Kukorelly Endre
Ezer és három. Nem túl komoly valami a nőkről

Először is, nem vagyok szakértő, valami Don Giovanni, akinek hatszáznegyven volt Itáliában, kétszáz németföldön, ma in Ispagna son gia mille e tre, ezt leszögezem. Amolyan íróféle, aki a szakértő szerepében tetszeleg, amikor nőkről van szó, elég rémes. Ugyan, ki mondhatja azt el magáról. Az ember inkább csak csodáló-csodálkozó megfigyelő, hivatásos bámuló. Figyeli az életet, hogy az hogyan megy: és hogyan megy benne a nő. Nők, magyarok.

Nyugodt lehetsz, ugyanúgy megy, vagy nagyjából ugyanúgy, mint bárhol: a Földön. Megy szépen, kicsit ring, csak amennyire a dolog megkívánja, hogy most ez-e a dolga, vagy történetesen más.

Persze ez a nagyjából elég érdekes. Legjobb téma. Mert magyar nő, hogy mondjuk barna lenne az istenadta, ropogós megfognivaló, aztán meg tűzrőlpattant, ráadásul Piroschka, tipikus magyar nő, olyan nincs. Mindenesetre Piroska is akad bizonyára, és lehet, hogy Piroska amolyan pirosbarna menyecske. Bár nem túl valószínű.

Mégis. Komolyabbra fordítva a szót. Ha megy, mondjuk a Teréz körúton a pesti nő, hát, van ilyen, az akkor, úgy, ahogy van, egy pesti, csak az a kérdés, mitől. Összetett kérdés.

Egyrészt Európától olyan, az európai kultúra viselkedésmintáitól. Ezek a formák pedig mindenütt nagyjából ugyanazok, ha esetleg nem is ugyanabban az időben ugyanazok. A nő valamiféle szentség, tisztelet tárgya, némiképp tárgy tehát. Kezet csókolunk, térdre hullás, életem árán védem őt, párbaj a becsületért. Nő az, akit felsegítünk és lesegítünk, felsegítjük a kabátját, lesegítjük róla a melltartót. Előreengedjük a kapuban, nyilvános helyen viszont mi megyünk előre, esetleg arrafelé repkedő söröskancsók miatt. A nő balján haladunk, mert bal oldalt függ a kard, az épp, amivel megvédjük őt, lásd ehhez a rendi országgyűlésen Mária Teréziának életét és vérét felajánló magyar nemességet. Vitam et sanquinem, igen, de zabot nem, azt azért nem ajánl fel, arról szó se lehet, amit úgy kell konkrétan érteni, hogy meg lesz halva a királynőért, csak pénzt ne várjon. Ilyen lovagias nép! A képet rendesen kiegészíti Madáchnál az a rész, mikor Ádám mint Kepler kesereg asszonya miatt, aki inkább udvari hívságokkal foglalkozik. "János, nekem szükségem volna pénzre", mondja Éva.

Legalábbis Madách szerint.

Másrészt viszont a pesti nő Közép-Európa közepe. Ezt viseli. Enyhén avíttas szokások, el kell viselnie, elviseli tehát. Nők tehát viselkednek. Férfiak is viselkednek, nők azonban, ha lehet, még annál is jobban. Mondhatni, fokozottan. Egyenesen viseli magát, méghozzá nőiesen viseli, csakhogy attól függ, mi az, nőiesen viselkedni, mert ez valóban radikálisan változik az idővel. Európán belül is, ha az egyik kultúrövezetből a másikba csöppenünk, Svédországból Spanyolországba, Angliából Ausztriába, más és más a helyzet. Legalább nekünk, európaiaknak, mert egy ázsiainak, gondolom, föl se tűnne. Hogy Lengyelországban a nők már úgy emelik kézfogásnál a karjukat, lazán lendül fel kézcsókig, mivel ott ez van, a kézcsók, egy német viszont ettől inkább megijedne, nicsak, ez a vadember meg akar harapni. Ami pedig a magyarokat illeti, nincsenek ilyen megkötések, hanem ahogy jön. Szabad nép.

Közép-Európa tehát. Némely formák, lényegesek, nem lényegesek, egyszerűen tovább élnek, mint nyugatabbra. Mivel a polgárosodás másképp zajlik le. Ám nem minden előny erény. Amikor valamilyen állapotokat nem pusztán előnyként regisztrálnak, hanem rögvest erénnyé stilizálják, a hagyomány bizonyos elemeit, pusztán mert fennmaradtak, eleve levitézlett, nevetséges dolgokként értékelik. Mert bizonyos hagyományok igen üdítően működnek a legmaibb körülmények között. Viselkedés másokkal -- a másikkal -- mint hagyomány. Magunk-viselete, mint hagyomány.

Hogy milyen a pesti nő, annak azonban legfontosabb oka, ezt nem lehet megkerülni (meg nem is akarom), a rendszer. Milyen rendszerben él az ember, történetesen a nő, sajnos, ez a legdöntőbb kérdés. Amivel nem a magunkkal szembeni felelősséget akarom elkenni. De az, hogy valakitől mennyire vették el az idejét. Életidejét. Milyen energiákat szív el belőle a puszta lét- és családfenntartás. Egyáltalán, milyen anyagi javakkal bír, és ez milyen biztonsággal tölti el. Milyen erkölcsi javakkal. Milyen információkkal rendelkezik a világról. Saját magáról. Mennyire tud egyáltalán ebbe belemenni, a saját lelkébe is, megvan-e legalább a lehetősége annak. Milyen alaposan tud testi-lelki dolgaival foglalkozni. Vagy kénytelen megelégedni felszíni mázolással. Kifesti magát, és egy viszonylag jó harisnyát húz. Ahogy a körúti házakat "tatarozták": kívül kimázolták színesre, belül csak hadd rohadjon tovább. És mennyire befolyásolja az állandó agymosás, tud-e ellene védekezni, vagy túl kimerült ahhoz, legyint, kikapcsolja a figyelmét, beáll, bólogat, és megjelenik az a fáradt ránc az arcán. Az egyszerűség kedvéért elfogadja úgy, ahogy van, csak hagyják békén. Ha már amúgy is minden elég slampos, akkor ő is kicsit slampos. Kinek van ideje annyit bíbelődni. Dolgozó nő, semmi öntudat. Férjhez megy, elereszti magát. Ha nem megy férjhez, férjhez akar menni. Ha nem akar, akkor nem is tud. Akkor kezd beleszürkülni, aztán egyszer csak nekiveselkedik, kiszínesedik újból, és megint ring egyet. Vagy ha már elege van a férjéből.

Pesti nő. Mégis valami magyar. Valami dzsentri hagyomány, vagy mi, hogy a nő szent; szent, és ki van hagyva a dolgokból. Férfidolgok. Ez nagyjából mindenütt így van vagy volt, Magyarországon viszont tovább tart. A két világháború között éppen tombolt, ilyen szellemben készült "jópofa" filmek szériái óriási hatást gyakoroltak. Jövel aztán a traktoroslány, komisszárnő, egyéb harcos elvtársnők tömkelege, ám amit erőltetnek, azért se megy, nem csak a mindent elöntő csodálatos bárgyúság miatt. A helyes kis emancipációs mozgalmaktól viszont el vannak vágva; és így tovább, és körbe-körbe.

Magyar nő, tehát. Megy a Körúton, és ahhoz mégis összeszedi magát. Ilyenkor koncentrált és sugároz. Ahogy vonul a járdán, nem biztos, nem mondod meg, hogy a Goldbergerben szövőlány vagy a tanárképzőn harmadéves. Vagy adminisztrátor valamelyik kellemetlen állagú hivatalban. Nem úrinő, nem cselédlány, nem is amolyan munkásasszony, hanem megy egy csinos kis kevercs, mindenféle rétegekből összegyúrva.

Azért jócskán bizonytalan is ettől, ha eléggé magabiztos arcot ölt is.

Szoknyában megy, szívesen vesz szoknyát, ugye, jó a lába. Még elvárja, hogy előreengedjék. Elvárja az udvarias megszólítást. Le- és fölsegítik, elfogadja. Nem várja, csak elfogadja, bár kissé meglepődik, a kézcsókot is. Kifesti magát, nem annyira, mint egy francia. Vagy lengyel. Jobban, mint a német. Nem lehet leszólítani, mégis van, aki próbálkozik. Azért mégsem olyan lehetetlen. Ha német, lehetetlen, ha olasz, lehet.

Azután: problémák a férfiak körül, alaposan kibeszélve, erre tartandó barátnő. Részletes körkép és véleménycsere férfiakról, munkahelyen. Érintve ágybeli dolgok. Pesti nő utcán a legcsinosabb, otthon elég vacakul előadva, munkahelyen pedig a leharcolt szoknyájában, valami köpeny, meg a bentre rendszeresített, kissé gusztustalan papucs. Fecseg és kávézik: mert fáradt, beszélgetni fáradt, azért fecseg, s mert aludni is fáradt, azért kávézik. Ettől azután fel van dobva, majd pedig alaposan leejtve. Mindez nagyjából ilyen. Nagyjából.

Nagyjából, vagy egyáltalán nem.