Káich Katalin
Emberek és épületek

A szecesszió Szabadkán. Szerkesztő: Boško Krstić. Írószövetség, Szabadka. Kijárat Kiadó, Budapest, 2002

Minden könyv, melyet a vajdasági magyar olvasó, de nemcsak ő, kézbe vehet, s mely ennek az égtájnak a megnyilvánulásait veszi számba, lett légyen az vers, prózai mű, helytörténet, netán művelődéstörténet stb., kivételes ünnepnap forrása, különösen az utóbbi időkben, amikor könyvkiadásunk morzsalétre zsugorodott. Egyre ritkábban és egyre kevesebben idézik emlékezetbe azt a kort, amikor a Fórum Könyviadó könyvei pl. díjnyertes kiadványokként tértek vissza a belgrádi őszi nemzetközi könyvvásárról és a szép vajdasági magyar könyv hírnevét öregbítették. A fiatalok talán el sem hiszik már, hogy ilyen időszaka is volt könyvkiadásunknak. A szemrevaló, tetszetős magyar könyv ma már ritka, mint a fehér holló, s ha mégis valamilyen csoda folytán feltűnik régiónkban, a kiadás költségeinek fedezése bizonyosan magyarországi alapítványok, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának vagy a Nyílt Társadalomért Alapítványnak az érdeme. Így van ez A szecesszió Szabadkán című, rendkívül dekoratív, a tárgyhoz illően művészi kivitelezésű, 2002-ben kiadott kötettel is, melynek szerkesztője Boško Krstić, akiről a recenzens, Tolnai Ottó a következőket írta: "több könyvet is megjelentetett Szabadkáról, s a Rukovet folyóirat szerkesztőjeként jó néhány számban közölt... Szabadkához kötődő szöveget, tematikus számokat jelentetett meg". Nem véletlen tehát, hogy az ő szervezői munkájának köszönhetően "kezdetét vette szecessziós Atlantiszunk felfedezésének kitartó munkája", melynek eredményét, íme, ma már jó szívvel olvashatja, nézheti és láthatja az érdeklődő. Abban is biztos vagyok, hogy a szecessziós színekben és motívumokban tobzódó fedőlapú könyvet, ha meglátja, még az is kézbe veszi, aki egyébként nem elkötelezettje az írott szónak.

Számomra ez a könyv ismételten arról is vall, hogy a szeretet végtelen, hatalom az ember kezében, valóban csodák forrása lehet, s a körülmények ellenére képes az elérhetetlen célokat megvalósítani. A kötetben három művészettörténész, két építész és egy történész szól az olvasóhoz Szabdkáról, a szecesszióról és a neobarokkról, tervezőkről, épületekről és építőkről, iparosokról és mesteremberekről meg vállalkozókról, egy ellehetetlenülő és szemellenzős korszakról és kicsinyességekbe gabalyodó, ugyancsak ellehetetlenedett tudatvilágú emberi közösségről, amelyben ugyanakkor a kevés számú elhivatottak szeretetfáklyájának melege időről időre megolvasztotta a szűkkeblűségbe süppedt emberi akaratot, és álmoknak, látomásoknak a materializálódását tette lehetővé "a szecesszió csodájának" életrehívása révén, mintegy bizonyítva a jó és rossz egyensúlyának meglétét a teremtett világban.

A történész Mirko Grlica a Belle Epoque szabadkai társadalmát vázolja fel, azt a cseppet sem kedvező és dícséretre méltó légkört, melyben megszülettek a szecessziós alkotások. Megállapította, hogy végül is a "negatív következtetés" a korszak társadalmáról "csöppet sem ártott az építészeknek, művészeknek, iparosoknak és műveiknek. Épp ellenkezőleg, csak nagyobbá és jelentősebbé teszi azokat".

Olga Kovačev Ninkov művészettörténész a nőábrázolás perspektívájából közelítette meg a szecesszió alapvető formai és tartalmi jegyeinek elemzését, miközben a korszak eszmei áramlatainak szabadkai lecsapódásáról is említést tesz, mintegy kijelölve Szabadka helyét is a kelet-közép-európai szellemtörténet téképén a szecessziós épületek keletkezésének idején.

A Raichle-bérpalota félholdján lévő nőalak részletes taglalása közben érint olyan művelődési jelenségeket is, mint amilyenek a líceumi előadások témái, a Bácsország című családi lap címlapjának rajza vagy a Lifka filmszínház plakátja stb. "A szecesszió szellemiségének és kifejezésmódjának terjedését" igyekszik tetten érni Szabadkán egy rendkívül széles körű szakmai tudás birtokában, miközben megrajzolja Szabadka művelődéstörténeti körképét is a szecesszió vonatkozó európai vonulatainak az összefüggésében.

Kata Martinović Cvijin művészettörténész a szabadkai szecesszió három meghatározó egyéniségéről értekezik: Komor Marcellról, a Komor és Jakab építészeti csoport főtervezőjéről, s természetesen Jakab Dezsőről, a finom részletek, díszek kidolgozójáról, kinek nagy érdeme az volt, hogy "építészeti alkotásaikat ő a Gesamtkunstwerk szférájába emelte, a teljesség, az egyedülállóság, a megismételhetetlenség szférájába". Szabadka városközpontjának jellege egyébként az ő tevékenységük eredménye. A magyar szecesszió jegyeit magán viselő Zsinagóga abban különbözik az európai hagyományoktól, hogy, mint a szerző írja: "alapja centrális elrendezésű, nem pedig a szokásos hosszanti". Ezenkívül mint művészeti alkotás teljes mértékben "materializálja [a teret] az ember körül", ami szintén egyedülállóságának bizonyítéka. A díszítő motívumok alkalmazásában is rendkívüli az épület, ugyanis "Komor és Jakab, jól ismerve a népművészetet és az európai modern művészi törekvéseket, merészen ötvözte az európai mércéknek megfelelő architektúrát ennek a vidéknek hagyományos ornamentikájával". A Tórát őrző sátor a művészettörténész megállapítása szerint szintén egy tökéletes egységet képez, ami a népi díszítőelemek alkalmazását és az avantgarde építőművészet szabályainak megfelelően kialakított szerkezetet illeti.

A Komor és Jakab építészeti csoport 1907-től az I. világháborúig "állandó vendégei és fő tervezői voltak Szabadkának". A Városháza előtt egy bankház megépítésével bízták meg őket, mely a mai Putnik iroda volt. Ennek egyik jellemzője az épület oromfalán elhelyezkedő méhkas, mely a szorgalmat és a takarékosságot szimbolizálja, s mely mint díszítő motívum gyakran megjelent a szecessziós épületeken.

A Városháza, mely az évtizedek során Szabadka jelképévé vált, szintén Komoréknak munkáját dícséri. Kata Martinović Cvijin részletes leírást ad erről a páratlan és impozáns létesítményről, és leszögezi: úttörő szerkezeti újításokban nem veszi fel a versenyt a Zsinagógával, de "koncepciójával, alapjának kiképzésével, architektonikus részleteivel és díszítésével, valamint a helyiségek funkcionális elrendezésével egy új felfogást honosított meg Közép-Európa architektúrájában". Miközben megállapítja, hogy a belső tér legértékesebb részletei azok a vitrázsok, melyeket a gödöllői művésztelep megalapítója, Nagy Sándor készített, a mesterember Róth Miksát is bemutatja mint az üvegfestészet technikájának megújítóját. Természetesen a Zsolnay-gyár termékeinek felhasználását is kellő körültekintéssel tárgyalja a vonatkozó értekezés.

A Palics-sétány három meghatározó létesítményének terve - a Víztorony, a Vigadó, valamint a Női fürdő - szintén a Komor-Jakab páros munkáját dicséri. A Művészettörténész úgy látja, az említett épületeket, melyek majdnem kizárólag fából készültek, a "fiatal" szecesszió szellemében alkották meg. Természetesen az 1905 táján létrejött csoportosulásról van szó, melynek egyik vezéralakja Kós Károly volt.

Külön tanulmányban dolgozta fel Kata Martinović Cvijin az apatini születésű Raichle Ferenc szabadkai alkotásait, mindenekelőtt a magánpalotát, amelyen az "erdélyi és a szecesszió magyaros változatának hatása... vitathatatlan". Nemcsak levéltári adatokra meg a korabeli sajtó vonatkozó anyagára támaszkodva írja meg a bérpalota történetét, hanem felhasználja a szemtanú, Raichle Ilma visszaemlékezéseit is. Külön szól a bécsi szecesszió ornamentikájának jelenlétéről Szabadkán, a Megyánszky Sebő számára tervezett magánpalotával kapcsolatban. Mr. Viktorija Aladžić építész szintén foglalkozik a Raichle-ópusszal, valamint Macskovics Titusszal mint a szecesszió építőjével Szabadkán, továbbá Koczka Gézával. A sikeres pályafutást magáénak mondható Macskovics két alkalommal a főmérnöki tisztet is betöltötte a szabad királyi városban, és a szerző Szabadka egyik legjelentősebb építészének tartja a Roznofszky-palota, az Arany Bárány szálloda s egyéb épületek tervezőjét - mintegy négyszáz tervét őrzi a városi Levéltár -, annak ellenére, hogy, mint írja: "soha nem kapott lehetőséget arra, hogy igazi műalkotást hozzon létre". Vadász Pál építész munkásságát, aki "a geometriai szecesszió egyetlen szabadkai" képviselője volt, s akit a Fiatalok csoportjának követőjeként tarthatunk számon, mr. Gordana Pr×ić Vujnović dolgozta fel. Ugyancsak az ő tollából származik a Vágó József és László szabadkai alkotásait bemuttó írás, melynek központi témája Dömötör Miksa palotája, a mai Minerva nyomda épülete. A testvérpár helyét a késő-szecesszió építészeinek sorában jelölte ki a szerző.

A Vadász tervezte városi bérpalotáról szólva megállapította, hogy az több szempontból is jelentős. A már említetten kívül ennek az épületnek üvegezett manzárdja az első ilyen jellegű üvegezett tér Szabadkán. A létesítmény első volt abban is, hogy minden lakáshoz fürdőszobát építettek, holott ismert Mirko Grlica tanulmányából is, hogy "A XX. század elején mindössze 97 lakásban volt fürdőszoba". Újdonság volt a két felvonó is: a személyi- és a teherlift.

Lechner Ödön szabadkai vonatkozásait is Gordana Pr×ić Vujnović mutatja be méghozzá a Leovics Simon-féle szerény épület kapcsán, melyet a fin de siŐcle új művészetének előfutára az Apatinban született Pártos Gyulával együtt tervezett. Egyébként ők ketten 1889-ben ugyancsak Leovics felkérésére "a Szerb temetőben bizánci stílusú káponát emeltek" a közjegyző korán elhunyt leánya emlékére.

A Zsolnay kerámiáról s annak szabadkai jelenlétéről Duranci Béla művészettörténész írt ihletett, szakmai ismeretek tekintetében kiváló tanulmányt. Az 1986-ban készült munka többek között egyértelműen bebizonyította, hogy "a szabadkai városházán látható pompás díszeknek: a foglalkozásokat bemutató medalionfríznek, a két kakasnak, a fali oszlopokon látható eozin reliefeknek és a gazdag dekoratív plasztikának" az alkotója nem kisebb művész, mint Nikelszky Géza pécsi festő volt, aki 1899-től a Zsolnay gyár tervezőjeként is működött. Duranci úgy véli, hogy "a kakassal sikerült megalkotnia a szecesszió szellemiségének - népművészetből táplálkozó - egyik legsikerültebb dekoratív motívumát".

A kiadványban említés történik még a palicsi kék vázákról, a város térképe pedig a szecessziós épületek elhelyezkedésére vonatkozóan igazít el bennünket. A két építész és a történész számba veszi a szabadkai és palicsi szecessziós létesítményeket és fénykép kíséretében.

A szecesszió Szabadkán kétnyelvű - szerb és magyar - kiadvány, melynek minden tanulmánya angol nyelvű rezümével is rendelkezik. Rendkívül értékes könyvről van tehát szó, melyben a magyar szöveg Lovas Ildikó fordítói képességéről vall. A műszaki szerkesztés Boško Krstić kötetszerkesztő műértő hozzáállását dicséri.

Sajnos, nyomtatás közben, úgy tűnik, számos hiba keletkezett a magyar szövegben, melyeket jó lenne egy hibakiigazítón jelezni. Pl. a 120. oldalon az 1905-ben megalakult Fiatalok csoportja "1806 és 1808 között a budapesti Műegyetemen végzett" 1906 és 1908 helyett. Ilyen elírás a 128. oldalon "Lechnerrel és Pártossal első alkalommal 1899-ben találkozhatunk" 1889 helyett. Nikelszky Géza neve is téves a 148. oldalon, lévén, hogy Nikleszkyként van feltüntetve.

Úgy véljük, a hibakiigazítás mindenképpen megilletné ezt az egyébként nagyon értékes, szemet gyönyörködtető és mindenki számára intellektuális gyönyörűséget is okozható könyvet.