Április A gyári rész mozdíthatatlan. Egy éve nem nyúltam a regényhez.* Akkor írtam a Berg-jelenetet. Sötét kétségbeesés. - Tegnap este séta a poros, enyhe levegőjű városban. Egy padon az Engels téren (regényszíntér) az összes variációt végigjátszottam. A tragikus hang rossz, mert valóságos; a naturalista hang rossz, mert valóságos, ráadásul a regényben itt még nem léphet be az idő; a retrospektív technika rossz, mert egyszer alkalmaztam már, mégpedig a városba érkezéskor; kihagyni a gyárat meg a lányt nem lehet, mert kategorikus imperatívuszként követeli magát. Stb. Az eddig szerencsésen alkalmazott jelenetezési technika; itt egyszerűen csődöt mond.
Este Pascal. Nem találtam benne semmi vigaszt.
Pascal a szórakozásról. Ugyanaz az élmény, amit annyira ismerek. Az emberek számára tűrhetetlen a létezés, és az életüket a legkevésbé sem veszik komolyan. Rendkívül fontos felismerés ez, amit csak a legnagyobb szellemek mernek kimondani. Az életek könnyű odalökése egyfelől - a szorongás a létezés miatt másfelől, melyek mintha kizárnák egymást. Holott így csupán a logika gondolkodik, de a logika nem az élet. Az élet paradoxon. Legalább két ellentét, egyszerre. A logikus konstrukció meg sem közelíti az életet, azt, amit valóságként tapasztalunk.
Pascal, Montaigne-ről szólva: "Micsoda ostoba szándék, önmagát akarja ábrázolni!" - Csábít, hogy mottóul A kudarc elé írjam.
Pascal a stílusról. Pascal kristályos stílusa. Olykor azonban bizonyos degesz gall méltóság. Lehet, ez sodorta a valláshoz. A meggyőződés tisztára stílus kérdése. - Az, hogy az ember gondolkodik, egyáltalán nem a méltósága, az ember egyszerűen nem tud nem gondolkodni - és többnyire úgy gondolkodik, mintha nem tudna gondolkodni; ideológiái, erkölcsi indítékai stb. olyanok, mintha tudatosan el akarná hárítani a gondolkodás képességéből eredő konzekvenciákat. Pascal méltósága nem "az ember" méltósága: kizárólag csak Pascalé, és "az embernek" esze ágában sincs követni őt e téren. Történelmileg tekintve a gondolkodás az ember méltatlansága, a csődje.
Pascal kozmikus víziója a gigantikus és a parányi terekben megnyilatkozó végtelenről: modern gondolkodó, a modern szónak abban az értelmében, ahogyan egyik kezével könyörtelenül felépíti a romokat, amiket a másik kezével lassan már le sem kell rombolnia; neki még igen, hiszen végül is a vallásban talált menedéket. De mi elől? Mivégre?
Pascal okosabb, mint Nietzsche? Van egy pont, ahol mindketten buták; ott, ahol mindketten ugyanazt mondják, mégsem értenék egymást. De ezt Pascal tudja, valószínűleg Nietzsche is, csak hát ő - alkatánál, temperamentumánál fogva - sosem lenne hajlandó elismerni; ennyiben, tehát pusztán alkatilag, Pascal mégiscsak okosabb.
Már hogyan is lehetne a regény - túl a minőségi különbségen - "olyan, mint az élet", amikor az élet sem olyan, mint az élet?
Persze Pascal és Nietzsche nem ugyanazt mondják (némely kivételekkel). Nietzsche már az elszántan a sötétségben hadakozó ember: "Túl a jón..." - A Felvilágosodás óta butábbak a gondolkodók - talán eltökéltebbek, de butábbak.
Pascal sem lát bizonyítékot. Igazuk van a szkeptikusoknak meg az ateistáknak, mondja, csupán a következtetéseik tévesek; ugyanis az övékével ellenkező alapelv is igaz. Így hát mindent a hitre tesz fel. És igaza van: mert olyan csodálatos gondolkodóvá válik így, aki hívő létére jottányit sem hamisítja meg az életet.
Ahol azonban azt latolgatja, mit nyerhetünk, illetve veszíthetünk azzal, hogy hiszünk, itt Pascal egyszerre gyermekessé válik. Nos, mondja, veszíteni semmit, nyerni azonban dupla tétet nyerhetünk, amennyiben hitünk igaznak bizonyul (hol bizonyul? mikor bizonyul? csak nem a másvilágon? akkor meg sem akarok halni, mint Marat mondta). Mindez nagyon hasonlít valami bukméker ajánlására: úgy látszik, az ilyen számítgatást egyetlen hittérítő, sőt hívő sem kerülheti el. Miért kell hinnünk? Hogy ne essünk kétségbe. De ha nem esünk kétségbe - attól tudniillik, hogy meghalunk és megsemmisülünk -, akkor hinnünk sem kell. Nemcsak a hit választás kérdése, de az a hit nélküli etikus élet is, sőt nekem ez hősiesebbnek, bizonyos értelemben méltóságteljesebbnek tűnik; ettől még nem kell gyilkossá válnunk; attól viszont, hogy gyilkossá, etikátlanná váljunk, nem óv meg a hit, sőt a történelem tanúsága szerint, éppen ellenkezőleg. - Vagy talán kétségbe akarja vonni Pascal, hogy a katolikus egyház tagjain kívül más is lehet jó ember? Nevetséges. - Pascallal alighanem végeztem.
Tegnap este, a sötét budai utcán találkozás T.-val. Hogy "a helyzet reménytelen". Hát igen. De milyen helyzet reményteli? Az olyan, amelyben az ember világosan meg tudja különböztetni önmagát a helyzettől. Ha el is nyel a mocsár, csak hullaként azonosulok vele, miután már megfojtott. A kollektív csapda, a nemzeti rabszolgaállat szerepe, és még ráadásul úgy tenni, mintha valóságos szerepet játszhatnánk. Nem, nemcsak a modern állam és hatalmi struktúra taszítja az embert a kollektívba: maga az ember sem bír egyedül megállni a lábán.
Toynbee érdekes észrevétele, miszerint az ember megjelenése után többé nem alakulhat ki magasabb fejlettségű lény a földön, minthogy az ember abban a helyzetben van, hogy minden magasabb formációt csírájában megöljön. Félelmetes távlatokra nyíló megjegyzés! (És mi lesz akkor az Übermenschcsel?)
Bibó István antiszemitizmus-tanulmánya. Megdöbbentett. Ki és mi pusztult el Auschwitzban? Négymillió zsidó? Dehogy: minden. - Másrészt látni kell, hogy a nemzet nevelője szól itt, pragmatikus-pedagógiai célkitűzésekkel.
Május 25. Nietzsche Die Geburt...-ját fordításra elvállaltam. Némileg önbüntetésül a regényírásban való veszteglés miatt. - Hogyan? Végül talán irodalmi egzisztencia leszek? "Író, műfordító"... Haha.
A szocializmus még a polgárság világához tartozik. A polgárság teremtette meg a gondolatot és tömeget is. Polgári-keresztény szféra és gondolat. És Hitler Adolf? Az ideológiából nincs szabadulás, csakis annak tükrében ítéljük meg, ami történik; holott a történés, a jelenség, amit egyszerre csak megpillantunk, más, nyers, és arra vall, hogy máshonnan származik, nem onnan jön, amit szemmel tartunk, amin gondolkodni szoktunk vagy tudunk. - Az ideológia mindent folyamatnak mutat, de ezt a csalóka megjelenítést a történések szakadatlanul szétszabdalják; miután aztán megtörténik, ami megtörténik, az ideológia ismét feltápászkodik, és a következő történésig megpróbálja helyreállítani a folyamatot. Mint a rossz jósnő: megjövendölni, hogy mi fog bekövetkezni, nem tudja, de miután bekövetkezett, megállapítja, hogy az előzetes jelek alapján semmi más nem következhetett be, és ezzel helyreáll a szükségszerűség.
Nietzsche, mint a kijátszott ember bosszuló lángpallosa. Mindenekelőtt a kijátszottság, a halálos kijátszottság éleslátó dühe. A dühvel párosuló intellektuális tehetetlenség. Minden érték átértékelése. A néven nem nevezhető ideál. Mondjuk dionüszoszi... - Hitler Adolf mint Dionüszosz. Nietzsche: első pillantásra talán valami szellemes, talán valami cinikus, talán valami bosszúállóan-igenlő mosoly, rögvest utána kétségbeesett menekülés, őrjöngő szembefordulás. Az értelmiségi út. De valójában érzékcsalódás az egész: Nietzsche és a náci Dionüszosz között semmi összefüggés nincsen. Nietzsche szellemében inkább úgy tehetnénk fel a kérdést, hogy ebben az alkonyba borult világban Dionüszosz már csak Hitler képében jelentkezhet.
Az ellentétes szemlélet dacára szembeötlő temperamentumbeli rokonság a korabeli anarchistákkal; Nietzsche már az anarchizmusban is előre meglátta a kijátszottságot; felháborítóan méltatlannak találta a vásárra vinni a bőrét semmiért. Európai módján valami intézményesféle dionüszizmusról szólnak ábrándjai, a filozófusok, a művészek és a technokraták elituralmáról, vagy ha úgy tetszik, elitisa rémuralmáról. Helyette a katonák, a rendőrök, az iparszervezők és a szatócsok lapos rémuralma következett - következhetett - csak be; és ez az ideális, ez a demokrácia, ami még mindig jobb az államtotalitárizmusnál meg egy elmebeteg diktátornál. - És mi lehet a mai álláspont? Mondhatni, semmi: minden eldőlt: a dolgokat ma már csak a történeti helyzet fényében lehet szemügyre venni. Európa megszűnt, utóbbi háromnegyed évszázadnak története az oka-e vagy csupán a tünete: tökmindegy. Vazallusföldrész lett, már hatalmak katonai raktára, felvonulási terep. Mindegy, hogy mit gondol önmagáról. És így, amit gondol (mert valamit azért gondol - főként közgazdaságilag -, ám csak a saját, immár lapszélre szorult helyzetére reflektáltan), egyáltalán nem számít.
Június. Miért nem szeretem én különcségekkel jellemezni a figuráimat, mint más írók? Pl.: A fiatal nő, aki állandóan a táskájában hordja apró, piros, összecsukható, kerek hamutálkáját, amely olyan, akár egy ékszeres szelence, társaságban előszedi, és kizárólag abba hajlandó hamuzni. Az írók általában gyűjtik az efféle "jellemző" furcsaságokat. Nekem nem mondanak semmit. (Éppenséggel ebben az esetben - egyedül a sajátjába, a picibe, a pirosba hajlandó csak belecigarettázni - a szexuális motívum teljesen világos: no és? mi haszna?) Mahlerről szólva mondja valahol Adorno, hogy a szinfonius építkezés eszméje olykor a háttérbe szorítja a részletek aprólékos kidolgozását. (Ami paradoxon, mert hiszen a szimfonikus építmény a részletekből áll össze; de ez a paradoxon jellemző a művészetre.)
A filozófusokat nem annyira a rendszereik, inkább a mellékmondataik miatt olvasom.
Filozófus, aki eltitkolja, mit gondol az egészről, és csak a részletekről hajlandó beszélni; de akkor nem lenne filozófus.
Ez a világszituáció, a hiteken túl és a pusztulás előtt, a szabadság röpke, de nagy pillanata. Aki író, most a maga csupaszságában elővillanó emberéletre szegezheti még mindig vizsga tekintetét; átélheti a nagy kijátszottság kis élményét, a rabszolgaság tudatának már-már gőgös érzésével; immár semmiféle "elkötelezettség" nem kötelezi többé.
Úgy látszik, a világháborúkkal egyetlen alternatíva nyílott: rabszolgaság vagy rabszolgaság... De, pusztán kényelemben kifejezve, micsoda különbség!...
Bizony, rettenetes beletörődni abba, hogy a birodalmakat közönséges bűnözők és még bűnözőknek is közönséges, ostoba fráterek irányítják; kibúvóként elkezdik keresgélni a "történelmi okokat", és kitalálják például Hitler Adolf "taktikai ügyességét". Micsoda gyávaság a kor egész, úgynevezett szellemi élete!
(A Kaddishoz.) Canetti: A megmentett nyelv; a magam Kaddisára kell gondolnom. Olyan gyerekkorom volt, mely lehetetlenné tette, hogy - akár közvetetten, a saját gyermekem révén is - megismételjem és változtassak rajta. Nem akartam rajta változtatni, mert alighanem így termékeny a számomra. Gyűlöltem gyerekkoromat; az ifjúságot (Nietzsche) "betegségként" éltem át. Stb. A teljes önelemzés. A teljes erőmre szükségem volt, hogy kihúzzam magam meghatározottságaim, a nemlétezés kátyújából; ez a processzus - hogy kitörjek a mindenfelől körülzáró tagadásból - csakis verbálisan mehetett végbe; de ez minden erőmet lefoglalta. Megmentettem magam - ezzel azonban pontot is tettem a folyamatra. Mintha ez az utolsó nagy lázadás szembefordított volna a halállal stb.
"A tévedés gyávaság": Nietzsche, az Ecce homo bevezetőjében. (Tévedésen az "ideálokba vetett hitet" érti.)
Miért "trauma"? Nem azért, mert hatmillió embert meggyilkoltak, hanem azért, mert hatmillió embert meg lehetett gyilkolni.
Nietzsche az Ecce homóban: "Pascalt nem olvasom, hanem szeretem..." Empátiám érdekes bizonyítéka, hogy egyik nagy keresztény mennyire rokon a másik nagy kereszténnyel - vagy az egyik antikrisztus a másik antikrisztussal; vagy ha úgy tetszik, Krisztus az Antikrisztussal.
A Sorstalanság mint "önéletrajzi regény". Életrajzomban az a legönéletrajzibb, hogy a S.-talanságban semmi önéletrajzi nincs. Ami önéletrajzi benne, az az, hogy hogyan hagytam el belőle minden önéletrajzit a magasabb hűség kedvéért. És hogy e kiküzdött személytelenség hogyan lesz végül mégis a partikularitásában néma személyiség áttörésévé és foglalatává.
Ecce homo. Nietzsche, az amor fati Nietzschéje, aki sosem tagadott meg semmit, és a kudarchoz vezető tetteit éppen azért szereti, mert a kudarchoz vezettek, aki szereti a szükségszerűt, és sosem kívánta, hogy valami másképpen történt légyen, mint ahogyan történt: Nietzsche tehát forradalmárnak nevezi magát. Csodálatos.
Az Ecce homóban egyébként - eltekintve a Zarathustra túlértékelésétől, ami igazán megbocsátható, hiszen egy nagy szerző értékel fel itt egy nagy művet (és hányszor látjuk az ellenkezőjét, sőt úgyszólván csak azt látjuk) - nem fedezem fel "az őrület borongását". Nagy könyv ez, amely, meglehet, túl merész: azóta eltelt egy évszázad, és az ilyen fejezetcím például: "Miért vagyok én sors", egyáltalán nem bizonyult túlzásnak.
Nietzsche: nem igaz, mondja, hogy a nihilizmus okai a fiziológiában vagy a társadalmi állapotokban lennének föllelhetőek. Azért fontos meglátás ez az én számomra, mert eszerint az okok nem determináltak, nem olyan dolgok függvényei, mint pl. a termelési viszonyok; nem, hanem a megismerés, a megismerés módjának, fokának, etikájának kérdése (ha ez teljesen mégsem választható el, persze, a társadalmi immanenciától), a megismerésé tehát, aminek N. (mint én is) vitális fontosságot tulajdonít, és nem holmi szórakozásnak, az állami költségvetésben szereplő "kultúrának" látja. Így tehát a művészet is az ember vitális cselekvése, életfunkciója.
*Az idei Nobel-díjas író naplórészlete Az angol lobogó című kötetből