Karácsonyi Lili
A narancshéj illata

A lányát figyelte, aki narancsot hámozott. Késsel hosszanti irányban gondosan bevagdosta a gyümölcs héját, majd lassan leszedegette a szinte egyforma darabkákat. Aztán a héj belsejéből kirágta a fehér részt. Egyik darabból a másik után. Csak ekkor bontotta szét a lédús gömböt, és eszegette meg egyesével, lassan a gerezdeket. Egy régi emlék jutott az eszébe.

Gyermekkorában a nagyszüleitől ritkán kapott narancsot. Általában a Mikulás hozott pár darabot, és esetleg még karácsonyra került ilyen csemege a házba. Nem kilószámra, csak a fa alá mutatóba. Az agyagból formált, fehér vattabundás báránykák, a zöld búza és a piros, fényesre törölgetett almák mellé. A hámozás mindig a nagyanyja munkája volt. Ha a körmével nem boldogult, késsel kezdte meg a héjat. Amelynek kivagdosta és megette a belső, fehér részét. Ennyi jutott neki a gyümölcsből, mert a többit természetesen egyedül ő, az unoka, fogyaszthatta el. Az öregasszonynál még a levékonyított héj sem veszett kárba, mert a tűzhely lapjára rakta, hogy ott illatozzon, amíg feketére nem pörkölődik. Csak akkor dobta el, amikor már elszenesedett. Ez a szertartás minden narancs hámozásakor megismétlődött, és számára hamarosan kívánatosabbá váltak azok a héjból kivagdosott fehér részek, mint a gyümölcs finom, édeskés belseje. De hiába kért belőle, a nagyanyja sohasem adott neki. Azt mondta, nem gyereknek való.

Mindez felvillant előtte, rá akart szólni a lányára, ne rágja ki a narancs héját. Aztán meggondolta magát, és inkább elmesélte az egész történetet. Kár, hogy nekik csak villanykályhájuk és gáztűzhelyük van. Szerette volna újra érezni az emlékeiből felbukkanó illatot, amelyet a sülő narancshéj árasztott. Bizonyára más, mint a szemétre vetetté, amely tüsszentésre késztette, valahányszor kinyitotta a fekete zsákot.

Az éjjel álmában egy szűk ösvényen kapaszkodott fölfelé, mellette hófalak magasodtak. Mintha a rendkívül keskeny utat a hóba vágták volna, amely fagyosan tömör volt. Annak ellenére is küzdött, hogy világosan érzékelte, nem valós a körülötte lévő világ. Pontosan tudta, egy festmény részévé vált. Látta maga körül az ecsetvonásokat, a festékcsomókat. Zöld, barna, sárga rögök a felhalmozott fehérben. Növények maradványai és hóba hullott vizelet. Miközben tovább nyomakodott és préselődött a szakadékszerű résben, nemcsak a visszacsúszástól rettegett, hanem attól is, hogy megérkezik, felér a magaslat tetejére. Az ismeretlenbe. Amitől a pillanatnyi hideg bizonyosság is sokkal jobbnak tűnt.

Csapzott hajjal, verítékesen, átizzadt pólóban ébredt. Alapos zuhanyozás és hosszú készülődés után lépett ki a teraszra. Friss vércsöppek vezettek a kapuig, tüzelő szukája nyomai. Az utcán kankutyák jelölték meg a terepet.

Szállingózott a hó. Kalapját a kezében vitte. Hamarosan észrevette a fekete bársony anyagon megülő pelyheket. Szabályos virág és csillag alakjuk volt. Ezen annyira elámult, hogy csaknem kilépett egy autó elé. A volánnál ismerős ült. Fékezett a csúszós úton, és rosszallóan nézett rá. Odament, az ablakon keresztül mutatta neki a kalapot, rajta a hópelyheket. Valamit magyarázni is próbált a virágokról és csillagokról, de a másik értetlenül nézett rá. Amikor ellépett a jármű mellől, gázt adott, és bosszúsan továbbhajtott. Elszégyellte magát, fejére tette a kalapot, mélyen a szemére húzta, és lesütött tekintettel ezután már csak maga elé nézett. Óvatosan, némi lelkiismeret-furdalással emelgette a lábát, hiszen tudta, nem egyszerű havon tapos.

Mivel a folyó közelében volt, kisétált a partra. Percekig állt a korlátnál, és nézte a vizet. Mint már annyiszor ezen a télen. Az alsó sétányon szétdobált narancshéjat látott. Kesztyűs kezével felemelt egy darabot. Ép volt. Senki sem rágta ki a belsejét.