Jódal Kálmán
A belső várkastély
Albert otthon, a gázkamra-hotelban. A teraszon locsolja hamuszín kaktuszait.
"A taposóaknák és a gyakori bubópestis-járványok miatt kevesen laknak erre."
Ő. Tompán morog, és a számítógép képernyőjét szemrevételezi. Az egykedvűség leple alatt monotónia lopódzik be a lakásba. Ami célravezető, elkerülhetetlen.
Albert felszisszenve tapogatja a sebet a halántékán. A képernyő-pihentető program lágy vonal-transzformálódásaival folyamatosan leköti és felélénkíti a tétova figyelmet. Varjúraj vijjog a kertvárosi légtérben, s a második csésze tea után megjelenik a megnevezhetetlen, ragacsos, tésztaszerű, zoomorf Hófehérke alakjában.
"Mondtam, hogy csínján azokkal a tablettákkal."
Albert duzzog.
"Nem mondtad."
Ő unottan félrenéz. Déjá vu, régi, agyonkoptatott filmek cselekménye torlódik szürkeállományába.
Albert félénken közelít a képlékeny istennőhöz.
"Te nem szoktál csak úgy megjelenni."
Hófehérke szúrós disznószeme felcsillan.
"Mentsd meg magad! Mentsd meg Európát!"
"Én?"
"Inkább azt mondd: Mit kell tennem?"
Ő az asztal alatt kést szorongat. A kétségbeesés és a bűnbeesés rokon értelmű fogalmak.
"Ki itt a hülye?"
Idő. A Nap céltalanul kifakul, a szürkület gyöngéd szomorúsággal hömpölyög a városrész takaros/lerobbant épületei közt.
Albert gyertyát gyújt apró házioltára előtt. Jukio Mishima, Franz Kafka és Wirginia Woolf fotói kivilágosodnak a szoba kolostori puritánsággal berendezett színpadán.
Három, teátrálisan katonás egyenruhába bújt figura lép ki a tükörből. Transzcendens harcosok. Jaan. Arvo. Vainö. Észt kultúrkommandó.
A bejáratban Gretchen. Csenget, vágyakozik. Haja csapzott, a szája felrepedve.
Albert ajtót nyit, Lugossy Béla szívével suttogja:
"Ugye kifogytak az impulzusok a telefonkártyádon?"
+++
Az egykori gyárcsarnok zártkörű klubként üzemel.
Ő. Whiskyt szürcsöl a működésképtelen futószalag előtt.
"Ez az."
Albert a hasonmásához fordul. Belső monológ, felperzselt agy.
"Te én vagy, de én nem vagyok veled azonos."
Arvo fényképez, Jaan mereven áll a diapozitívról falra vetített márványsíremlék előtt, partizánüdvözlettel. Vainö vasrúddal veri szét a kibelezett számítógépek műanyag burkait, sírva és mégis kifejezéstelenül.
"Performansz?"
"Kreativitás. A lényeg az, hogy megmaradjon a dokumentációban."
Lánctalpas járművek zaja szűrődik be, valaki bevert orral szűköl a vasbeton hodályok közt.
"Olyan unalmas."
Vainö megláncolva ordít, azt hiszi, fontos.
"Megöllek."
Gretchen. Testén fetisiszta kiegészítők. A teremben vágni lehet az édeskésen csípős szagú füstöt.
Az összefüggéseknek jobban a mélyükre kell hatolni. Elmozdult síkok, mocskos naplemente.
Albert és a három kommandós a város túlpartján trónoló vár katakombáinak bejárata előtt. Zsebkéssel bevágják a jobb hüvelykujjukat, a sűrű, sós lét belecsorgatják egy bronzkehelybe. Miután végeztek a rituális tettel, magukba szürcsölik együvé tartozásuk zálogát. Haza és haladás. Estonische-ungarische Freundschaft.
Páncélingesek lepik el a környéket. Civilek nem tartózkodhatnak a környéken. Arvo sunyin somolyog, ujja a ravaszon.
"Tényleg?"
Vainö fáklyáját a magasba emelve perzselően morbid tekintettel vezeti a csapatot. Nyirkos, elfeledett folyosók dohszaga vegyül az izzadó testek kipárolgásával.
A titkos alagútrendszer definiálhatatlan varázsa. A veszély fűszerezi az izgalom nyugtalan szőttesét.
"Nem. Azt mondtam, én fogom. O. K.?"
Albert Wilhelm Dornstädternek, a Habsburg vár egykori tisztjének koponyájával a kezében. Óvatosan a kőpadlóra helyezi, a Duna fövenyéről hozott homokkal szórja körbe, és varázsigét mormol, majd a koponya szemüregeibe havasi gyopárt tömköd, és leönti Coca-Colával a koponyatetőt.
Jeges, csatakos forróság csapja meg a kultúrkommandót.
"Ki zavarja nyugalmamat, óh, ti tisztátalanok?"
Ő. Suttogva mondja ki a szavakat, a kongó falak mégis visszhangozzák.
"Az excaliburra van szükségünk, ó, Varázsló."
A többiek mozdulatlanságra kárhoztatva várakoznak, majd a hang ismét megszólal.
+++
A függönyök mögött jó és gonosz terek, metszéspontok egyaránt lakoznak.
"Olyan terem is van, amelytől a legjobban félsz, olyan is, amelyben gyönyörűségedet leled. Lépj be az álmomba, ahol térnek és időnek jelentősége nincs."
Albert - pilótaöltözékben - belép, kezei összekötözve, a Kimondhatatlan neve homlokára van tetoválva. Arca nincs, csak bugyborékoló lélegzete.
Ő. Vízihullákkal, szárnyas lényekkel, polipokkal, lepényhalakkal kommunikál.
Gretchen. Az antik Istentorzó előtti bőrfotel támlájába kapaszkodik, és hisztérikusan vihog.
Áttetsző, zselés szubsztancia tölti ki a vákuum-teret.
"Ez az én magánbirodalmam. Krisztus könnyeiben szüntelenül ázva, a tisztátalanok és a megdicsőültek szimbiózisa. Ott, a betonkockában vár az excalibur. A tiéd."
Albert határozott léptekkel odamegy, könnyedén kihúzza, nézegeti.
"És most mi a fenét csináljak vele?"
+++
Hegycsúcs várrommal, repedt hold, farkasürülék szaga.
A rom előtti pázsiton boszorkányraj zsolozsmázik. Testek, testetlen szellemlények, a tábortűz lángoló pentagramma.
Ő. Összehúzott szemmel fürkészi belső rezdüléseit, hasadt magányát. Apró manók szívják-szürcsölik misztikus sebeiből szivárgó vérét.
Albert jäger-kosztümöt húz viharok borzolta fakó meztelenségére. Fogai közt az excalibur, nyakán ajakrúzs nyomai.
"A cél megléte.Milyen furcsa."
Arvo, Jaan és Vainö nagy, szürke zászlót bontanak, ajkukon Kazimir Malevics tanulmányaiból vett idézetek, jövőből font kalács, dermedt áramkörű szívek. A suttogó, frivol égen furcsa, holdfény szennyezte felhőjáték. Kedves, futó impressziók.
"Minden stáció egy kudarc. vagy egy felemelkedés."
Albert megáll a hegycsúcson. A tükör mögötti világokra gondol, elvonatkoztatott és hívogató idősíkokra, liheg, reszket. Fején bársonnyal bevont töviskoszorú.
"Ez nem velem történik. Valaki, valahol, valaha. De nem én."
Az excaliburt a lüktető földbe döfi, és elhanyatlik.
"Ez nem én vagyok. A hasonmásom. Puha függönyök mögül bújik elő kedvesen, óvatosan."
A három észt katona szalutál, majd némán, lárvaarccal a mélybe ugrál.
"Igen. Táj és lélek összefonódik. Ezt már ismerem."
A nyirkos fűben emberi csontok, farkasnyál, kétségbeesés. A sűrűsödő éjszakai ködpászmák opálos ragyogással teremtik ujjá, ki tudja, hányadszor, a pulzáló tájat. Elmenni-megérkezni. Ilyen egyszerű.
Ő. A várrom tornyán fekszik duzzadt arccal, véraláfutásos végtagokkal.
Gretchen lép elő, apró porcelánedényből süteménnyel kínálja.
"Akasztott ember zsírjával sütöttem."
Ő elhaló nyüszítéssel seppegi:
"Úgy vártalak."
Az idő szakadozott cafataiban örvénylik a bizonyosság kiismerhetetlensége.
Albert. Halántékára pisztolyt szorít, szemei extatikusan lehunyva. A benne csörgedező vérre gondol, a haza megfoghatatlan konglomerátumára.
Odafordul Gustav Meyrink kísértetéhez, és a szemébe néz:
"Nem tudom. Ma valahogy nem tudok meghalni."
Az amorf ködlény oszladozni kezd.
"Látod, ez az."
Albert hosszan hallgat, majd jäger-kosztümben, hegymászó cipőben megindul az erdőfoltok és a szőlőtőkék közt oda, ahol az ég összeér a parlaggal.