Gobby Fehér Gyula
Hatások és távolságok

Megváltozott a világ körülöttünk. Megváltozott még akkor is, ha ez az ország annyira el volt foglalva saját magával, hogy nem engedett bennünket másra figyelni. Megváltozott még akkor is, ha kellő időben nem vettük észre, akkor is, ha itt régi mítoszokért harcolva és ősrégi, idejétmúlt célokért áldoztak emberi életeket. A világ ment a maga útján. Ma már a világ másik vége olyan messze sincs, mint régen a szomszéd mezsgyéje volt. A művészet meg nap mint nap újabb példákat állít elénk, hogy az egész földteke nemcsak globális faluvá változott, ahogy azt az emlékezetes Marshall Macluhan megjósolta negyedszázaddal ezelőtt, hanem egy hatalmas ház lett belőle, amelyben akármit is tesz az egyik családtag, el nem titkolhatja a többiek előtt, még akkor sem, ha mindenáron titkolni szeretné. No, nem állítom, hogy a rosszakarat, gyűlölet, háborúsdi kiveszett volna a világból, csak a művészetek globalizációjáról beszélek.

Tizenvalahány éve nagy eseménynek számított, mikor az egész világon terjedni kezdett a költészetben a haiku versforma. Mit forma! Gondolkodásmód. Aki haikut ír, az egyfajta módon látja a világot. Egyszer csak haikufolyóiratok jelentek meg Párizsban és Londonban, aztán megjelent az első jugoszláv haikufolyóirat is, és a mi költőink is részt vettek a japánok által kiírt évi haikupályázatokon, méghozzá nem is akárhogyan, hiszen egymás után aratták le a díjakat, és szinte biztos volt, hogy mindig az első között vannak (Különben, van-e, lehetséges-e a költészetben első és második?). Szóval, a legjobbak között ott vannak a jugoszláv költők alkotásai is. A vajdasági magyar költészetben is elfoglalta méltó helyét a haiku. Kevésszavú és gondolkodó költőink egyik kedvenc versformájává vált. Ács Károly, Pap József, Böndör Pál és Fehér Kálmán egész sor haikut írtak, és haikuversek formájában beszélgettek egymással a folyóiratok hasábjain.

Aztán láthattuk, hogyan áramlik be hozzánk a másik világok hatása a képzőművészetben. Kalmár Ferenc szobrász Amerikában járt, egyszercsak megjelentek indián totemekre hasonlító szobrai a tárlatokon. Olyan faszobrokat rakott elénk, amelyek egy számunkra eddig ismeretlen képzeletvilág szinte erőszakosan szemünkbe csapó, élénk színekben ragyogó mutatványát hozták el nekünk. Rá kellett jönnünk, hogy ezek a tarka madarak csak látszólag idegenek a számunkra, elfogadtuk őket, sajátjaink lettek, beleolvadtak kultúránkba, ahogy a világ másik oldalán élő népek szempontjait, nézőpontjait, világlátását is el kell fogadnunk, mert az ember egyik lehetséges nézőpontja, világlátása az, az ember egyik lehetséges kifejezési formája. Olyan forma, amelyet ha önálló tehetséggel bíró alkotó tesz magáévá, akkor mindnyájunk tulajdonává változtatja. A mienk lesz ez a forma is, részünkké teremtődik, mintha mi sajátmagunk alkottuk volna, akármennyire is furcsa, meghökkentő vagy idegen számunkra első pillanatban.

Az említett példák csak a hatások felgyorsulásának a példái. A távolságok napról napra csökkennek az egész világban. Ma már egyre több újságíró járja a terepet papír nélkül. Táskájukban hordozható számítógép van, azon gépelik le cikkeiket, aztán bekapcsolják a gépet a telefonvonalba, esetleg saját szatellitantennájukat irányítják a műholdra, és az írás egy perc múlva már a szerkesztőségi szerver memóriájában található, az ügyeletes szerkesztő rögtön el is olvashatja, a nyelvi lektor ki is javíthatja, az olvasószerkesztő betervezheti a következő számba. Az írók is így járnak a mai világban. Mikor Borislav Pekić meghalt, a hagyatékát nem cédulákat lapozó könyvtárosok vették át, hanem számítógépes szakértők, akik a rengeteg szöveghagyatékot a monitorok képernyőjén tekintik át, rendet szeretnének teremteni benne, és csak munkájuk révén dől el, hogy mely novellák, közöletlen naplórészletek, esetleg egy feltételezett regény milyen formában, milyen szövegváltozatban kerül majd a szenzációt váró olvasóközönség elé.

Gondolják el, mi történik, ha Salman Rushdie a múlt században írja meg regényeit. Vajon a szöveg akkor eljut-e Khomeini ajatollah kezébe, hogy az azonmód halálra ítélje az írót, mert az állítólag vétett az iszlám vallás ellen, mert ugye megsértette Allahot és az ő prófétáját, Mohamedet. Úgy gondolom, hogy a múlt században egy angol nyelven megjelent regény csak évekkel később, esetleg az ajatollah életében el sem jut Iránig. Először csak egy szűk angol elit olvasta volna el, majd ha az angol olvasóközönség elfogadja, akkor veszi esetleg kézbe egy angolul tanuló iráni származású, de már európai neveltetésű olvasó, aki nagyon meggondolta volna, hazaviheti-e ezt a könyvet a régi felfogású, a vallási előítéleteket halálosan komolyan vevő környezetébe. Ha mégis úgy dönt, hogy annyira megnyerte tetszését, mindenképpen magával viszi, ugyan kinek merte volna megmutatni vele egyetértő, ugyancsak felvilágosult embernek számító legközelebbi barátain kívül? Senkinek se mutatta volna. Azonkívül nem is igen érdekelt volna senkit. Mennyire más a mai helyzet. Ma egy írásmű, festmény vagy egy szobor képe is nyilvánosságra hozatalának percében elkerülhet a világ másik oldalára. A kultúrák nemcsak érintkeznek, egyszerre ütköztethetők is. A Rushdie-regény ha nem is egészében, de következményeket kiváltó, úgynevezett istentelen vagy istentagadó részleteiben már megjelenésének másnapján világot látott az iráni újságok lapjain. És ha egy istent káromló szobor kerül kiállításra valamelyik nyugati nagyvárosban, az ugyanaznap megjelenik az iráni televízió képernyőjén általános felháborodást keltve hívők és papok között. Vagyis konsternációt okozva egy másik kultúra körülményei között.

A világot összekötő telefonhálózat, az adatbankok, amelyek akár egy utcai telefonfülkéből elérhetők, az elektronikus posta, az internetes világháló, a szatellitkapcsolatok, amelyeket (Jugoszlávia példáján láthattuk) még a hivatalosan meghirdetett zárlat sem vághat el, nemcsak a különböző és távoli kultúrák együttélését teszi lehetővé, hanem az azonnali, akár világméretű gyűlölködést kiváltó ütköztetésüket is. Olyan helyzet teremtődött, hogy most egyik művész igazán hathat a másikra, egyik irányzat a másikra, egyik kultúra a másikra, ha van, aki odafigyel a helyben észlelhető távoli eseményekre, jelenségekre, folyamatokra. A fizikai távolság nem akadály többé. Nem szükségesek közvetítők, a hatások közvetlenekké váltak. Meg kell tanulnunk egy ilyen világban élni. Meg kell tanulnunk használni a lehetőségeket. Minél előbb tudjuk jóra fordítani az adottságokat, annál inkább kizárjuk a botrányok és előítéletek hátráltató befolyását. Mire észbe kaptunk, kialakult a multikulturális világ körülöttünk. Ha elzárkózunk előle, nevetségesekké válunk. A strucc csak a régi mesékben dugta a közeledő fenyegetés elől a homokba a fejét. A sokszínű és végtelen változatosságú multikultúra amúgy sem fenyegetés számunkra, a multikultúra a lehetőségek kitárulkozása, a választék megsokszorozódása előttünk.