Gobby Fehér Gyula
Család és háború

Amíg tartott a háború, szinte senki sem csodálkozott rajta, hogy egyre több család szorul lelki támogatásra, a lelkisegély-szolgálatok nyújtotta kezelésre, lélekgyógyászok beavatkozására. Az elmúlt években meg is alakult jó néhány ilyen gyorssegélyt nyújtó központ országszerte, maguk a kórházak is kialakítottak specializált központokat, amelyek nemcsak a háború okozta testi sérüléseket, nemcsak azok közvetlen következményeit, hanem a történtek, az események, sőt az elképzelt dolgok és jelenségek lelki következményeit igyekeztek fölmérni, a diagnózist megállapítani, a lelki sérüléseket meggyógyítani.

Ez mind szükséges is, és a szakértők egybehangzó véleménye szerint a lelki bajok a háborúban részt vettek többségén csak három-négy, néha tíz-tizenkét év elteltével ütköznek ki. Ez az, amit az utóbbi években úgy neveznek, hogy vietnami szindróma, s amit a magát fejlettnek tekintő amerikai lélekgyógyász-ipar a hazatért katonákon lemért, leírt, és állítólag kezelni is tud több-kevesebb sikerrel. Még mindig folyik az öbölháborúban részt vettek és családtagjaik gyógyítása, az eddigi tudás kibővítése, újabb doktori disszertációk megírása, a rengeteg fölöslegesen okozott emberi fájdalomból eredő haszon begyűjtése. Kétségtelen és tagadhatatlan, hogy e sokféle említett bajjal foglalkozni kell. Ülök, és azon gondolkodom, hogy nálunk lett volna-e, bekövetkezett volna-e ez a legújabb háború, ha időben és alaposabban odafigyel a társadalom a családok és mikroközösségek életére? Mert igaz az, hogy a háború sokszor kitörölhetetlen és kegyetlen nyomot hagyott a családok életében, de az is bizonyítható, hogy a háború jórészt éppen azért volt előidézhető, mert az embereket be lehetett csapni. A családok gyöngelelkűek voltak, a fiatalok a család keretében nem kapták meg annak képességét, hogy reálisan szembenézzenek a tényekkel. Sokak életéből hiányzott annak a biztos és irányító kisközösségnek a megléte, amely eltérítette volna őket a fegyver utáni kapkodástól, amelynek megléte sokkal magabiztosabbá és meggondoltabbá teszi az egyént. Szóval azon töröm a fejem, hogy amennyi bajt, gondot és gyötrődést okozott a háború a családok életében, legalább annyi bajt, gyötrődést és magának a háborúnak mint lehetőségnek elfogadását okozta a családokon belül az ott már évek óta meglevő krízis.

Nem titok, és nem is új fölfedezés, hogy a családi élet az egész világon évek hosszú sora óta válságban van. A huszadik század elején Freud és követői még hajlamosak voltak ezt a válságot az ipari társadalom múlt századi gyors fejlődésének tulajdonítani. Bíztak is benne, hogy a fejlett huszadik század ebből a bajból kigyógyítja az emberiséget. Ehelyett azonban a családok világviszonylatban is hatalmas méretű szétesése következett be, a családi élet újabb válsága, és ebből kifolyólag az emberi mikroközösségek válsága, széthullása, teljes elbizonytalanodása. Ebből pedig egyenes úton következett be az egyén válsága, az emberek gyakori iránytévesztése, manipulálhatósága, fejetlensége és önállótlansága.

Az emberi egyed fejlődésének alapsejtje a történelem folyamán legtöbb esetben a család volt. Utána következett a törzs, később a falu, majd a városokban a mikroközösség. Persze a világ folyamatosan változik. A társadalmak és civilizációk cserélik egymást. Mégis, a külsődleges változások mellett a gyermekek nevelését mindeddig döntő módon a család vállalta föl. Az emberek lelki szükségleteiket a család keretein belül elégítették ki. A kicsinyek a család keretein belül lelték meg érzelmi biztonságukat, ott voltak képesek föltöltődni, ott ismerték fel a teljessé válás útjait. Ami ezt túlhaladta, a gazdasági biztonságot, a nevelés szélesebb funkcióit, azt a kisközösség adta. Nos, ez ma nem így van.

A család még eleget tesz két alapvető feladatának: egyrészt lehetővé teszi tagjainak fennmaradását, másrészt pedig részt vesz az alapvető tulajdonságok kialakításában. De hol vagyunk már a valamikor végzett összetett és az emberi fejlődéshez szükséges, teljességében elvégzett funkcióktól? Valamikor a család az egyén teljes identitását kiépítette. Lehetővé tette gazdasági önállósulását, lehetővé tette szexuális kialakulását, éretté válását. Lehetővé tette társadalmi szerepének meglelését, e szerep vállalását, és segítette a társadalom iránt érzett felelősség teljes vállalását is. Nagyban hozzájárult minden egyén alkotóképességének kialakításához, a kezdeményezőképesség fejlődéséhez, egyáltalán a képességek megleléséhez. Most olyan világban élünk, amelyben ez utóbbi feladatokat teljességükben senki sem végzi el. A család sem, hiszen részleteiben az iskola, részleteiben az utca, részleteiben a baráti kör, később a munkatársak segítenek ebben, de ezek néha akadályozhatják is az egyént teljessé válásában. Szerintem éppen ez az oka, hogy olyan sokan váltak áldozataivá az identitáskeresésnek, szinte minden ellenállás nélkül fogadták el a létbizonytalanság erőszakkal való megszüntetésének útját, kapkodták el a saját és mások életét is romlásba taszító döntésüket, nyúltak a fegyver mint végső eszköz után. Becsaphatók voltak, és becsapták őket. Bizonytalanok voltak, és kihasználták őket. Gyöngék voltak, és azt hitték, hogy puskával a kezükben majd erősek lesznek. Féltek, és azt hitték, hogy mások megfélemlítése majd bátrakká varázsolja őket. Nem volt felelősségérzetük, és azt akarták, hogy mások parancsa vezesse őket. Nem voltak képesek dönteni, és azt kívánták, hogy a választott eszménykép döntsön helyettük. Egy pillanatig sem állítom, hogy a háború kitöréséhez nem világtörténelmi folyamatok, politikai döntések és gazdasági tényezők járultak hozzá, de úgy gondolom, sok rá a bizonyíték, ha a család nem végzi funkcióját, bajba kerül az egész társadalom. Ezért ad sok szociológusnak, pszichológusnak, társadalomkutatónak munkát az immár (remélem) mögöttünk levő háború. És ha le lehet mindebből vonni némi tanulságot, arra azt hiszem, nemcsak nekünk, nemcsak azoknak van szükségük, akik közvetlenül is részt vettek benne, szüksége van a tanulságokra az egész világnak, az emberiségnek, mert attól tartok, a családok válsága világszerte felgyorsult. Ha áttekintjük, hogy az információk áradása milyen hatalmas mértékben nőtt, megdöbbenünk tőle, a világ milyen sok pontján szaporodnak a mai valóságot egyáltalán nem értő emberek. Mintha a mai világ emberei egyre bizonytalanabbak, egyre irányíthatóbbak, egyre önállótlanabbak lennének.

A tanulságokat pontosan és határozottan kell levonni, mielőtt újabb véres háborúk ütnének ki. A modern fegyverek terjedése sokkal gyorsabb, mint a nevelés megújítása. A család szerepének helyreállítása sokkal lassúbb, mint az értelmetlen gyűlölet terjedése. Világszerte sok ember csak azért vállalja a gonosz és értelmetlen öldöklést, mert elveszett saját életében, sohasem volt alkalma megtanulni az élet tiszteletét, mások megbecsülését, a szeretet fontosságát. Akinek nincs saját, mindennél értékesebb családja, hogyan becsülhetné másokét.