Gobby Fehér Gyula
Válságok és kiutak

A művelődési intézményekben akkor tör ki válság, ha a dolgozók többsége már elfelejtette munkája tulajdonképpeni célját. Mikor elveszik a közös cél, a közös funkcióért való önfeláldozás szépsége, mikor a fejekben már megszűnik az összetartozás mindenek feletti vállalása, s hirtelen az egyéni érdekek kerülnek előtérbe. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy az egyes, esetleg csupán rövidtávú érdek a közössel szembeállítva minden esetben általános magyarázatot kap. Minden harcoló fél, klán vagy érdekeltségi csoport alaposan, körültekintően és részletesen meg tudja magyarázni, hogy milyen szent cél érdekében harcol. Az viszont senkit sem érdekel közülük, hogy ez a küzdelem általános válságot idéz elő. Azért nem izgatja őket, hogy ez a csata az intézmény alapfunkcióit hozza veszélybe, mert a szemükben a bűnbak és a felelősök már adottak, hiszen magyarázatuk szerint éppen ellenük folyik a háború. A kívülálló hiába is vár némi tárgyilagosságot, ne is említsük az önbírálatot, a szembenálló felektől, szerintük a másik fél a hibás, ők a tiszták és igazak. Az ellenlábasok megsemmisítése érdekében hajlandóak minden munkájukat hanyagolva akár órákat vitákkal tölteni, és akár napokat, sőt hosszú hónapokat szánni az intrikák szövésére, idegfeszítő értekezletek megtartására. Egyre kevésbé izgatja őket, hogy az intézmény munkája megbénul, funkciói megszűnnek, a közösség csodálkozva szemléli, mi is történik.

Környezetünkből ismertek azok az esetek, mikor a múzeum évekre bezár, a filmgyár évekig nem gyárt filmet, az újság akkor sem jelenik meg, mikor papír is van meg festék is, hiába áll üresen a nyomda. Ez az eset, mikor hiába vannak tehetséges színészek meg rendezők, a színház éppen önmaga elemésztésével foglalkozik. Vannak rá példák, hogy léteznek intézmények, amelyek társadalmi támogatásban részesülnek, pedig évek óta az égvilágon semmit sem végeztek el a munkájukból. Van olyan könyvkiadó, amely egy év alatt öt (5) könyvet adott ki, pedig több mint száz alkalmazottja van. A tőle párszáz méterre tanyázó magánvállalat, amelyben egyetlenegy személy, a tulajdonos dolgozik állandó munkaviszonyban, ugyanebben az évben több mint harminc címszót jelentetett meg.

Az emberben önkéntelenül is felmerül a kérdés, miért hagyja mindezt a társadalom?

Ahogy az intézményekben dolgozó emberek időnként elfelejtik, hogy tulajdonképpen mi is a közös cél, amelynek érdekében létrehozták munkahelyüket, a társadalom is megfeledkezik egyes intézményeiről, legalábbis rendszeres ellenőrzésükről. Amikor azokon belül az érdekeltségi csoportok veszik át a vezetést, a társdalomban a bürokrácia szürke hétköznapjai, az aktatologatók személytelensége teszi lehetetlenné a gyors intézkedést. Az aktuális hatalom sokszor nem akar szembenézni a krízis valódi okaival, mert mindig attól tart, hogy akkor önnön hibáival, saját felelőtlenségével kerül szembe. Vagy még akkor is tartja magát a hatalom természetében levő kompromisszum-kereséshez, mikor már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy végső ideje tenni valamit, mielőtt a csőd bekövetkezne. A bürokrácia, főleg a forradalmak elmúltával, sohasem tekinti a tartalmat elsődlegesnek a formával szemben. A tisztviselők úgy kezelik a válságot, ahogy az asszonyok vásárláskor az új ruhát keresik. Milyen a színe, milyen a szabása, milyen a formája, milyen a varrása? Az önigazgatású szocializmus ideje alatt mindenre kész formula volt, hogy a válságot az önigazgatás szabályainak be nem tartása váltotta ki. Ezt a gyönyörű semmitmondást minden krízishelyzetre rá lehetett húzni. Ma furfangosabbnak kell lenni, de a majd tizenöt éve tartó társadalmi romlás, a háborús körülmények, a folyamatos pénzelési hiány ma is magyarázatul szolgálnak, még akkor is, mikor szemmel látható, hogy az intézményen belül hiányzik a megfelelő terv, hiányzik a közös cél, hiányzik a rendszeres munka, hiányzik a szükséges megújulásra való hajlam.

A válságok kirobbantásának gyutacsa legtöbb esetben a pénz elosztása. Kívülről könnyű azt a népi igazságot alkalmazni, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Az intézményekben nem alkalmazható a maga egyszerűségében, mert sok munkahelyen a tehetség a mérvadó, másutt a tapasztalat. Egyes részfeladatok évekig, sőt évtizedekig eltartanak. Például egy szótár elkészültéig húsz év is eltelhet. Mindezt valamiképpen figyelembe kell venni. De ahogy minden jól teljesítő vállalatban az kap több fizetést, aki többet tud, és többet nyújt, aki többet tesz a közös cél érdekében, mint a többi, ugyanúgy az intézményrendszerben is az igazi teljesítményt, az eredményt, a közösség érdekében végzett munka és annak minősége határozhatja meg. A világosan kitűzött célok segítenek, mert az emberek többsége jót akar, s ha tudja, mit várnak el tőle, eleget is tesz az elvárásoknak.

A kisebbségi intézmények megőrzése és folyamatos megújulása az egész közösség feladata. Leghasznosabb, ha a közösség nyilvánosan és együttesen jelöli ki a feladatokat, keresi a célokat. Ha meg nem szólal időben, és egy intézmény bajba jut, vagy megszűnik, akkor káromolhatja a többséget, szidhatja az államot, nagyon nehéz kárpótolni a hiányt. Akkor lehet bűnbakot keresni, igazgatókat, politikusokat, pártokat vádolni, mit sem ér az, mert minden elvesztett pozíció, akár egy történelmi sakkjátszmában, újabb hátralépéshez vezet. Ha elkéstünk, akkor már nem túl sokat számít, hogy mit mondunk a bűnösök kilétéről, mi mindnyájan vesztesek vagyunk.