Kalapis Zoltán
Monográfia a torontáli fényírókról

Németh Ferenc: A bánáti fényképészet története, 1848-1918, Forum Könyvkiadó, 2002

Ritka alkalom, de megesik: e sorok írója abban a szerencsés helyzetben van, hogy egy nagy egyéni vállalkozásról és fontos teljesítményről, egy átfogó, monografikus eljárással készült résztanulmány születéséről adhat hírt. Megjelent ugyanis Németh Ferencnek, ismert művelődéstörténészünknek egyik újabb, érdeklődéssel várt munkája (A bánáti fényképészet története, 1848-1918, Forum Kiadó, 2002).

Művelődéstörténetünknek, ezen belül fotótörténetünknek is egyik meghatározó pillanata ez, s egyúttal ünnepe is.

Felbuzdulásomat az a felismerés táplálja, hogy ennyire teljes, a régi Torontál "fényírói" eseményeit és értékeit összegezően felmutató vizsgálódás sem itt nálunk, sem a magyar nyelvterület más részein (az ottani térségekre, régiókra vonatkozóan) eddig még nem jelent meg!

Szakács Margit Fényképészek és fényképműtermek Magyarországon, 1840-1945 című alapozó művében mintegy harminc bánsági fotográfusról tesz említést, Németh Ferenc viszont csaknem százhatvanról tud, azaz többet adott, mint bárki előtte! Ennek nem mond ellent az sem, hogy többször is megállapítja: ennek vagy annak a fotográfusnak "képe nem került elő", "nincs adat róla", "ismereteink hiányosak".

A helyi sajtóban, a levéltárakban, a múzeumokban végzett kutatásai, a szakfolyóiratok és forrásmunkák tanulmányozása során előkerült adalékok és nagyszámú adatközlőinek tényei alapján tiszteletre méltó összegezést nyújtott a jelzett időszakban működött fényképészekről és fényképészműtermekről, kezdve a becskereki Oldal Istvántól és a XX. század elején már nagy számban működő fotósokról.

"Kutatásaim során - írja a szerző könyvének előszavában - a levéltári anyag mellett a legtöbb adatot a korabeli bánáti sajtó, a különféle iparosjegyzékek, kiállítási katalógusok és természetesen a terepen, mondhatnám, a helyszínen gyűjtött fényképanyag szolgáltatta. Néha sikerült "egyensúlyba hozni" a fényképészről felkutatott adatokat a megfelelő fotókkal, és ez volt a szerencsésebb helyzet. Gyakran megtörtént azonban, hogy csupán a fényképész nevét sikerült felkutatnom, felvételeit viszont már nem, vagy fordítva. Ezért mutatkoznak a kéziratban is bizonyos feldolgozási aránytalanságok, amelyeket minden egyes esetben a rendelkezésemre álló anyag határozott meg. Ettől eltekintve igyekeztem minden felkutatott fényképről legalább néhány mondatban beszámolni, szem előtt tartva azt a körülményt, hogy ez a munka a bánáti fényképészet történetének első összefoglalása, vagyis annak megalapozása..."

Németh Ferenc kimerítő tájékoztatást nyújt még a fényképezéssel kapcsolatos helyi találmányokról, a bőr-, selyem- és bársonyborítású fotóalbumok készítőiről és egykori tulajdonosairól, a fotóamatőrökről, levelezőlap-kiadókról és -gyűjtőkről, betekintést kínál a múzeumi archívmokba, a családi kollekciókba, a gyűjtők fényképkönyveibe.

A szerző maga is fénykép- és levelezőlap-gyűjtő, mégpedig a legnagyobbak közé tartozik Vajdaságban (csaknem ezer régi fénykép, ezerhatszáz városkép, levelezőlap). Ebből alighanem következtetni lehet, hogy a könyv képanyaga is exkluzív, a lehető legjobb, amit adni lehet a mai ismereteink szerint, mivelhogy a szerző a gyűjtőtársak anyagát is jól ismeri. Źgy aztán minden föltétel létrejött, hogy a könyvbe beválogatott képanyag egyenértékű legyen a szöveggel, ami megkövetelte volna az azonos terjedelmet is a textussal. De még így is, ahogy összeállt, igazodva a lehetőségekhez, megközelítőleg 250 portré, csoportkép, újságfotó, képeslap stb. került a kötetbe, az egyéb illusztrációk száma pedig csaknem nyolcvan (újsághirdetés, pecsét, cégjelzés, iparengedély stb.).

Azok részére, akik nálunk vagy másutt a fényképészet történetének kutatására vállalkoztak (ismerek ennél könnyebb és kifizetődőbb kezdeményezéseket is), nélkülözhetetlen forrásmunka lesz ez a könyv. De nyilván sok örömet szerezhet azoknak is, akik érdeklődnek a kultúrtörténet részletei, rétegei iránt, nem beszélve a gyűjtők "szektájáról", annak megszállott tagjairól, akiknek ez a munka kézikönyv lesz, az adatok, útbaigazítások, a hivatkozások gazdag tárháza (jegyzeteinek száma meghaladja az ezerkétszázat!).

A gyűjtés divatja, hadd mondjuk el ezt is, felér egy jól szervezett hagyományőrző mozgalommal. Ők azok, akik passzióból megőrzik azt, ami ma már veszendőbe megy. Ennek nem egy példáját említi a szerző is ("...amikor Újvidéken elhunyt Bobor Eszter, Kiss Ernő aradi vértanú szépunokája, a családtagok kegyeletből a koporsóba tették a Kissék és Boborok régi fotóit tartalmazó fehér, gyöngyház fedelű családi albumot..."). Az arra hivatott intézmények, hatóságok sem jeleskednek a fotótörténeti múlt emlékeinek megőrzésében (a múzeumokban ömlesztett állapotban tárolják a régi fényképeket, Becskerek képtelen egy emlékszobát létrehozni Oldal Istvánnak, aki pedig a régi Jugoszlávia egész területén az első fotóműtermet nyitotta, pedig még megvan a műterme, elérhető sok fényképe, fotómasinája és egyéb ereklyéje).

Németh Ferenc könyve ilyen értelemben "mentőmunkálatként" is felfogható: sok emléket, értesülést az utolsó pillanatban óvott meg az enyészettől.

Akármelyik oldalról közelítjük is meg a szerző munkáját, csak azt mondhatjuk, hogy derekas munkát végzett, kalapot le előtte.

A méltatás, a dicséret után akár egy kívánság is jöhetne: jó lenne elkészíteni a bácskai fényképészet történetét is.

Ezt persze csak kimondani könnyű: sokévi munka, erő, kitartás, sikeres kutatás kell hozzá. S persze biztatás, ösztönzés is azok részéről, akik "megrendelhetik", támogathatják az esetleges új kötet kéziratának elkészítését.