Kalapis Zoltán
A bácskai vizek tudós ismerője

Hovány Lajos: Vizeink nyomában. Grafoprodukt, Szabadka, 2002

Hovány Lajos vízépítő mérnöknek, a szabadkai Építőmérnöki Kar Vízépítő Tanszéke tanárának ez már a harmadik "vizes" könyve. Ennek alapján meg a hetilapokban, folyóiratokban publikált tanulmányértékű írásai nyomán is most már minden kétséget vagy elhatárolást kizáróan kimondhatjuk: benne a legtermékenyebb, a legtájékozottabb és a legalaposabb vízügyi szakírónkat tisztelhetjük.

Vízeink tudós ismerőjét.

Az ezt megelőző két könyvében, mint ahogy ez már címükből is kitűnik (A Palicsi-tó és környéke. Különös tekintettel az 1697-es tollrajzra, 1997; A palicsi fürdő és a Böge-csatorna, 1998), a Palicsi-tó történeti vonatkozásait kutatta fel oly gondos részletességgel, mint előtte még senki.

Az elsőben a tó életének legkorábbi, iratokkal is igazolható időszakait ölelte fel, egészen 1750-ig. Munkájának középpontjába, mint ahogy művének alcíme is jelzi, egy 1697-ben elkészített helyszínrajzot, illetve annak részletes vizsgálatát helyezte, amelyen egyébként látható a szabadkai vár első ábrázolása is. Akkoriban a tó vízszintje igen alacsony volt, a legnagyobb mélység sem haladta meg a 80 cm-t. A tollrajzra is ez a szöveg került: "Esővíztől összegyűlt pocsolyák".

A másodikban a XVIII. század második és a XIX. század első felét fogta át, amelynek két fontos zárószakasza volt: a Palicsi-tó és a Ludasi-tó közti Böge-csatorna megépítése és a tó északi partján egy fürdő kialakítása, amelyről Wiener Sándor fürdőorvos több érzékletes leírást is adott a XIX. század hatvanas éveiben.

Már e két kötetével is kiforrott, módszereiben kialakult kutatóként mutatkozott be: a korábban kiadott forrásművek áttekintését, az eredmények összegezését önálló és elmélyült levéltári búvárkodással, helyszíni adatgyűjtéssel egészítette ki, s rezultátumaival, konzekvenciáival túl is haladta azokat. Ezen az úton vonulva tovább, a harmadik, nemrégen megjelent kötetében is (Vizeink nyomában, Szabadka, 2002) - úgy is mondhatnánk: a maga által kitaposott ösvényen törve előre - egy kiváló, sokrétű, tényanyagban rendkívül gazdag munkát adott ki a kezéből.

Művében Északkelet-Bácska felszíni kisvizeiről (ereiről, patakjairól, folyócskáiról, tavairól, mocsarairól stb.) adott keresztmetszetet a szabályozás előtti és utáni időkből, azaz az ősállapot korából, majd az aszályosodást, az erdőtlenedést is magával hozó vízi munkák évtizedei után (Tisza-szabályozás, patakreguláció, tavak kotrása stb.).

A szerző gondos kalauzolása mellett megismerkedhetünk vizeink korábbi és mai állapotával, a Béla-bara, Csík-ér, Budzsák-ér, Kalocsai-völgy, Körös-ér, Ludasi-tó, Palicsi-tó, Lada-tó világával, közben az elfelejtett vagy alig ismert középkori település- és víznevek sokasága bukkan elő. Kevi nevét az a terület őrizte meg, "amely Adától nyugatra, a Csanálos-völgy északnyugati vége felé terül el, amelyet Kevinek neveznek" - idézi Szekeres László egyik munkáját. Népi magyarázat szerint Mohol nevét a Moholka patakról kapta, amely az Orompart alatt folyt régen. A Krivaja egyik régi neve Kanyarodó volt. A Körös-ér (szerbül: Jasenovac) legkorább Kanizsa nevével, a jelenlegi pedig a körülötte volt kőrisfa erdőkkel állt kapcsolatban. A Kapitány-rét Zákó István határőrvidéki kapitány birtokának része volt. Pesty Frigyes szerint a Budzsák "...szerbesen török szó, szögletet, zugot jelent. Onnan neveztetik, mert a határ ezen része egy szögletben nyugot, északnyugot felé fekszik."

Se szeri, se száma az okmányokból, térképekről, egyéb forrásmunkákból kiemelt földrajzi neveknek, a természeti környezet érzékletes leírásainak. A szerző azonban nem elégszik meg ezeknek összegyűjtésével, hanem maga is bejárja a helyszínt, s a helyi körülményeket jól ismerő kísérőkre támaszkodva áttekintést ad az előállt vízváltozás mértékéről. A Budzsák-ér fejezetet például így zárja: "1998 őszén a helyszínen járva megállapítható volt... Adán az ér-, illetve baraként számon tartott Csanálos-ér neve ugyanúgy Csanalas/Csanálos, akár a környéke is, Moholon pedig határrész, lapály, illetve nádas... a Budzsák-ér erecske az adaiaknak, Moholon viszont... olyan állóvíz, illetve mocsár, ami a tiszai kiöntésekből maradt vissza..."

Hovány Lajos legérdekesebb fejezeteiben áttekintést ad a tiszai fokok maradványairól, földrajzilag meghatározható helyeiről. "Ahol a víz kitör a medréből, fokokat mélyít ki" - így hangzik a fogalom egyik régi meghatározása. A folyó árja ezeken a nyílásokon az anyamederből az ártérre lépett, s apadáskor ugyanezeken a réseken visszaáramlott. A halászok - a földművesek is! - ezeket a nyílásokat rekeszekkel elzárták, halasokat képeztek ki, s vejszékkel (nádból vagy vesszőből fonott, a vízfenékre rögzített halfogókészülék) kürtőkbe terelték a halakat, és szákokkal kiemelték. A középkori ártérgazdálkodás alapja volt a fok-rendszer, ezért a legendás halgazdaság nem is annyira a természet ajándéka volt, hanem e sajátos vízgazdálkodás, a természettel való együttműködés eredménye.

A fokgazdálkodás virágkorát a XIV-XV. században élte. A szerző, a dokumentumok alapján, mintegy hatvannak az emlékét idézte fel. "A legtöbb az Óbecse és Bácsföldvár közötti szakaszon volt" - írja, majd leszögezi: "a további kutatások vidékünkön legggazdagabb fokrendszerének megismerését segíthetné elő." Az okmányok és a helyszíni vizsgálat alapján a következő elnevezéseket jegyezte le: Baranszky-fok, Kaszab-fok, Bersi-fok, Csopaka-fok, Gusztos-fok, Linka-fok, Spain-fok, Leeresztő-fok, Levezető-fok.

"Vizeinknek nemcsak múltját, jelenét sem ismerjük" - állapítja meg a szerző, de így vagyunk a természettel és annak élővilágával is. A környezeti károsodások egyik okát éppen a tájékozatlanságban és a nemtörődömségben látja.

A könyvet 25 térképmelléklet, személynévmutató, gazdag szakirodalmi jegyzék és több idegen nyelvű összefoglaló teszi teljessé.

A szép kiállítású könyvet (akárcsak az előbbi kettőt) az Özvegy Károly tulajdonában levő szabadkai Grafoprodukt nyomda állította elő.