Gion Nándor
Megbombázták a Poligont

Ismét sajnálom egy kicsit a megcsalatkozott jugo-magyarokat, mint ahogyan már '91-ben is sajnáltam őket, bár sohasem kedveltem túlzottan ezt az emberfajtát. Félreértés ne essék, nem a délvidéki magyarok többségére gondolok, hanem azokra, akik a kötelező kisebbségi szolgalelkűséget is túllihegve hangoztatták jugoszláv hazafiasságukat és elkötelezettségüket a gyönyörű, sokszínű ország mellett, anyanyelvükről igyekeztek sebesen megfeledkezni, ami majdnem sikerült, az államnyelvet még nem sikerült teljesen elsajátítani, egy nemzetiség tekintélyét Vajdaságban vagy Baranyában azonban eléggé megtépázták, mivel a mindenkori hatalom általában hajlamos a kategorizálásra, és egyébként is elvárja a meghunyászkodást. A kilencvenes években azonban kiderült, hogy a sokszínűség beszürkült, talán nem is gyönyörű, sőt a fölösleges melldöngetésbe akár bele lehet halni igazi harctereken. Eljött a csalódás és a menekülés ideje, és a lelkes hazafiaknál még tetézték a bajt, hogy újra kellett tanulni az anyanyelvüket, márpedig a nyelvtanulás költséggel és sok vesződséggel jár, irigyelhették azokat a honfitársaikat, akik nem áltatták megukat a sokszínűséggel, és folyékonyan beszéltek magyarul, mint ahogyan a kosovói albánok albánul.

Megpróbálják megritkítani őket, nehezen megy. Most miattuk csapkodnak a rakéták, Vajdaságban is.

Életem java részét ott töltöttem el, sokáig egy katonai laktanya közelében laktam, hatalmas gyakorlótér övezi, a zöld füvön időnként tankokat és rakétákat láttam, amolyan kisebb fajta rakétákat, lehet, hogy csak a jégeső ellen, bár ez nehezen hihető.

A gyakorlóteret hivatalosan Poligonnak nevezték, ami kissé megcsúfolja a görög eredetű szó tartalmát, de nyilván most is így nevezik, én viszont következetesen csak gyakorlóteret, esetleg kilövőpályát emlegetek. Főleg azért, mert néhányszor ide rendeltek be tartalékosként, vezényszóra vertem a díszlépést a kibetonozott utakon és sisakos fejjel kúsztam a zöld füvön. Végül ráuntam, eldobtam a behívókat, és az egészet szerencsére átvészeltem pénzbüntetéssel. Fiatal jugó-magyar fiú lakott a szomszédságomban, néha eltársalogtunk, erősen makaróni nyelven beszélt, ami nem csoda, az anyja az elsők között lépett be a jelenleg is hatalmon lévő szerbiai pártba. Csakhogy a hízelgőket sem fogadják mindenütt bizalommal, úgy hallom, mostanában felmondta tagságát. A fiú pedig felhívott a minap egy pesti számról, közölte, hogy családjával együtt átmenekült, nem akar hős jugoszláv katona lenni Kosovóban, meg aztán a Poligont, így mondta, bombatalálat érte, emberéletben nem esett kár, de a környező házak ablakai betörtek, és éjszaka rablóbandák garázdálkodnak. Megkért, hogy segítsek neki alkalmi albérletet találni. Persze, hogy segítek, esetleg még nyelvtanárt is keresek, ha hosszabban akar itt berendezkedni.

Valójában azonban a Vajdaságban maradt magyarok helyzete aggasztó. Azoké, akiknek nem kell nyelvtanár. Egy csődbe jutott, agresszív politika ugyanis besorolhatja őket a petyhüdt nemzetiségképbe, holott kiléptek ebből, tulajdonképpen mindig is kívül voltak. Csakhogy egy vesztes háború győztesként viselkedő vámszedői mindig a védteleneken állnak bosszút, és természetesen folytatják vámszedő munkájukat. A lelkendező, sokszínű hazafiak felbátorították őket.

Nemcsak a hatalom hajlamos a kategorizálásra. A martalócok is. A Poligonok mellett nagy szükség lesz az öntudatra és az önérzetre.

(1999)

Az írás most jelenik meg nyomtatásban először.