Garaczi László
Költők a cicaszéken

Nemrég egy vacsorán egy német költő egy magyar költőhöz fordult az asztalnál. "Te most alacsony széken ülsz vagy depressziós vagy?" A fiatal magyar költő, nemzedékének jeles képviselője, egyfajta idol és példakép, lenézett maga alá, majd csodálkozva fordult körbe. "Jé, én ülök a cicaszéken?" Mivel titokban én is költő vagyok, sőt, mit takargassam, filozófus is, ily módon rendkívül fogékony a jelenségekből kibontható szimbolikára, az jutott eszembe, hogy a cicaperspektíva jól kifejezi korunk költőjének nézőpontját, mert a költészet valahogy pici lett, a dolgok viszont megnőttek, és bár körbe lehet őket szimatolni, de lényegüket vagy kozmikus összefüggéseiket, ha vannak ilyenek, megragadni aligha. A költő lángoszlopként, viharmadárként vagy a mennybolton suhanó, örök szellemként való leírása jelenleg mintha éppen nem lenne teljesen aktuális. A tökéletesség zavarba ejtő, mert reménytelen. Ennél a pontnál (rágtam, úgyhogy feltűnés nélkül tudtam spekulálni), abba az irányba tereltem gondolataimat, hogy a kissé provokatív német kérdésre adott félszeg magyar válasz árulkodó természetű-e a két kultúra viszonyát illetően, illetve a cicaszék és a depresszió dialektikáját próbáltam volna alkotás-lélektanilag kibontani a költő eltörpülésének folyományaképp, de addigra annyira elfáradtam agyilag (egyszerre maximum kettőt vagy hármat tudok gondolni), hogy inkább átadtam magam a kulináris élvezeteknek, és a csörgedező beszélgetés puszta, reflexiómentes megfigyelésének szenteltem magam.

Lehet, hogy a gondolkodás az érzékek fogyatékossága, és ha tökéletesen érzékelnénk, gondolkodnunk sem kellene?

Volt még egy érdekes pillanata az estének, ami távolról a depresszió témájával rokon, azt találgattuk, hány hártya van az emberben, csonthártya, mellhártya, agyhártya, itt elakadtunk, és akkor a költő, nemzedéke Rilkéje, kihúzta magát a cicaszéken, és a vacsora roncsai felett a levegőbe lehelte bánatosan: szűzhártya.

Másnap a BVSC sporttelep uszodájában, a langymeleg gyerekmedencében üldögélve arra lettem figyelmes, hogy egy őszes és pocakos úr feltűnően néz. Hamarosan kiderült, hogy gimnáziumi iskolatársam, mindketten kissé zavarba jöttünk attól, hogy belőle tekintélyt parancsoló külsejű úriember lett, míg én hamvas, bájos és üde maradtam az évtizedek során, de az igazi zavar akkor következett be, mikor udvariasan érdeklődő szokványkérdését nem volt módom mást válaszban részesíteni, minthogy én bizony foglalkozásomat tekintve: író vagyok. Nem folytatom, mindenki biztos tapasztalt már effélét, mikor a nép úgymond egyszerű gyermeke (jelen esetben egy középkorú hologram-készítő) megütközve, értetlenül sőt hitetlenkedve áll a tény előtt, hogy ma is élnek írók, költők, mármint olyan írók és költők, akik nem újságot, lektűrt, reklámszöveget vagy politikai hirdetést írnak, hanem klasszikus értelemben vett szép- avagy magas irodalmat próbálnak előállítani az ihlet nevű kenőolaj segítségével, hasonlóképpen, mint, uram bocsá, Petőfi és Jókai, Hölderlin és Thomas Mann. De mégis, hogy?, kérdezte emberem gyanakvó kíváncsisággal, felkelsz reggel, írsz egy szonettet, és akkor azt neked valaki kifizeti? Látszott szánakozó majd gyorsan kiürülő tekintetén, hogy arra gondol, elvesztem a társadalom számára, az őrület örvényébe hullottam - jobb esetben haszontalan léhaságokkal foglalkozom, rosszabb esetben krónikus hazudozóvá váltam, és csak azért vezetem elő ezt a képtelen történetet a kortárs szépirodalomról, mert szégyellem, hogy munkanélküli, netalán hajléktalan vagyok, aki igazából mosakodni jár ide az uszodába, mosakodni és hazudozni, és éjjel a leeresztett kismedencében alszik.

Ahogy ilyen esetekben lenni szokott, mikor egy vigyázatlanul kiejtett, szégyenletes szó köt váratlan bogot a beszélgetés fonalára, a továbbiakban már csak őróla csevegtünk, a hologram-készítés fortélyairól, az üzleti esélyekről, és a leghatározottabban kerültük a költészet sikamlós témáját. Kiderült, hogy a hologram-készítés mellett húsz éve karatézik, és bizonyítékképpen, derékig a forró gyerekvízben állva - ne feledjük: pocakos, középkorú úriember - bemutatott egy karaterúgást, hogy csak úgy fröcskölt a víz, és közben azt nyögte, na, ezzel tíz téglát eltörök.

Nagyon félek, hogy lesz tanulság, gondolkoztam, hogy legyen vagy ne, lesz.

Mert az jutott eszembe, hogy bár a költők már nem közvetítenek isten és ember között, hanem cicaszéken ülve, cicaperspektívából nézdegélik a világot, és lányosan elpirulnak, ha számot kell adniuk hivatásukról, mindez mégse jelenti a költészet halálát, mert költészet a hirtelen elnémuló szoba csöndjébe áhítattal lehelt szó: szűzhártya, költészet, ahogy egy hologram-készítő bácsi karaterúgása nyomán szállnak a fényes és forró vízcsöppek a medence fölötti gőzben, és költészet maga a költő is, aki cicaszékén szorongva meglátja és megmutatja nekünk ezeket a kicsi szépségeket és bolondosságokat és fájdalmasságokat, amivel mégiscsak mintha arra emlékeztetne, hogy élni jó.