Gobby Fehér Gyula
Az alkotás ereje

Amikor kisebbségi művelődési intézményeink feladatairól és válságairól beszélünk, a legtöbben úgy értik, hogy létük és munkájuk a kisebbség megőrzését szolgálják. Pedig sokkal többről van szó. Mi lehet több a puszta lét megőrzésénél? A több: a fejlődés lehetősége. A több: az újat teremtés képessége. A több: nemcsak a megmaradás, hanem az alkotás ereje. Ha a művelődési intézmények válságát ebből a szempontból tekintjük át, a kivezető út meglelése is könnyebb. Akkor rájövünk, hogy gondolkodásunkban sem szabad megragadni a bennünket mostanában átfogó kicsinyes és rövidlátó, hínárként ránk tapadó általános szegénységbe. Nem szabad megengedni, hogy szellemünket legyőzze a pillanatnyi lehetőségek távlattalansága. Mert van előttünk távlat, még akkor is, ha nehezen belátható. A kicsinyesség, a rövidlátás és a kilátástalanság szinte önmaguktól vezetnek válságba. Nehéz legyőzni őket. Annál nehezebb, minél jobban nehezedik a társadalmi környezet elutasító magatartása, esetleg az egész társadalom általános visszafejlődése az intézmény közösségére. A védekezés első vonala azonban mégis az intézmény céljainak pontos kijelölése, az átfogó elgondolás minden dolgozó számára világos munkafeladatként való meghatározása. Ha az ember nem tudja, miért fontos a munkája, mi a célja, rögtön erőt vesz rajta a kedvetlenség. Hát még ha a fizetése néha a túlélésre sem elég. Láttuk, hány helyen kezdődött egészségtelen versengés, hányan kezdtek saját munkájuk végzése helyett mások munkájának bírálgatásába, egymás lebecsülő szapulásába. Közben ma a munkát ma senki sem képes úgy megfizetni, mint tizenöt évvel ezelőtt. Egyetlen művelődési intézményben sem olyanok a fizetések, mint azelőtt.

A társadalmi gyakorlat ezekben a viharos időkben sokkal összetettebb, mindenképpen nehezebben elviselhető a művelődési intézményekben dolgozók számára, mint amilyent megszoktak. Az is érthető, hogy ha valaki elért egy társadalmi pozíciót, megszokta helyét a társadalomban, nehezen viseli el, hogy körülötte megváltozott a világ. Különösen, ha az ő kárára változott meg. Márpedig jelenleg ez a helyzet. Természetes volt rá a reakció. A művelődési intézményekben dolgozók sündisznó pózba vágták magukat, védekezni kezdtek, legtöbbször saját körükben kerestek bűnbakot a megváltozott helyzetért. Ha egy vállalatban egyszer megindul az egymás elleni vádaskodás, nagyon nehéz leállítani. Ha nincs egy természetes értékrend, amely munka és gyakorlat közben alakult ki, amelyet az emberek szó nélkül elismernek, akkor megindul az egymás elleni harc. Az emberek néha többnek, értékesebbnek, helyettesíthetetlenebbnek képzelik magukat, mint amik valójában, és válsághelyzetben mindenkiben fellángol az ambíció, mindenáron meg akarja mutatni, hogy szerinte mit kell tenni, csak engedjék meg neki.

A verseny elvben nem is rossz. A versenyszellem segíti a munkaközösség jobb teljesítményét. De ha e szellem helyett egymás mindenáron való megsemmisítésének a szelleme jelenik meg, a mindenáron való érvényesülésé, akkor megkezdődik a pozícióharc, megkezdődik a dolgozók érdekcsoportokba való tömörítése, közben pedig elveszik az intézmény egészének az értelme, elveszik a közös munka lehetősége, elveszik a célja, mert senki sem gondol többé a valódi feladatra.

Az általános társadalmi hanyatlás éveiben az ilyen folyamatok legelőbb a leggyöngébbeket sodorták magukkal. Az erősebbek és nagyobbak, főleg az olyan intézmények, amelyek az egész társadalom jelképei, mint amilyen például Újvidéken a Szerb Nemzeti Színház, sokkal több válságot kibírnak, átvészelnek, átélnek, mint a többiek. Mögéjük mindig odaáll valaki, aki pénzzel, emberekkel, tettekkel segíti őket. A kisebbségi intézmények ilyen segítséget nem kaptak.

Közben jelentősen fogyatkoztak. Azok a hivatásos szakemberek, akik egész életüket a munkájuknak szentelik, mindig felelősségteljesen viszonyulnak küldetésükhöz. Ha valaki bírál, kénytelen a közösség érdekét a szeme előtt tartani, különben dilettánssá változik. A hivatásos bírálata az magába foglalja önnön szerepét és felelősségét. A hivatásos ugyanis munkájánál fogva kénytelen egyfajta kritikai distanciát tartani nemcsak környezete felé, hanem sajátmaga iránt is, különben képtelen lenne újítani, képtelen lenne vigyázni munkájának a minőségére. A dilettáns viszont szabadon csaponghat, ő ugyanis saját munkájához kritikátlanul viszonyul, ő saját munkatársaiban vagy fegyvertársat, vagy megsemmisítendő ellenséget lát. A dilettáns mindent megtesz a pillanatnyi sikerért, és egy cseppet sem érdekli a jövő. Tulajdonképpen nem érdekli intézménye feladata sem, a közösség sorsa sem, mert ezeket kitalált és fölöslegesen puffogtatott frázisoknak tartja. A dilettáns mindent megtesz, hogy a versenytársak kihulljanak a versenyből, függetlenül attól, hogy valójában mennyit érnek. Mit se törődik azzal, mit érnek a közösség szempontjából. Mikor a művelődési intézmények válságát tárgyaljuk, mindig szem előtt kell tartanunk, kik és hányan viselkedtek bennük dilettánsként. Mert bizony többen hirtelen haragjukban, vitákba keveredve, a közös célt elfeledve, akkor is dilettánsként viselkedtek, mikor képesek lettek volna hivatásosok módjára élni, dolgozni és alkotni.

Minél több intézményünk végzi hivatása magaslatán a munkáját, annál több lehetőség nyílik újabb feladatok vállalására, egész közösségünk megújulására. Az intézményi rendszer keretei lehetővé teszik a társadalmi szerepek zökkenőmentes kialakítását, a kisebbség számára fontos értékek megőrzését és az alkotást is. Ahogy a család a megélhetést, a gyermekek felnevelését stb. szolgálja, ahogy az iskola a tudás a tudás megszerzését, a viselkedés kialakítását stb. szolgálja, a társadalom más intézményei másfajta tereken alakítják a gyakorlatot, szabályozzák a szokásokat és szerepeket, adnak lehetőséget a teljes életre. Minden társas érintkezésben irányító jelzések sokasága vezeti rá az egyént a kulturálisan előírt viselkedésformára. Közösségünk tagjainak tudása és tehetsége akkor bontakozhat ki, ha ebben a törekvésükben hatékonyan segíti őket intézményrendszerünk. Ezért kell átlátni annak hiányait, megújításának és kiteljesítésének útjait. Akkor tudunk megmaradni, ha munkánk elvégzésére képesek vagyunk, s lesz erőnk a mindennapok küzdelmén túl az újat alkotásra is.