A lakmusz színe

Művek és fordítások

Az Olsztynban megjelenő, multikulurális szerkesztási koncepciójáról ismert Borussia a pécsi Jelenkorral együttműködve antológiát jelentetett meg Wegrzy címmel, melyben a tartalomjegyzék sorrendjében Kertész Imre, Bertók László, Ágoston Zoltán, Kovács András Ferenc, Kontra Ferenc, Láng Zsolt, Darvasi László, Kukorelly Endre, Závada Pál, Esterházy Péter, Rakovszky Zsuzsa, Márton László, Parti Nagy Lajos és Tolnai Ottó munkái szerepelnek lengyelül. Az életrajzi jegyzetekkel ellátott, kétszáz oldalas kiadvány bemutatójára 2002. december 12-én Varsóban, 13-án pedig Olsztynban került sor, melyen Ágoston Zoltán és Pálfalvi Lajos szerkesztők, valamint az írók közül Závada Pál és jómagam vettünk részt. Talán meg is maradhatna mindez egyetlen bekezdésben egy újsághír szintjén, ha az irodalmi estek nem hoztak volna a felszínre olyan tartalmakat is, melyek túlnőtték a szokásos udvarias bemutatkozást és szívélyes fogadtatást. Azt már bizonyítani sem kell, hogy azoknak lett igazuk, akik eddig is az irodalom többközpontúságát hirdették, továbbá azoknak lett igazuk, akik eddig is az egymásmellettiségért szálltak síkra a hierarchiával szemben. Erre hozok konkrét példákat majd az alábbiakban.

Mivel a párbeszédek úgy alakultak, hogy az úgynevezett "nézői" kérdések is jórészt a szakma jelenlétéről tanúskodtak, érdekes párbeszéd alakulhatott ki mindjárt a bemutatkozó esten. Miért nincsenek magyar írónők? - így hangzott az első kérdés, mivelhogy a lengyel kortárs prózában világhírű nagyságok vannak, a legifjabb közülük mindössze tizennyolc éves, de a tavaszi könyvfesztiválra már magyarul is megjelenik a regénye. Itt hangzott el egy másik hiányérzet is egy lengyel olvasó részéről: "Kosztolányi óta nem olvastam igazi magyar esszét". Még ha a megjegyzés sarkítja is a problémát, azért mégiscsak kénytelen-kelletlen el kell ismernünk, ebben a műfajban bizony a lengyelek előttünk járnak. Elég csak napilapjukat, a Gazeta Wyborczát a kezünkbe vennünk, hagyomány benne az irodalmi szintű publicisztika és az esszé. De említhetnénk a szomszédos németeket is, ahol a napilapok közül az egyik legkonzervatívabb FAZ-nek vagy a Die Zeitnak is vezető műfaja az esszé. Thomas Manntól Günter Grassig, sőt Márai Sándorig (szintén német nyelven!), éppen ebben a műfajban voltak/vannak jelen a közéletben.

A FORDÍTÓK KERESZTJE

A legjellemzőbb jelenet a (mindenkori) fordító berzenkedése, amikor valamely magyar literátor megpróbálja megkörnyékezni azzal, hogy bizony nálunk ez és ez a szerző vagy ez és ez a könyv ér valamit. Egyrészt effajta "rábeszélésre" vagy muszájból senki sem fordít a saját ízlése ellenében, másrészt nem mindenki képes bárkinek a bőrébe bújni, harmadsorban a könyv mindenütt üzlet is, nem mindegy tehát, hogy a raktárban porosodik-e, vagy elkel. Sehol sem veszik már komolyan azokat a fordításokat, ahol a szerző közbenjárására lefordítódik, alapítvány által kiadódik ugyan valami, de ezek az adott irodalom vérkeringésébe természetszerűen idegen testek maradnak, mert nem "természetes" úton kerültek oda.

A fordítók esetében már régóta nem emlegetik a hídszerepet, sokkal jellemzőbbet hallottam Varsóban ennél: a fordító inkább lakmuszként működik olyan szempontból, hogy jó érzékkel választ olyan műveket, melyek az adott közegben hatni tudnak. Az utóbbi években különösen az Anna Górecka szerkesztett, (magyarul) Világirodalom című folyóirat tett sokat azért, hogy a magyar irodalmat bemutassa a lengyel olvasóknak. Két évvel ezelőtt kortárs szerzőktől jelent meg antológia, majd a Nyugat antológiája. Számunkra felettébb tanulságos lehet, hogy kik szerepelnek ezekben. A szerkesztő szavaival élve azok, akik "átjönnek". Az utóbbi kiadvány a Nyugat számaiból válogat, és a szerkesztőnő elárulja, hogy a legtöbb gondja Babits Mihállyal volt. Mert bármelyik magyar irodalomtörténészhez fordult, mindegyik elsápadt annak hallatán, hogy Babitsot legszívesebben kihagyná, mert bármelyik művéhez nyúl, lengyelül szürkén hangzik, és nem találnak benne semmi érdekeset, más nyugatosokkal ellentétben: nem véletlenül nyitja a számot éppen Csáth Géza, akinek azóta ennek hatására kötetnyi novelláját fordították le, és állították párhuzamba Bruno Schulzcal, sűrű novellaviláguk okán, no meg azért is, mert mindketten kitűnően rajzoltak. Csáth a naplóját, Schulz pedig a leveleivel illusztrálta, és egyikük sem gondolta, hogy ezek a rajzok mennyi mindent elárulnak róluk.

Vannak tehát közös nevezők; vannak, akik eredetiben és fordításban egyaránt hitelesek. Nyilvánvaló, hogy egy egész irodalmat átültetni eleve képtelenség, tehát szelektálni kell, az pedig, hogy mi hull ki a rostán, azt jobb mindig a befogadó nyelvre bízni. Tudomásul kell venni azt is, hogy a magyar irodalom belső hierarchiája az országos és a nyelvi határokon túl érvényét veszti. És hogy mi szerint válogat az adott nyelv: természetesen aszerint, ami közel áll hozzá. Egy közeli példa: mivel a szláv irodalmakban az esszépróza mostanság különösen kedvelt műfaj, egyáltalán nem véletlen Szerbiában Hamvas Béla népszerűsége.

LENGYELEK KETTŐS TÜKÖRBEN

Visszatérek a lengyel a példához, mert úgy tűnik, minden nemzet így van a saját irodalmával: van saját irodalomtörténete és tekintélyelvű jelene, amelynek megítélése nem ugyanolyan belülről nézve, mint kívülről. Hogy a lengyelek is hasonlóan vannak ezzel, erre egy nézői hozzászólásból jöttem rá. Merthogy nálunk inkább prózaírók vannak. És ha nagyon sarkított volt is a mi válaszunk erre, de mégiscsak arról szólt, hogy ez a mostani inkább a kortárs próza ideje a magyar irodalomban. Szemben azzal az irodalomtörténeti vélekedéssel, amely szerint az elmúlt századokból viszont magunk is inkább költőket szoktunk világítótoronynak tekinteni. No de nem is a magunk terepe itt az érdekes, hanem az övék a mi szemünkkel, merthogy utána meglehetős konszenzus alakult ki jeles prózaírók bólogatása közepette, hogy bizony náluk, a lengyeleknél a költőegyéniségek a meghatározóbbak. Miért kellene azon csodálkozni, hogy nekik is megvan a maguk belső hierarchiája, irodalmi önarcképe, amit legfeljebb mi kevéssé értünk. Hogyan győzhetnénk meg őket az ellenkezőjéről, amikor ez így van rendjén. Senkinek se mások diktáljanak értékítéletet!

Ekkor eszembe jutott a saját polcom és a baráti köröm, ahol kiemelt helye van a lengyel irodalomnak. Ezért alakulhatott ki véleményem is róla. Nem véletlenül ebben a sorrendben sorolom fel a következőket: Bruno Schulz, Czeslaw Milosz, Ryszard Kapuscinski, Olga Tokarczuk könyveit, és cím szerint még néhányat: Antoni Libera: A Madame, Paveł Huelle: Weiser Dávidka, Henryk Grynberg Ideológiai élet és Magánélet, Andrzej Stasiuk: Galíciai történetek, Witold Gombrowicz: Cselédlépcsőn és Testamentum, Manuela Gretkowska: Kézikönyv az emberekhez, Andrzej Szczypiorski: A szép Seidenmanné, Kazimierz Brandys: Rondó, valamint Jellemek és írások, Jerzy Stempowski: Esszék Kasszandrának, Zbigniew Herbert Csendélet zablával, Ryszard Przybylski: Téli rege, Gustaw Herling-Grudzinski: A második eljövetel, Edward Kupiszewski: Valaki azt mondta.

Ennyi könyv persze nem jut nyomban az ember eszébe kapásból a helyszínen, de azért az emlékezetében mégiscsak úgy él a lengyel irodalom, hogy ezek a szerzők bizony markáns egyéniségek, és az említett prózai művek bizony emlékezetes olvasmányok. Ezzel szemben hozzám a mai lengyel költészet csupán egyetlen antológián keresztül jutott el, ami színvonalát tekintve kiváló, csak kevéssé meggyőző ahhoz, hogy a másik serpenyőbe kerülve legalábbis kiegyenlítse a mérleget. (Még akkor is, ha tisztában vagyunk vele: egy regény könnyebben talál vevőre Nyugaton, mint egy verseskönyv.) De hogy nem egyedül látom így a mérleg állását, azt a Frankfurti Könyvvásár is megmutatta 2000-ben, amikor a lengyeleké volt a főszerep, onnan ismerek személyesen néhány prózaírót, főleg azért, mert őket fordították németre is, velük volt tele a média. Az általam felsoroltak közül 12 szerzőnek ugyanezeket a köteteit is láttam Németország könyvesboltjaiban, ami már önmagában azt támasztja alá, hogy oda is inkább a prózaírók "jöttek át" fordításban.

OTTHONRA TALÁLNI EGY MÁSIK NYELVBEN

Az sem biztos, hogy egy mű értékét azon nyomban felismerik. Kevesen tudják, hogy Kertész Imre Sorstalansága az akkori NDK-ban egy ifjúsági regény nyelvi szintjére lebutítva megjelent, majd egy évtizeddel később újrafordították. Hasonló Máray Sándor esete is, akinek A gyertyák csonkig égnek című regénye az ötvenes években az NSZK-ban minden különösebb visszhang nélkül maradt. Az olaszok váltották ki a világsikert; az új német fordítás Christina Viragh munkája, ő változtatta találóan Die Glutra a címet, és előszót is írt hozzá, 1999-ben adta ki a müncheni Piper (a sikerre való tekintettel már a következő évben hat újabb Márai-kötet jelent meg németül, mostanáig pedig újabb négy!). A regény fordításának további érdekessége, hogy a német fordítás alapján készült az angliai kiadás, mivel a magyarról közvetlenül készült átültetés olyan laposnak bizonyult, hogy szerkesztője használhatatlannak tartotta.

Erről pedig Nádas Péter Emlékiratok könyvének sorsa juthat az eszünkbe, mivel az ő esetében sem sikerült az amerikai kiadás az első nekifutásra, a kiadó kénytelen volt évekig csúsztatni, majd átfésültetni a szöveget, ezért fordítóként két név szerepel a regényben.

Mindezekből az is kiderül, hogy ahány ország, annyi választás. Nem véletlen, hogy az osztrákoknál éppen Esterházy Péter Harmonia caelestise a sikeres. Közvetlenül a megjelenése után a tekintélyes, Bécsben megjelenő News 2002. február 7-i számában a "Belletristrik" listáján már a hatodik helyen állt Umbert Eco Baudolinója mögött. A magyar irodalmi élet általában fanyalog a listázástól, csak az utóbbi időben teszik közzé mérvadó könyvesboltok eladási statisztikáját, holott Nyugat-Európában ez régóta természetes, mint ahogy az is, hogy ezeket a listákat nem irodalmi lapok teszik közzé, hanem a német nyelvterületen jellemzően a politikai hetilapok irodalmi oldalain. A rangosabbak, pl. a Der Spiegel vagy a Die Welt top tenje pedig éppen attól mérvadó, mert nemcsak eladási statisztikákat közölnek, hanem időről időre tekintélyes kritikusok véleményét is összesítik.

MAGYAR PRÓZA HORVÁTUL

Az antológiák azért fontosak, mert ízelítőt kínálnak, metszetet nyújtanak, aminek alapján aztán lehet válogatni. Nemrég jelent meg a zágrábi Naklada MD kiadásában életrajzi jegyzetapparátussal, 244 oldalon, Zastrašivanje strašila címmel egy válogatás Thomka Beáta előszavával, melyben a tartalomjegyzék sorrendjében a következők kaptak helyet: Márai Sándor, Mándy Iván, Déry Tibor, Örkény István, Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Bodor Ádám, Tolnai Ottó, Gion Nándor, Tar Sándor, Hajnóczy Péter, Nádas Péter, Grendel Lajos, Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Garaczi László, Márton László, Darvasi László és Krasznahorkai László. A kötetet szerkesztőként és nyilván válogatóként hárman jegyzik: Stjepan Lukač, Mann Jolán és Neven Ušumović. A válogatás. Olyan szempontból feltétlenül tanulságos ez a válogatás, hogy a szerzőkre jellemező szövegek szerepelnek itt, viszont nem azok kerültek be, melyek "magyarul" a legismertebbek. Éppen az egymásmellettiség jegyében kell akceptálni a fordítói és befogadói szempontokat. Egészen természetes, hogy egyik vagy másik szerzőnek nem az lesz a legjobb novellája horvátul, mint mondjuk németül, mint ahogy erre is találunk számos példát, ez így természetes.

AZ ANGOL LOBOGÓ NÉMETÜL

Kertész Imre Nobel-díja kapcsán a sajtó elsősorban a Sorstalanság elsöprő sikerét emlegeti, miközben megfeledkeznek arról, hogy a német nyelvterületen a Die englische Flagge is hozzájárult népszerűségéhez. Ilyen összetételben nincs a kötetnek magyar megfelelője. A Rowolt jelentette meg 186 oldalon, A nyomkeresőt, Az angol lobogót és a Jegyzőkönyvet tartalmazza. Kristin Schwamm fordította a címadó esszét, ennek utolsó mondata így hangzik: "Leben, dachte ich, bedeutet, Gott gefällig sein. Und während sich die Aufmerksamkeit den eintreffenden Platten, den zur Feier meines Geburtstages erhobenen und aneindergestossenen Gläsern zuwandte, dachte ich, wenn auch nicht gerade ungeduldig, so doch mit einer gewissen erwartungsvollen Erleichterung, dass ich die verheissungsvollere Zukunft, mit der man uns gegenwärtig von allen Seiten droht, nicht mehr erleben und auch nicht mehr verstehen muss."

Természetesen egy ilyen terjedelmű összefoglalóban csak kiragadni lehet tetszőlegesen mondatokat, mégsem kerülhető meg, ha már fordításirodalomról beszélünk, hogy szót se ejtsünk és konkrét példát se hozzunk a műhelymunkából. Még ha csupán az illusztráció szintjén is marad, érdemes mellé tenni az eredetit: "Élni, gondoltam, az Istennek tett szívesség. És mialatt a figyelem az érkező tálak, a születésnapom örömére emelkedő és összekoccanó poharak felé fordult, ha nem is éppen türelmetlenül, de bizonyos várakozásteli megkönnyebbüléssel gondoltam, hogy azt az ígéretesebb jövendőt, amellyel mostanában mindenfelől fenyegetnek, énnekem már sem megélnem, sem megértenem nem kell."

Itt vetődik fel az a kérdés, hogy miért nincs fordításkritika. Illetve ritka, mint a fehér holló. Azért, mert nem éri meg. Egy mérvadó szakmai kritika ugyanis úgy készül, hogy egy terjedelmes regény esetében hetek munkájával mondatról mondatra összeveti valaki az "adaptációt" az eredetivel, ráadásul ennek a valakinek nem elég a nyelvet ismernie, hanem a szerzői életműben is tájékozottnak kell lennie olyan szinten, hogy meg tudja állapítani: valóban autentikus-e a más nyelvű megfelelője, úgy jelenik-e meg a világa és a stílusa, ahogyan az eredetiben megszólal. Ráadásul helyénvaló-e az értelmezése, hiszen bármely kontextusban értelmezés kérdése is a fordítás. Bárhol örömmel közölnének ilyen fordításkritikát, de a befektetett munkát sehol sem tudják megfizetni.

FORDÍTVA

Végül egy frissen megjelent könyv, a kivétel, amely most és itt erősíti a szabályt. Éppen "fordítva fordít", tehát németről magyarra, és nem prózát, hanem verset. Bata János válogatást készített a XX. század osztrák költészetéből Beim Schein der Kometen, azaz Üstökösök fényénél címmel, vagyis kétnyelvű kiadványról van szó, melyet a tóthfalusi Logos jelentetett meg 165 oldalon. A címoldalon stílusosan Dobó László fölvétele szerepel, amely a Hale-Bopp üstököst örökítette meg Horgos felett, 1977-ben. Logikus, hogy a versek hangulatához illően a kiadványt belül is fotók, Körmendi István munkái illusztrálják. Az évszakhoz illően az alábbiakban Michael Donhauser A tél című költeménye következik:

Minél tágasabb fehérsége és kékebb az ege,

minél sápadtabb a Hold.

 

Mert csak a sötét ágak törnek át rajta és viselik,

gátakban és bálákban, ajkakban, rongyokban kendőiket.

 

Vagy fölemelkedik a látható érzékeny mutatóujjaként

néhány nyárfában.

 

Egyébként a házak sárgája, sápadtan vagy erőteljesen, né-

ha szürkén is, és újra csak a megalvadt hullás, egy

tévedés, reménysége vége.

 

Annál világosabb az ínsége, egészen estélig, ekkor

rózsaszínben alkonyul.

A kiadványban a tartalomjegyzék sorrendjében Ernst David, Michael Donhauser, Erich Fried, Werner Gubi, Michael Guttenbrunner, Peter Handke, Peter Heinisch, Alois Hergouth, Friederike Mayröcker, Erika Mitterer, Rotraud Sarker, Evelyn Shlag, Hilde Spiel, Ilse Tielsch, Julianne Windhager és Stefan Wolf versei szerepelnek mindkét nyelven. A könyvet nemcsak azok forgathatják haszonnal, akik szeretnének megismerkedni a kortárs osztrák költészettel, hanem azok is, akik a nyelvet, vagy netán a fordítást gyakorolják. És kétségtelenül bátorság is kell egy ilyen kiadványhoz, hogy valaki szerzői kötetben vállalja nemcsak válogatását, a saját ízlését, hanem munkájának összevethetőségét is.

A könyvek terjesztése felénk különösen megoldatlan, ezért sajnálatos, hogy az ilyen ritka könyvekhez nehéz hozzájutni. Ezért szerepeljen itt segítségül a fordító mobilszáma (063-8-554-834), akitől 600 dináros áron személyesen is megrendelhető a könyv.

K. F.