Juhász Géza
Könyvkiadás, könyvterjesztés, könyvcsere
Nagy figyelemmel és teljes egyetértéssel olvastam Gerold László elemzését és értékelését irodalmunk, könyvkiadásunk, könyvterjesztésünk és a magyar-magyar könyvcserénk aggasztó helyzetéről és irodalmunk színvonaláról. Serer Lenke készített vele interjút az idei Híd-díj átvétele alkalmából. A díjat a Jugoszláviai magyar irodalmi lexikonnal érdemelte ki. Kétségkívül kiérdemelte! Gerold László persze otthonosan mozog irodalmunkban, irodalmi életünkben, s amit erről az említett interjúban elmond, azzal szó szerint egyetértek:
"Irodalmunk csak olyan, amilyen igény mutatkozik iránta. Persze ez az irodalom bűne (is), hogy az igényeket nem tudja irányítani, befolyásolni, nem elég erőteljes ahhoz, hogy felülkerekedjen mindazon, ami a válságot kiváltja."
Folytathatnám a problémák sorolását azzal például, hogy "irodalmunk érdemi támogatást nem élvez... könyvkiadásunk általában nélkülözi a kellő szervezettséget... nincs terjesztőhálózat, nem vagyunk megfelelő módon jelen a magyarországi könyvpiacon... Helytörténeteink zöme szakszerűtlen munka... harmadrendű művekről elismerő kritikák jelennek meg..."
Talán nem nagyképűség, ha azt állítom, hogy van némi tapasztalatom a könyvkiadásban, hisz kereken 16 évig dolgoztam a szakmában (1959-1975), mégpedig nyolc évet sorozatszerkesztőként (jugoszláviai magyar irodalom), és nyolc évet fő- és felelős szerkesztőként a Forum Könyvkiadóban. (Azt csak így zárójelben teszem hozzá, hogy 1955 és 1959 között, a Forum megalapítás előtt a Progres Lap- és Könyvkiadóban kezdtem a kiadói - szerkesztői "szakmát" gyakorolni. Itt többek között Fehére Ferenc második verseskönyét (Álom a dűlőutak szélén) rendeztem sajtó alá és szerkesztettem 1956-ban.)
Honnan is jutott az itteni magyar könyvkiadás, könyvterjesztés, országok közti - nemcsak magyar-magyar! - könyvcsere a mostani mélypontra?
Korántsem azért írom ezt, hogy "öndicsérjem" magam, hisz a helyzetet, a gyakorlatot csak átvettem, folytattam. Csak azért ismertem az akkori helyzetet, körülményeket, hogy a mai vezetők próbáljanak meg ebből valamilyen tanulságot levonni. Mit lehetne, kellene feltámasztani abból a 20-30 éves gyakorlatból a mai alapvetően megváltozott helyzetben, most, amikor már nem létezik az akkori ország és a rezsim sem, amelyben létezett a könyvcsere.
Zárjuk a lehető legrövidebb fogalmazásban: milyen volt a jugoszláviai magyar könyvkiadás helyzete az említett évtizedekben?
Először is egy kézirat, irodalmi alkotás megjelenésének feltétele az volt, hogy megfeleljen a vajdasági kritériumnak! A kiadó minden év elején összehívta a vajdasági magyar irodalmárokat - írókat, költőket, kritikusokat (kb. 60 főt), hogy értékeljék az elmúlt évi kiadói produkciót és véleményezzék a kiadói tervet -, javasolják és elfogadják a lektori jelentés megfogalmazóit. Az ilyen összejövetelekre, mint említettem, kb. 60 személy kapott meghívót, s aki megjelent, megkapta az útiköltséget és a napidíjat. Minden meghívott megkapta a jelentést az elmúlt év kiadói prdukciójáról, s a folyó év kiadói tervéről. Źme egy példa: "A Forum Könyvkiadó 1971. évi terve" terjedelme 56 (kézirat nagyságú) oldal volt, főbb címek pedig a következők. Bevezetés (13 gépelt oldal); Az 1971. évi tématerv: Politikai könyvtár (5 cím), Jugoszláviai magyar irodalom (24 cím), Esszék, cikkek, tanulmányok (4 cím), Symposion könyvek (12 cím), Képzőművészeti kiadványok (3 cím), Jugoszláv népek irodalma magyar fordításban (8 cím), Házi olvasmányok (2 cím), Szórakoztató könyvek (1 cím); Ifjúsági és gyermekirodalom (15).
Az 1970. évi "rekapituláció" pedig ennyi: Politikai könyvtár (5 mű, 121,19 szerzői ív, 3300 példány); Jugoszláviai magyar irodalom (22 mű, 192,85 sz. ív, 12 765 pld.), Jugoszláv népek irodalma magyar fordításban (2 mű, 22,84 sz. ív, 4000 pld.), Ifjúsági és gyermekirodalom (9 mű, 95,77 sz. ív, 73 890 pld.); Szórakoztató irodalom (4 mű, 257,04 sz. ív, 44 292 pld.); Közös kiadvány (2 mű, 18 sz. ív, 195 000 pld.); Képzőművészeti kiadványok (3 mű, 18 sz. ív, 1200 pld.).
Két megjegyzés: I. egy sorozat, az V. szám alatti "szórakoztató irodalom" kivételével a többi kiadványról így szólt a jelentés:
II. A "szórakoztató könyvek" csak önköltségen jelenthettek meg, például Zilahy Lajos néhány regénye, vagy ami magyarországi exportra készült, mert így tudtuk ellentételezni a 200 000 (kétszázezer!) dolláros magyarországi könyvbehozatalt. A könyvmennyiség - hozzászámítva természetesen a saját kiadványainkat is - eladásra szolgált a Forum 8 könyvesboltja, két könyvbusza és több tucat "ügynöke", akik éppen annyi rabattot (árrést) kaptak, mint a boltosok, azaz 40 százalékot.
Vajon mit lehetne itt tenni, hogy a mi irodalmunk túlhaladja a "vidékiességet", "a szellemi amatőrizmust", egyszóval a már több évi válságot?
A 60-70-es évek helyzetének, az akkori "aranykor" visszatérésében bizakodni nem lehet, az merő illúzió volna. A vajdasági magyar irodalom sorsa, létezése, fejlődése a vajdasági magyarság ügye. Éppen olyan érdeke, mint a nemzetiségi oktatás és tájékoztatás. Bélyegezzenek akár reakciós centralisták, kimondom, hogy a mostani állapotok és a mostani gyarkolat a minőség rovására megy, Gerold László írja, hogy "a helytörténeteink zöme szakszerűtlen munka", "harmadrendű művekről elismerő kritikák jelennek meg"...
Tehát módot kell találni arra, hogy a vajdasági magyarságot meggyőzzük az irodalmunk létezésének, fejlődésének szükségességéről. Egy ilyen mozgalom főszervezői szerepét az itteni magyar pártoknak kellene vállalniuk, de aktivizálni kellene, s lehetne a magyar művelődési egyesületeket, talán még az iskolákat és a könyvtárakat is. E fenti intézmények, esetleg gazdag vállalkozók, "szponzorok" választanának maguk közül a kiadó élére igazgatóbizottságot, amely ellenőrzi minden dinár felhasználását, nehogy valaki abból egy parát is zsebre vághasson. Kineveznék az egyes kéziratok lektorait, akik minősítenék a kézirat kiadhatóságát, vagy az erre méltatlanok kiadhatatlanságát. Źgy jelenhetnének meg az itteni magyar írók erre méltó értékes művei, s így folytatódna irodalmunk jelenleg megtorpant fejlődése. Ám ha mindaz, amiről fentebb szó volt, vagyis ha eljutnának odáig, hogy a jó könyvek megjelenhessenek, s a fiatal tehetségek is késztetést éreznének, s értelmét látnák annak, hogy írjanak, s így gyarapodna a kiadható művek minősége, akkor még a feladatoknak alig a felét teljesítettük! Régi mondás és örök igazság, hogy a könyv léte azzal kezdődik, ha eljut az olvasóhoz. Ha nem jut el, nem létezik. Meggyőződésem, hogy minden magyarok is lakta helységben lehet olyan üzletet találni, amelynek a vezetője, tulajdonosa vállalná könyvek árusítását 40 százalékos rabatt ellenében, kivált, ha a könyvről kapna reklámplakátot, amelyet kitehetne a kirakatába. Az újságok meg írnának róla. Lehetne ügynököket találni iskolákban, könyvtárakban és művelődési egyesületben is, de - s ez már a sajtószerkesztőkön múlik - ne jelenjen meg "harmadrendű művekről elismerő kritika".
S végül el ne feledkezzünk egy harmadik, szintén megoldásra váró kérdésről: a magyar-magyar könyvcseréről sem. Olvastam ugyanis Jung Károly és Gerold László élményeit az "újvidéki első nemzetközi könyvfesztiválról" is, Gerold László ezt mondja: magyarországi könyvbehozatal "pillanatnyilag nem létezik", ez a pillanat pedig tíz évet jelent".
Szerinte erre is van megoldás, azaz példa a múltból. A következő adatot is a már többször említett 1970/71. évi teljesítményből és tervből szóló jelentésből idézem: a nyomdakész kéziratok többségét elküldtük Budapestre a KF-be, onnan pedig továbbították azokat az illetékes kiadóknak, s azok döntöttek a megrendelendő példányszámokról. Például a jugoszláviai magyar irodalom átlagos itteni eladásra szánt példányszáma 400-500 volt. De például Fehér Ferenc Hazavezérlő csillagok című verseskönyve összesen 1460, Bogdánfi Sándor Sirodalmunk könyve (humoreszkek) 1180 példányban jelent meg. Deák Ferenc Zsivány c. ifjúsági regénye 12 500 példányban. Az ilyen kapcsolatokat természetesen meg kell találni, hasonlókat kell keresni.
A legfőbb tanulság egyértelműen az, hogy mivel irodalmunk érdemi támogatást nem élvez, az itteni magyar könyvkiadás, könyvterjesztés és könyvcsere problémáinak megoldása az itteni, jugoszláviai magyarságra vár. Az Illyés Alapítvány ehhez jelentősen hozzájárulhat, s nyilván meg is teszi, ha lesz mihez.