhelyzet s a szemantikai szint inkongruenciája, a referensek diszjunktív sora, a szubjektum hibrid, instabil helyzete egyaránt jellemző mindkét irányzati kontextusra, míg azonban a neoavantgárd nem dinamizálni, de eltüntetni akarta a jelentés és a jelentés megképződésének módja közötti nyelvi feszültségeket, addig az új szenzibilitás inkább ráhagyatkozott ezek produktív erejére." Ennek a paródiának a lényege, hogy nem tesz különbséget az alaptextus és a paródia között, a kettő egymásba átjátszhatóvá válik, vagyis maga a paródia affirmatív megerősítése a parodizált műnek. És itt máris visszakanyarodtunk a műfaj nagyjához, Karinthy Frigyeshez, akinek nevéhez nem csak az Így írtok ti paródiagyűjteménye fűződik, hanem a Kis kalauz az irodalom kedvelőinek, bizonyos fogalmak végleges tisztázása céljából is, amiből az irodalom fölötti, kevésbé komoly és búskomor töprengésre való buzdítás céljából idézek néhány gondolatot:
- "Az író olyan egyén, mely azt véli látni, amit mások nem gondolnak.
- A kritikus olyan egyén, mely azt gondolja, amit mások, akik vélnek valamit, nem vélnek gondolni. [...]
- A költő olyan egyén, mely gondolni véli azt, amit mások nem látnak és vélnek.
- A szerkesztő olyan egyén, mely látja azt, amit mások gondolni vélnek, és amit az írók nem látnak másokban vélni. [...]
A kezdő író olyan egyén, mely azt látja, amit más írók már régen gondoltak, hogy látják."
Ráadásul álljon itt még két megfontolandó gondolat Kolozsvári Grandpierre Emiltől, az első éppen a tudósság és a tudálékosság megkülönböztetéséről: