Gobby Fehér Gyula
Meddig kiáltok még

Újvidéki írótörténetek

Egyszer Sinkó Ervin azt mondta óra után, menjünk vele, majd Irma, a felesége hazavisz bennünket is. Tiszteletteljes csöndben battyogtunk le utána az egyetem lépcsőjén, s az épület előtt valóban ott várt rá Irma néni egy megkopott, fehérszínű, régi Volkswagen bogárhátú kocsiban. A feleségem és én udvariasan köszöntünk, majd gyorsan a hátsó ülésre kuporodtunk. Irma néni ismert bennünket, Sinkónak három hónap kellett hozzá, hogy rájöjjön, a mellettük levő házban vagyunk albérlők. A Volkswagen elindult, a tanár úr megpróbált beszélgetni velünk, láttuk, hogy fáradt, röviden felelgettünk kérdéseire. Mikor a Šafarik utca sarkára értünk, Sinkó segíteni akart a feleségének, kinyújtotta hosszú nyakát, mintha akkor belátna a keresztutcába, és azt mondta, most már indulhatsz. Mi a hátsó ülésről is láttuk, hogy jobbról jön egy kocsi, Irma asszony meg is várta, hogy elhaladjon, majd tovább indult. A Pap Pál utca sarkán, ahol jobbra kellett fordulni, hogy hazafelé tartsunk, Sinkó felkiáltott. Most balra menj! Mondta biztatón. Szabad az út balra. Mehetünk! Irma néni kissé meglepődött az utasításon, mert kivárt, erre Sinkó sürgetőn megismételte. Hazamegyünk, menj balra! Irma néni jobbra fordította a kocsit, és azt mondta csendesen: Te Sinkó! Egész életedben sose tudtad, hogy merre van balra, és merre jobbra. Most se tudod, pedig meg akarod rá tanítani ezeket a gyerekeket.

Egyszer Kanizsára érkeztem az Írótáborba, és Dobóék házában kaptam ágyat. A szobában Fehér Ferenc aludt mellettem, az üvegajtót nyitva hagytuk, a mellettünk levő helyiségben Saffer Pál és Bogdánfi Sándor telepedtek meg. Éjfélig a ház közvetlen szomszédságában levő Aranyhal nevű vendéglőben pletykáltunk, akkor hazamentünk aludni. Még az ágyban fekve is beszélgettünk, Bogdánfi morgott, hogy Saffer felébreszt bennünket, ha majd hazaér. Egyszer csak nyílt a külső ajtó, valaki belopózott. Bogdánfi kieresztette hatalmas hangját. Hol kujtorogtál éjfél után, te büdös kurva? Mire az előszobából halk, reszkető hangon válaszolt a háziasszonyunk, Dobóné. A szomszédasszonnyal kártyáztunk, kérem.

Egyszer azon vesztek össze a jugoszláviai magyar írók, hogy ki a nagyobb közülük. Termetre nézve hárman is ültek az asztalnál, akik versenyre kelhettek volna, mert az idősebbek közül ott volt Komáromi József Sándor és Bogdánfi Sándor, a fiatalok közt meg ott hangolt Jung Károly. De hát nem a testükről volt szó. Bori Imre sokáig hallgatta a tréfának induló vitát, majd mikor már sértegetésbe fordult volna, megjegyezte, hogy a Jugoszlávia legmagasabb csúcsa a Trigláv, de attól még Vajdaság legmagasabb pontja a Crveni Čot marad. Az írók meglepődtek ezen a földrajzi hasonlaton, de végre elhallgattak.

Egyszer Kosztolányi Belgrádba utazott, és leszállt az újvidéki vasútállomáson. Mikor megtudta, hogy negyven percig várják a zombori expresszt, igazi úri tempóval konflist fogadott, és befiákerezett az Erzsébet Szállóig. Megnézte a várost, aztán megállapította, hogy Újvidéknek egészen más hangulata van, mint Szabadkának, de a por mindenütt ugyanaz. Bejegyezte a noteszébe: Megírni az alföldi port. Két évvel később Pesten nézegette a jegyzeteit, hangosan felolvasta, amit írt, megcsóválta a fejét, de a küldönc már várta. Nekiült, és megírta az Alföldi por című cikkét, amelyben regénycímnek ajánlja a fenti címet. "Figyelmükbe ajánlom ezt a címet, és kérem, írjanak hozzá egy regényt." Mondja Kosztolányi. "Nem értem meg, hogy az alföldi por, mely már annyi embert züllesztett le az iszákosság rothadt pocsolyájába, és még többet tesz kehessé, rövidlátóvá és vidékiessé, miért ne faraghatna egy erős fejű és erős szívű emberből művészt, írót, igen-igen nagy regényírót?"

Egyszer Németh Lászlóról szóló műsort készítettek az Újvidéki Rádió színészei. Maga Németh is megérkezett a feleségével, és annak ellenére, hogy az a fáma járta, néha elveszik, nem engedik egyedül sétálni, mert nem képes hazatalálni, hosszan beszélgetett a tiszteletére összesereglett vajdaságiakkal. Még arra is volt ereje, hogy a Belgrádi Televízió újvidéki fiókszerkesztőségének interjút adjon. A szinte még gyerek Bordás Győző kérdezgette a magyar irodalom klasszikusát. Németh azt mondta egy kérdésre válaszolva: "Külön sorsoknak külön irodalom kell. A Vajdaság egy darab elszakadt magyar sors, melynek meg kell találnia a maga teljes garnitúra íróját." Mikor vágtuk a filmszalagot, ismerősen hangzott ez a mondat. Nem voltam rest, és keresgélni kezdtem mindenféle folyóiratokban, ahol őt idézték. Az író pontosan ezt írta le a vajdasági magyar irodalomról abban a levelében, amelyet 1933-ban küldött Szirmai Károlynak.

Egyszer azon vitatkoztunk a Forum klubjában, hogyan kell igazi modern novellát írni. Közben betért egy kávéra Maurits Ferenc, a festő, aki hosszú ujjai közt idegesen gyűrögette a Morava cigarettát. Hatalmas és kopott mappát hordott magánál, amelyben mindig voltak rajzok, hogy megfelelő pillanatban eladja őket valamelyik lapszerkesztőnek. Kivett a mappából egy üresnek tűnő lapot, elém rakta. Nem volt üres, néhány sort firkált rá. Ez állt rajta:

kis terus

a döglött vágányon

a bakterház előtt

levetette parafás

magassarkú szandálját

és a sínekre feküdt

kis ridiküljét

pirosítóját

rózsaszín fésűjét is

széttépték a kerekek

Később ennek a tökéletes novellának azt a címet adta: A bakterház.

Egyszer Gál Laci bácsiéknál üldögéltem. Az öreg szintén a zöld skatulyába pakolt Morava cigarettát szívta, sárgák voltak tőle az ujjai, de nem törődött vele. Úgy beszélgettünk, hogy én hallgattam, ő meg két slukk között időnként mormogott valamit. Később jöttem rá, hogy tán verset írt előttem. Böske asszonyt kiküldte a szobából. Velem volt egyedül. Csak indulás van, és a messzi cél. Mondta. Szívott egyet, a cigaretta vége fölparázslott. S a cél után az újabb cél megint. Azt hittem, mozgalmi múltjáról beszél, mert mikor megérkeztem, éppen azon vitatkoztak a feleségével, kötelező volt-e belépni a pártba. Sárga kicsi arca csupa ránc volt. Be jó is futni valami után. Félszeg mosolya volt. Maga se tudta, mosolyogjon-e azon, amit szaval, vagy komolyan mondja a gondolatokat. Ami nincsen, ami sose lesz. Nem volt elégedett saját szavaival. Nem volt elégedett, de mindenképpen őszinte akart lenni. Az elérhető elérhetetlen. Törte a fejét, hogy ez kifejezi-e azt, amit ő mindenáron el akart mondani. Megtisztelve éreztem magam, hiszen azért akarta nekem elmondani, mert negyven évvel fiatalabb voltam, mint ő, és azt hitte, ha legbelsőbb gondolatait közli velem, akkor segít nekem. Udvariasan hallgattam, kissé absztraknak találtam a szavait, de úgy éreztem, értem, mit akar tudtomra adni. Az ő csalódását mi fiatalabb fejjel, kritikusabb viszonyulással mindnyájan átéltük. Még egyszer elmondta véleményét a mai világról, minden egyes szót külön hangsúlyozva, mintegy a számba rágva a mondanivalót. Az elérhető elérhetetlen. Más jutott eszébe, a ráncok szétszaladtak a szája körül. Talán a földet is elérjük. Fölkeltem, és haza mentem, hogy leírhassa a következő sort. A liftben megismételtem: Talán a földet is elérjük.

Egyszer a központi bank előtt találkoztam Fehér Ferenccel. Arról beszélt, hogy szeretne nyugdíjba menni, mert akkor minden idejét az írásnak szentelhetné. Azt bizonygattam, hogy még nagyon fiatal (akkor volt negyvenhat éves), meg azt is mondtam, hogy a szerkesztőség szereti és tiszteli, nincs miért keseregnie, ő meg azt bizonygatta, hogy ugyanúgy teljesíti a normát, mint akármelyik másik szerkesztő, és emellett még költőnek is kell lennie. Volt egy témánk, amit előhúztam, ha kellett, tudtam, ráharap. Ezt még akkor fedeztem föl, mikor gyerekfejjel járni kezdtem az Újvidéki Rádióba, ahol a költő akkor dolgozott. Többször játszottuk, kerestük a legszebb szót. A legszebb szót kerestem én is: legyen láng! Kenyér is, fény is! Végül is megírta az erről szóló versét. Ott hallgattam meg a bank előtt. A szó világtalan, ha színarany. Barna bőrtáskájából rángatta elő a verset. Ízesen szavalt. Szerette visszahallani saját szavait. Legyen utamnak határozója, ha nem tenger, hát lenge bója! Azért nem lettem költő, mert túl gyerekesnek tartottam ezt az őszinte izgalmat. Az élet, amelyet megtapasztaltam, a környezet, amelyben nőttem, nem ismerte el, túl könnyednek, ne mondjam, hazugnak tartotta, ha valaki csak beszélt. A tett volt a mérce. Egy szó, mely sokkal több, mint a nyelvem: a kínzó helyettesíthetetlen. Még kétszer szavalta el nekem ugyanezt a verset azon az őszön. Türelmesen hallgattam, tudtam, sokat keresi, mégse találja saját igazát. Ha volt életem, legyen halálom, s hogyha soha meg nem találom, követ rám senki se vessen, kudarcomért szeressen. Azt is tudtam, mindnyájan ezt szeretnénk elérni. Hogy valaki kudarcunkért is szeressen minket.

Egyszer Ács Károly mentette meg az irhámat. Akkor éppen gyakornok voltam a Magyar Szónál, mert Girizd László javaslatára ösztöndíjat kaptam a laptól, s az ösztöndíjasok minden nyáron egy hónapot kötelezően a szerkesztőségben töltöttek. Egyrész ismerkedtek a munkával, másrészt a szerkesztőség ismerte meg őket, mit tudnak, mire lesznek használhatók. Engem a külpolitikához osztottak be, ahol Ács volt a rovatvezető. Első nap hírügynökségi jelentéseket fordítottam, a szerkesztő bejött a gépírónők szobájába, látta, hogy "gépbe fordítok", akárcsak a mellettem ülő Pilcz Nándor, a régi motoros, ezért elkérte tőlem a szövegeket, és alaposan átnézte őket. Másnap nem ellenőrizte a szövegeimet. Harmadnap rámbízta, hogy válasszam ki a legfontosabb fordítanivalót. Negyednap annyira elszemtelenedtem, hogy kommentárt írtam a rovatba az indonéziai eseményekről. "Felemeltem szavamat." Azon héten Indonéziában a hírügynökségek szerint háromszázezer kommunistát gyilkoltak le. A véres tobzódásról írtam, az eszmei polgárháború értelmetlenségéről. Ötödnap valaki jelentette a dolgot Oda Ahova Kell, és összehívták a pártbizottságot. Arról tárgyaltak, miért ír az újság az el nem kötelezett országok egyik vezető tagja ellen, mikor Tito elnök nemsokára éppen odautazik, hogy teljes egyetértéséről biztosítsa Suhartót. Láttam, hogy néhányan fontosságuk teljes tudatában elvonulnak egy szobába, de nem sejtettem, hogy rólam van szó. Egy idő múlva előjött Ács, és mellém ült. Mutattam neki a híreket, amelyeket kiválasztottam. Bólogatott, aztán azt mondta, hogy ha máskor kommentárt írok, előbb kérjem ki az ő véleményét. A gépírónőktől tudtam meg, hogy kiállt mellettem, és úgy állította be a dolgot, mintha az ő beleegyezésével fogalmaztam volna meg az állásfoglalást. Talán szégyellte, hogy egy nap meg se jelent a munkahelyén, megbízott bennem. A nősülésemet tette lehetővé, mert akkor határoztunk úgy leendő feleségemmel, hogy kettőnk ösztöndíja éppen elég anyagi alap egy házassághoz. Néha úgy érzem, ez az emlék teszi lehetővé, hogy jobban értsem A forradalmár rondeljét, amely élénk visszhangot keltett helyi forradalmárainkban.

A forradalmár

kertjében kapálgat.

Szólhat a dal már:

a forradalmár

fején egy hajszál

szelíden fellázad.

A történet vége, hogy engem soha többé nem hívott a szerkesztőség a kötelező nyári gyakorlatra.

Egyszer édesanyámékhoz mentem, és a Heroj Pinki utca sarkán összefutottam Földesdi bácsival. Olyan szerencsém volt, hogy első írásaim megjelenése óta voltak rendszeres olvasóim. Azok az írók, akik elsőkézből szereznek tudomást az olvasók véleményéről, előnyös helyzetben vannak, érezhetik, hogy nem légüres térben élnek. Persze, küzdeni is kell az olvasók közvetlen hatása ellen, hiszen az elterelheti az írót saját csapásáról, a népszerűség többeknek többet ártott, mint a visszhang hiánya vagy az éles kritikai fogadtatás. Hízelgett hiúságomnak, hogy egy osztálytársam édesapja rendszeresen elolvassa minden írásomat, megveszi minden könyvemet, és add arra, hogy meghallgassam véleményét. Földesdi bácsi szokása szerint, a kissé nehezen hallók mozdulatával szorosan elémállt, és azt mondta, nem az a fontos, hogy minden ember másokat hív, hanem hogy a maga hangja meddig ér el. Mármint az én hangom. Akkoriban Végel László fölkérésére írtam az első dekameront, amelynek hatvan darabja, amíg Végel volt a szerkesztő, sorozatban jelent meg a vasárnapi Magyar Szó irodalmi oldalán. Köztük volt a Másokat hívó hang című novellám is, erről beszélt Földesdi bácsi, haláláig hű olvasóm. Rögtön azt kérdeztem: nem tetszett az írás Földesdi bácsinak? Mire legyintett. Nem arról beszélek, hogy nem tetszett, hiszen, ha nem teszett volna, meg se említeném. Arról beszélek, hogy az írónak arra kell figyelnie, messze hangozzék a szava, és arra kell figyelnie, mekkora hangerővel kiáltson, hogy az emberek fölfigyeljenek rá, de még megértsék a szavát. Az öreg szeretett magas röptű jótanácsokat osztani nekem. Mondott volna erről többet is, de nekem sietnem kellett, mert édesanyám beteg volt, látni akartam, hívjak-e orvost hozzá. Évekkel később jutott eszembe Földesdi bácsi tanácsa. Azóta se gondolkodtam el rajta, meddig kiáltok. Ki hallja szavam, értik-e még, amit mondok. Mikor új könyvem jelenik meg, mostanában mindig eszembe jut Földesdi bácsi. Elvesztettem benne egy állandó vevőt. Olyan kritikust, aki nem átalotta megragadni a kabátom gallérját, maradjak helyben, hogy elmondhassa rólam a véleményét. Elvesztettem egy olvasómat, aki mindig válaszolt a hívó szóra.