Gobby Fehér Gyula
Terek és nemzetek

Évek óta kétféle fölfogás, két koncepció kergeti egymást a művelődéssel, hagyományokkal, kultúrával foglalkozó írásokban nálunk. Cikkek, tanulmányok, teljes folyóiratszámok és persze tudós alapossággal megírt könyvek szólnak róla, van-e, létezik-e, felismerhető-e a közép-európai kultúra. Volt-e valamikor, létrejött-e, aztán megszűnt-e, megmaradt-e vagy legalább részleteiben kimutatható-e az Osztrák-Magyar Monarchia valamiféle egységes kultúrája. Ilyen értelemben alapos kutatások folytak a Vajdaság kultúrájával kapcsolatosan. Komoly összegekkel támogatott projektumok szándékoztak számot adni róla, Vajdaság kultúrája mennyire bomlik nemzeti kultúrákra, milyen mértékben egységes, és történetében vajon az elkülönülés vagy pedig az egységesülés felé haladt. A Vajdasági Tudományos Akadémia egyik alapprojektuma, hosszú távú kutatási terve volt ez, s tagjainak véleményét külön könyvsorozatban szerették volna a nyilvánosság elé vinni. A társadalomban bekövetkezett változás szétrombolta ezt a tervet, hiszen környezetünkben a nemzetihez való ragaszkodás, hogy ne mondjam a kizárólagosság, egy időben a hencegés uralkodott, de résztanulmányok készültek, s ma is megtalálhatóak bizonyos folyóiratokban, főleg azokban, amelyek egykor a régió kultúrájára esküdtek, amelyek a táj, a terület kultúráját igyekeztek felmutatni. Voltak ilyenek, még akkor is, ha időközben átfestették őket, de majd változnak megint, hiszen ahogy aránylag gyorsan levetkőzték az osztálykultúra nemzetek fölötti uralmának egyenruháját, ugyanúgy levetkőzik a nemzeti kizárólagosság egyenruháját, mert nincs itt senki, aki mindenki mástól, a másságtól függetlennek tudhatná magát, ha erről egyáltalán lehetne tudata, mert a másságról éppen annak van tudata, aki felismeri a hasonlóságot és különbözőséget, a hagyományt és az alkotást. A világért se higgyük, olyan különlegesek vagyunk, hogy csak mi küzdünk ezzel a kérdéssel. Az angolok és az írek évszázadok óta vitatkoznak róla, mennyire egységes és mennyire válik külön a kultúrájuk. A skótok és az angolok között szintén föl-fölparázslik a vita, és újságíróként magam is tanúja lehettem, a wellsiek milyen boldogok voltak, mikor beindult a Channel Four, a nagy-britaniai Négyes Csatorna, amely wellsi nyelven sugárzott adásokat. Néhány év múlva az a hölgy, aki a cannes-i tévéfesztiválon az első wellsi nyelven készült sorozatokat árulta, alig akart kiengedni a standjukról, amíg meg nem ígértem, hogy majd gyermekfilmet vagy kisjátékfilmet vásárolunk tőlük az akkori Jugoszláv Rádió és Televízió hálózat számára, és majdnem a nyakamba borult, mikor közöltem vele, hogy magyar lévén teljesen megértem a helyzetüket, hiszen mi is egy többnyelvű környezetben, kisebbségi helyzetben igyekszünk helytállni, a nyelvi tolerancia számunkra is létkérdés, és mindent megteszünk, hogy másokat meg nem bántva, de saját nyelvünkön gondolkodhassunk, tanulhassunk, bárhol meg is szólalhassunk, alkothassunk és fejlődhessünk. Hasonló problémákkal küzdenek Spanyolországban is, ahol a baszkok és katalánok igyekeznek saját hagyományaikhoz és kultúrájukhoz ragaszkodva spanyol állampolgárok lenni, de ha áttekintjük a fokozatosan egyesülő Európát, akkor találunk éppen elég hasonló példát. A nyelvi kérdésre és a kultúrák együttélése kérdésének megoldására kontinentális méretekben kell választ keresni. Végeredményben világméretekben folyik a kultúrák egymásra hatása, és bizonyos szempontok szerint az emberi nem egységesülése, divatos szóval globalizációja is. Nincs ma olyan kultúra a földkerekségen, legyen az bármely nagy népé, sem az évszázadokig elzártan élő kínai, sem a japán, sem az elsőbbségért küzdő angol, francia, spanyol vagy orosz, amely ne fogadta volna be a mások felől áramló motívumokat, szokásokat, szerszámokat, ha azok segítették fejlődését, alkotóképességének növelését. Éppen azért, mert ezek az elemek természetes módon előrébb mozdították, még akkor is, ha ugyanolyan természetes módon változtattak rajta. Hiszen a zártság, az önelégültség, a kizárólagosság törvényszerűen lemaradáshoz vezet, miatta regresszió következik be, hátralépés, és ki szeretne lemaradni a többiek mögött? Minden kultúra a befogadások és ráhatások története, adakozik és elfogad. A nemzetiségi vagy kisebbségi kultúra csupán kényszerűségből óvatosabb a teljes nemzeti kultúráknál ebben a folyamatban. A kisebb népek is óvatosabbak, ezért rátartibbnak és önérzetesebbnek tűnnek. Így védekeznek, sokszor akár öntudatlanul is, a beolvadás ellen. Úgy érzik, kénytelenek védekezni sajátosságaik megtartása érdekében, önállóságuk érdekében. Ettől még az állandó érintkezés és a nyíltság sajátossága marad az emberi kultúrának, mert a fejlődés lehetőségének a sajátossága is. Könnyen kimutatható gazdasági előnyei vannak. Éppen az új befogadásának a szempontja érvényesül benne. A motiváltság és a kreativitás elemében hat a kultúra a gazdaságra. Mindez érdekes módon egyáltalán nincs ellentétben a kulturális örökség, a hagyományok és a sajátosságok megőrzésével. A természetes egyensúly megőrzése a fontos. Nyilvánvaló, hogy a katalánok Spanyolországban, az osztrákok Lombardiában, a wellsiek Angliában, és mi, magyarok itt Vajdaságban érzékenyek vagyunk minden olyan eseményre, jelenségre és cselekedetre, amely ezt az egyensúlyt meg akarja bontani. Ezért következett be az a sok vita és küzdelem, mind kulturális, mind politikai életünkben, amely a számunkra fontos iskolai tagozatok megindítását vagy megőrzését, újságjaink további megjelenését, rádió és tévéadásaink sugárzását, művelődési egyesületeink munkáját, intézményeink életben tartását, színházaink működését, könyvkiadásunk biztonságát illette. Van ezen a téren tennivaló, vitatni való, küzdeni való ma is. Mások szabadságát egy csöppet sem veszélyezteti, ha a sajátunkat őrizzük. A küzdelem saját kulturális életünk egyensúlyban tartásáért folyik. Kimutatható ez minden olyan esetben, amely a még mindig folyamatban levő erőszakos homogenizálás elleni védekezés folyamatában következett be. Az erőszakra felszisszen az ember, és nagyon nehéz toleranciára tanítania magát, mikor olyan körülmények közé kerül, amelyek egyáltalán nem mondhatók toleránsaknak ebben az egyensúlyát és józan ítélőképességét gyakran elvesztő világban. Abban bízunk, hogy akármennyire is folyik a nemzeti kérdést előtérbe erőszakoló vita térségünkben, itt minden nép másokkal együtt élt a múltban is, együtt fog élni a jövőben is, és az összeférhetetlenek ideje elmúlik. A mi kultúránk sem ér kevesebbet másokénál, kincseit lesz erőnk gyarapítani. Olyan kívánságunk nem is volt, ma sincsen, hogy mi erőszakoskodjunk a velünk élő népekkel. Tehát úgy kell őrizni kultúránkat, ahogy a lassan egyetemes emberi felismerés diktálja: türelmesen és kitartóan. Olyan természetesen, ahogy az életünket őrizzük, mert ez nyilvánvalóan egybetartozik, ez a lényegünk.