Gulyás József
Éjszakai feljegyzések (2.)

Augusztus 19. Ady kétszer, versben és prózában, kétféleképp, de egybehangzón ugyanazt.

(Ezt a Tőkéczki-féle uraknak, akik most tagadják Ady prózai, vagyis politikai-társadalmi gondolkozása költészetével való azonosságát.)

Augusztus 24. Hogy nem nettó 500 ezer, egy kicsit enyhíti halálos fájdalmam...

(A tizenkét magyar színész, A nemzet színésze havi forint fizetéséről beszélek.)

Augusztus 25. Szerelem és halál: Előle senki el nem menekült, ellene még senki sem győzött.

Szeptember 6. Kegyetlenül megbosszulnak mindent, minden ellenük kiejtett szót... (az irodalom körüli, kritikusféle stb. társakra és főleg, de nem kizárólag az újvidékiekre gondolok.)

Szeptember 10. Ő csak kapjon meg mindent, amit egy költő mellére tűzni és a lába elé szórni lehet, és csak higgye, hogy az a végső elrendezés...

Szeptember 20. A Fidelinka kenyere a legjobb kenyér Szabadkán, de az is borzalmasan rossz.

November 6. "Végre egy jó Gulyás-vers, és az sem az övé!" Molcer Mátyás mondása, állítólag. Akkor hangzott el, amikor évek múlva kitudódott, hogy... 1983 nyarán Pintér Anti és a kis Fodor a Népkörben - unalmas estéjük lehetett - írtak egy "verset" az akkori, a Vers, 1980 c. versem hangján, modorában, és megjelentették a Magyar Szóban a nevem alatt. Emlékszem, mennyire fel voltam ezen háborodva akkor. Tiltakoztam a Kilátó szerkesztőjénél. A tettesek kicsit megijedve, összehúzták magukat, és sokáig mélyen hallgattak. Aztán valamelyik játékos kedvű elkövető kikotyogta a titkot, Molcer Mátyás jelenlétében. Akkor hangzott el a költő-festő-zenész szájából az egy kisebb körben azóta is fel-felhangzó és mindig nagy hahotát kiváltó mondás.

November 11. Csak legyezze magát a Jago, legyezgesse... Az önkiben kenyeret vásálok. Kicsillem a veknit, körülnézek, nincs senki se a közelben, rádobom a mérlegre, hatvan-ennyihány deka. (A sületlen, hókadt színéről már eleget vitatkoztam a boltosokkal; sehogy sem akarják megérteni, hogy csak félig van megsülve a Fidelinka-féle kenyér.) A hentessel váltunk egy-két szót arról, hogy az ára maradt ugyan 8 dinár, de a kenyér egyre kisebb, csökken a súlya. A hentes-boltos szerint magasan 8 fölé kellene emelni az árát, a privát 12-ért adja, mondja, és hozzáteszi, ő faluról való, és tudja, hogy a szegény paraszt... Én is a paraszt pártján állok, mondom neki, de én meg azt tudom és hiszem, hogy az áremelés nem a paraszt, hanem a kereskedő még nagyobb hasznát jelentené. (Holnapra majd eszembe jut még egynéhány érv a kenyér árának állami megszabása mellett.) Megyek a pénztárhoz. A vekni, a hatvan-ennyihány dekás, szokás szerint egy tiszta nejlonban nyugszik. (A "nejlon" nekem szebb, sokkal, tiszta, szinte édes; a piacon hallottam, egy csicsókát áruló paraszt kislány mondta így: tessék egy nelijon.) A kosarat a kasszás asszony elé teszem. "Mi van benne?", mutat oda szemmel és fejjel. "Egy fehér", mondom én szóval (mert van itt barna is). Kicsit fintorogva elvégzi a blokkolást. Fizetek. Aztán felkap egy darab papírt, és hajtani kezdi vele orra előtt a levegőt, legyezgeti magát erősen, szaporán, és félig elfordul. "Tán melege van?" - kérdezem (november 11-e). "Melegem ám, hogyne" - mondja egy kicsit savanyún. Hirtelen átvillan rajtam: talán büdös vagyok neki? Közben mondok még valamit. Erre még szaporábban legyez, sőt oldalra is fordul, el tőlem. "Ne beszéljen, menjen már!" A fokhagyma! mint a villám, vág az eszembe ekkor. Mostanában ugyanis töméntelen sok fokot használok, magas vérnyomás stb., meg amit eszek, az mellé jó is, mert kell valami. Kifelé menet egy kicsit leforrázva, de vidáman, vidám büszkeséggel mondom és elég hangosan: "Kiáltványt fogok szerkeszteni, és benne virágnak, a legszebb és legillatosabb virágnak fogom nevezni a fokhagymát, mostantól pedig majd kölnivíz gyanánt használom... És interpellálni fogok... Kiáltvány, interpelláció, morgok, de már kívül, a ház előtt. Nevetve-mérgesen most már mindent beszélek... kiáltvány, interpelláció, apja fa... De mi ez az interpelláció? Jaj, tudom! Ezt már Bori Imrének mondom. Igen, bizony, neki kellett volna Szivácon elmondanom - de minden későn jut eszembe -, hogy tudja meg, interpellációt fogok benyújtani (biztos az Úristenhez a mennyei parlamentben), melyben kérem, fogadják el és iktassák törvénybe, hogy a kézirat közlési joga egy év után - szerkesztési politika, spekuláció, egy kis bosszú, de jó alapos, sértődöttség, kölcsön kenyér - legyen törvény szerint lejártnak tekinthető. Tehát a leadott és heverő írás egy év után - ugye, milyen kegyes vagyok, szerkesztő urak? - bejelentés, visszavonás nélkül legyen átadható egy másik folyóiratnak stb. Volt egy ilyen esetem a Híddal. Egy év "türelmes" várakozás után valaki által jelentettem, hogy a kéziratot a Híd tekintse visszavontnak, és mától másé, mondjuk, az Üzeneté a közlés joga. A szerkesztő ezért majd bekapott Szivácon, a Szenteleky-napon. Most megmondtam! Akkor csak hápogtam, most megmondtam, válaszoltam, részben, megmondtam, amit ott rögtön kellett volna mondani. De hát sajnos nem úgy megy az nálam. Sok akadálya és oka van már az ilyesminek. Az öregség... És ebben minden benne. Ludas is...

November 16. Három fontos alapelvről: 1. Mindenkinek joga van az élethez, 2. Mindenkinek joga van békében élni, 3. És mindenki megmondhatja, joga van megmondani, ha zavarják.

November 29. Mindenkin túltenni, jóban, persze, ez voltam.

(Jövő heti számunkban folytatjuk)