Kertész Imre
Világpolgár és zarándok

Ketten voltak, és testvérek. A külsejükről nem szól határozott tudósítás. De nem látjuk-e a vörhenyes óriást, savószín szemének véreres tekintetét, aránytalanul kicsiny, lapos fejét, kurta bikanyakát, melynek izmai evezős vállakba és hordómellkasba indáznak, s ezt az egész építményt tartó és hordozó oszlopos lábakat? S nem ismerjük-e a másikat, ezt a kreolos, piperkőc legényt, olajosan fénylő fekete hajával, sötét szemének olvadékony, jellemgyönge, gunyoros és behízelgő pillantásával? Nézd csak a kákabélű fickót, a hanyag tartását, az enervált, bokasüllyedésre hajlamos lábát! Mindamellett, dühítő módon, nem vitatható el tőle bizonyos báj. Fürge mozgás (hogy ne mondjuk kecsesnek), hajlékony törzs, hosszú végtagok. Kézügyesség. Lustaság. És Ábel a juhászok pásztora lőn, Káin pedig földmívelő.
Nem tudta pontosan, miért gyűlöli az öccsét. Feltehetően mindjárt így fogadta, amint megszületett. Jövevény volt, és megzavarta a világot. Jogcsorbítás. Nyilvánvalóan valami effélét érzett: "ő itt van, és nekem szűkebb lett, azért, mert ő van." De azért túlzás volna erre alapozni mindent. A báty idővel megbocsát az öcsnek, és a bocsánat mélabúja... A szeretet tulajdonképpen csak egy bizonyos probléma egy bizonyos módon való megoldása.
Nos, hát ő nem így oldotta meg. Nem ez volt a természete. Még hogy mélabú: mi sem állt távolabb egyhangú, monomániás érzésvilágától. Nézte az öccsét, amint eszik, amint alszik, amint az emberek közt forgolódik, amint a juhokat őrzi. Minden ingerelte, amit megfigyelt. Másképp csinálta, mint ő. Nem lehet mondani, hogy rosszul, de másképp. Ingerelte a dolog. Nem tudta, mért. Nem értelmiségi volt, nem entellektüel, hogy a lelke titkait firtassa. A földet mívelte. Nem kellett túlkomplikálnia a dolgot, viszonylag szerény indokokkal is beérte. Azt mondta magában: "Annak ott - mert mindig így gondolkodott róla: az - minden sikerül. Nekem meg semmi." Persze, ez túlzás volt. Az öccse végül is semmivel sem ment többre a juhokkal, mint ő a földdel. Mindketten legényemberek módján, egyforma szerénységben éltek. De ő mégis azt gondolta: "Az szerencsés. Én meg, az ördögit, szerencsétlen vagyok." S az is volt, csakugyan. Nézte az öccsét, és fültövénél az izmok kitüremkedtek, a szeme összeszűkült, és fejét lecsüggeszté. Ha idegen és asszony lett volna, bízvást állíthatjuk, belészeret, tompán, reménytelenül, erőszakosan; de mivel férfi volt és az öccse, így hát gyülölte. Ezt is tompán, reménytelenül, erőszakosan. Végre is az ember mindent a maga módján csinál.
Az se szerette a bátyját. No nem, hogy szerette volna, ez - bár különben jámbor lélek volt - mégiscsak merész állítás lenne. Még merészebb, hogy gyűlölte volna. Jövevény volt. A bátyja viszont tény. Már ott volt, amikor ő érkezett - kétségbevonhatatlan valóság. Ezzel szemben önmaga: esetlegesség csupán. Annak van joga a földre, aki korábban érkezik. No meg, aki erősebb. A nagy, durva bátyja, a testével, a szagával, az apró, gyulladt szeme - nem, Ábel sosem tudott kikecmeregni a vonzás és taszítás zűrzavarából.
Nagyjából a következőket érezte iránta. Először: tartott tőle. Másodszor: megvetette. Harmadszor: tisztelte. Szeretett volna hasonlítani hozzá. Tudta, hogy nem hasonlít hozzá, hogy ő más, mint Káin, ő Ábel, és ezt nagy vétségnek érezte. Azért érezte annak, mert a bátyja így tartotta. Hagyta, hogy ráerőltesse a dolgot. Hibásnak érezte magát, nem azért, mert csakugyan hibázott, hanem csupán, mivel hibáztatták. Ez ügyetlenség volt. Másfelől viszont kényelmes is, egy bizonyos értelemben. Meg aztán biztonságban érezte magát, mert jóba' volt Istennel. Ha a juh kövérjéből áldozott Neki, mindig fölfelé szállott a füstje. Ez sokat jelentett. Néha ugyan elkapta a bátyja tekintetét, és olyankor azt gondolta: "Miért néz így? Ennek egyszer még rossz vége lesz." De aztán vállat vont, mosolygott. Volt ebben a mosolyban valami tunya, valami kihívó, provokatív, már-már valami szemérmetlen. Mintegy ledobta hátáról a zsákot, és a továbbiakért nem vállalt felelősséget. Ilyenkor valóban egész önmagának látszott, Ábelnek.
Amúgy különben csak akkor foglalkozott a gondolattal, ha semmiképp el nem kerülhette. Egy kevés hanyagsággal és egy kis életművészettel ellensúlyozta jövevény voltát. Jól érezte magát ezen a földön. Őrizte a juhokat. A bátyja meg a földet mívelte. Amikor fölnézett, a mező túlsó végén, közel az erdőszélhez az öccsét látta. A juhai körében heverészett, s valami citeraszerű holmit pengetett. (Vagy egy furulyafélét billegtetett.) Nézte. Megindult a szokott automatizmus: a gyomorsav, a májváladék, az izmok görcse, a szemideg vibrálása. Mindez oly ismerős volt, hogy szinte üdvözölte. Aztán helyreállt minden. Tompaságot érzett. Köpött egyet. Felnézett a napra. Még korán volt. Újra megragadta durva szerszámait.
Később tüzet raktak, hogy áldozzanak az Úrnak. És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. Káin, a maga részéről, a föld gyümölcséből vive. Vékony kis füstszalag kígyózott habozva fölfelé: egy ideig ingadozott, de az erdő felőli nyirkos szél egykettőre a földre nyomta, majd rárontott a tűzre, és csakhamar az egészet kihamvasztotta. Roskadtan állt, és tompán az üszökre meredt. Aztán az öccse felé nézett: annál csak úgy lobogott. Miért is Káin haragra gerjede és fejét lecsüggeszté.
Elindult, át a mezőn, az öccse felé. A kapát magával vitte. Útközben mintha valaki egyre suttogott volna hozzá. Az Úr volt. Megpróbált a lelkére beszélni:
- Miért gerjedtél haragra, és miért csüggesztéd le fejedet? Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtód előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta - így az Úr. De Káin nem nagyon figyelt. Az az ember volt, aki egyszerre csak egy dologra tud figyelni. Most az öccsét figyelte. Annyira, hogy menet közben belebotlott minden göröngybe, minden vakondtúrásba, ami csak a lába alá került.
Hamar elérte. Az tán észre sem vette. A tűz előtt kuporgott. Arcán az Úr kegyeltjeinek együgyű kifejezése. És szól és beszél vala Káin Ábellel, az ő atyjafiával. De alig tudott megszólalni, az állkapcsa rángatózásától.
- Látom, nálad ég - mondta.
- Igen - felelte Ábel, és gyermekes örömében nevetett. Mert fölfelé szállott a füst, ahogyan kellett, és azt lehetett kiolvasni a jelenségből, hogy minden a legteljesebb rendben. De fölnézett a bátyjára, és akkor abbahagyta a nevetést.
- Nálam nem ég - mondta Káin rekedten.
Arrafelé pillantott a mezőn: valóban nem égett. Azután az ő juhai első fajzásának sercegő, ropogó, diadalmasan az égnek törő lángolását figyelte. Majd ismét a bátyjára tekintett. "Furcsán néz" - gondolta. És elmosolyodott. Ahogy mindig. Tunyán, kihívóan, már-már szemérmetlenül.
Igen: ha asszony, akkor most a magáévá teszi, ha kell, erőszakkal; de mivel férfi volt és az öccse, így hát megölte.
Először is fejbe ütötte a kapával. Nem volt valami sikerült ütés. Izgalmában elmérte a távolságot. Amellett Ábel le is hajolt, egy kuporgó félfordulattal. Így hát tulajdonképpen nem is a fején, csak a lapockáján érte az ütés. Semmiség volt. De ő mégis, rögtön a földre terült. Mintegy engedelmesen, kötelességtudóan. Mintha már álmodott volna erről a pillanatról. Iparkodott minél hamarább átesni a maga dolgán. Nem annyira fájdalmat, mint inkább egyfajta szégyenkezést érzett. Mindig megalázó, ha meggyilkolnak minket. Behunyta a szemét.
Kész. Fölemelkedett. Míg az öccse torkát fogta, gyönyörűséget érzett. Ez most elmúlt. Egy kissé lihegett. Nézte a tetemet: éppoly tompának, éppoly szerencsétlennek érezte magát, mintha az öccse még mindig élne. Semmi változás, semmi. Keserűség fogta el. Az öccsére is neheztelt: becsapta. Azt hitte, ő az oka a bajnak. Úgy látszik, mégsem. Akkor meg mi a fenének csináltam az egészet, kérdezte. Köpött egyet. Felnézett a napra. Kezdett későre járni. Az erdő felé indult.
Néhány lépés után megállt: eszébe jutott valami. Visszafordult. Mindent a helyén talált. A tűz még égett. A juhok nyugodtan legelésztek: az előbb ugyan sejlett nekik valami, de hát alkonyattájt legjobb ízű a fű, nem hagyták zavartatni magukat. Megragadta az egyiket, a hóna alá kapta, és egykettőre elvágta a torkát. A kövérjét a tűzre tette. Fát is hordott rá, vastag ágakat. Végül fogta a tetemet, azt is rávetette. Bűz terjengett a levegőben. A füst, vastagon, zsírosan fölfelé szállt. De ő most nem ügyelt erre. Árkot ásott. Aztán a kapával kikaparta a tűzből, ami az öccséből megmaradt, és az árokba szórta. Csak a nagyját, mert sietett. Földet is csak vékony réteget taposott rá. Kész. Körülnézett. A nap már a mező széléről nézett vissza rá, vörösen, fénytelenül, egy szürkéslila felhőcsík mögül: akár a saját, vérrel aláfutott, gyulladt szeme. Csak a juhok legelésztek tovább, a régi békességben. Némelyikük felé fordult, ostoba arcán a háziállat baromi elégültsége, és nyájasan bégetett. Ízlett nekik a fű. Békeszerető állatok voltak. Tőlük nem kellett tartania. Az erdő felé indult. Pár lépés után futni kezdett.
Egy ideig az erdőben rejtőzködött. Szeretett volna eggyé válni az erdővel, fa lenni a fák között. Aztán a városban próbált elvegyülni. Alkalmi munkákból, kéregetésből, lopásból tartotta fenn magát. Keserű idők voltak. De időt kellett nyernie, akármilyen természetűt. Közben gondolkodott a történteken. Meghányta-vetette magában az ügyet. Kezdett világosan látni a dologban.
Amikor a városban már égni kezdett lába alatt a talaj, újra az erdő felé osont. Nyílt mezőkön állította meg a hang. Azonnal fölismerte. Az Úré volt.
- Hol van Ábel, a te atyádfia?
Természetesen nem lepődött meg különösebben. Bizonyos mértékig meg is könnyebbült: ő is szerette volna már ledobni a maga zsákját. De ez a szónoki kérdés, ez a pátosz ingerelte.
- Nem tudom - felelte hát mogorván. - Avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?
Ennyi cinizmus láttán eget-földet megreszkettetett az Úr haragja:
- Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről - dörögte odafenn a magasban, mintegy állig a talárjába burkolózva.
Káin rögtön visszakozott. Ami megtörtént, megtörtént. Különben arra a szeles, fülledt, baljóslatú napra nem tud pontosan visszaemlékezni. Tény, hogy az Úr Ábelre és az ő ajándékára tekinte, Káinra pedig és az ő ajándékára nem tekinte: ez fájt neki. Ő is szereti az Urat. És neki is van önérzete. Aztán minden megfékezhetetlenül, ellenállhatatlanul, az indulatok paroxizmusában, úgyszólván előre megálmodottan és álomszerűen megszervezve történt, minden valószínűség szerint a sors akaratából. Miért mondja tehát néki az Úr: "Mit cselekedtél?" - mintha a cselekvés egészen és minden tekintetben az övé lehetne? Hiszen kicsoda is ő végeredményben? Csak egy ember. És mi az ember? Eszköz-e vagy akarat?
- Avagy szabad vagyok-é én a földön mint ember, és magam vagyok-é az oka önmagamnak? Avagy pedig teremtett lény vagyok-é és az én Uram alkotása?
Elhallgatott, és tisztelettudó, előírásos tartásban várta a választ.
Ez nem is késlekedett. Hogyan hogy az ember ne az Úr alkotása lenne? És hol van, ki az, aki ezt merészelné állítani? Mindamellett az ember számára ez nem kibúvó:
- Nem megmondottam-é neked még a legutolsó pillanatban is: a bűn az ajtód előtt leselkedik és reád van vágyódása, de te uralkodjál rajta?!
- Igen, igen, Uram, így mondád - sietett elismerni Káin, szinte mohón. - De hogyan is uralkodhattam volna a bűnön én, a gyönge ember, alávetett eszköze az Úrnak, mikor Ő az én ajtóm elé helyezte azt? Mert ha én uralkodom a bűnön, akkor magam fölött is én uralkodom; és ha enyém a cselekvés, úgy én vagyok a törvényhozója önmagamnak, a forrása minden tettemnek és gondolatomnak, az egyetlen való, ami a létemet betölti, és amit ilyen módon akkor elveszek az Úrtól, hogy egészen az enyém, csakis az enyém legyen, és uralkodhassam rajta egyedül.
Egy pillanat csönd támadt, égen és földön egyaránt. Aztán monda Káin:
- De nem volna-é ez nagyobb vétek az én Urammal szemben, mint hogy engedtem a bűnnek, amelyet Ő helyezett az ajtóm elé, és... hát igen... megfojtám Azt... akarom mondani az én atyámfiát?
Elhallgatott, és óvatosan fölfelé sandított. Odafönn pedig valami furcsa nesz töltötte be a mennyboltozatot: mintha az Úr a fogát csikorgatta volna. Nem, talárról többé szó sem lehetett. Az ember marka kemény, és fogva tartja az Istent.
- Menj hát - szólt végül rekedten. - Mostan azért átkozott légy e földön, mely megnyitotta az ő száját, és így tovább: Káin itt nem nagyon figyelt. Megint az ő atyjafiának véréről volt szó, s ez már ingerelte. Minek annyit beszélni róla? Hanem újraéledt az érdeklődése, amikor az Úrtól azt hallottam, hogy a föld ne adja többé néki az ő termő erejét, továbbá, hogy bujdosó és vándorló legyen a földön: végre is, ez már a megélhetésében érintette.
- Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám - kezdte, elfödött szemmel, siránkozva. Az alku rövid volt és nem is annyira kemény. Egy bélyegben állapodtak meg: Káin ezt a homlokán fogja viselni. A dolog kissé kényelmetlennek, lényegében azonban tűrhetőnek ígérkezett. Csupán az nem tetszett még neki, hogy "bujdosó és vándorló" is legyen:
- Akárki talál reám, megöl engemet - aggodalmaskodott. Jövendő életét az Úr törvényének oltalmában kívánta eltölteni: annyi viszontagság után végre szilárd és rendezett körülményekre vágyott.
Az Úr átlátott a szitán. De nem tehetett egyebet:
- Aki megöléndi Káint, hétszerte megbüntettetik - biztosította. Fogva volt, a saját törvényeinek logikájánál fogva. Mindketten ismerték egymás lehetőségeit. Amellett az Úr alkalmasint már undorodott egy kissé az egésztől, és - Ő tudja, miért - iparkodott mihamarább lezárni az ügyet.
Káin némileg megtépázva, de tulajdonképpen elégedetten tért haza. Egy ideig meghúzta magát. Egy ideig, mert babonás természetű volt, azt hitte, az Úr átkai következtében csakugyan megcsappan majd a terméshozam. De úgy tapasztalta, alapjában nem oly nagy a veszteség, és egy kevés szakértelemmel pótolni lehet, amit az átok révén elveszített. Idővel, elmondhatjuk, kezdett neki jól menni. Megnősült. Számos gyermeke született, nemzetsége virulni, szaporodni kezdett. Először házat, majd házakat, végül pedig építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánokhnak. Látni való: megtalálta helyét a világban. Szavának súlya lett, tekintélye szilárd gazdasági bázison nyugodott. Ügyletei messzire kiterjedtek. A bélyeg nem vált kárára az üzletmenetelnek, sőt bizonyos vonzerőt gyakorolt az idegenekre: eljöttek a nevezetesség kedvéért, tapintatosan megtekintették, s miután illendően megborzongtak, áttértek az üzletre. Ha elfoglaltsága megengedte, hébe-hóba el-elmerengett még a múlton. Ha öccse jutott eszébe, könnyű reszketés fogta el, ama régi gyönyör távoli emléke; ha meg az Urat találta fölidézni az emlékezete, olyankor gondosan elfödte száját a tenyerével, s óvatosan belénevetett.
(1967)

* Az idei Nobel-díjas író novellája Az angol lobogó című kötetből