Létünk, XXXII. évfolyam, 2002. 5. szám
A veszedelmet a színház inkább sejtette, mint tudta

"Ha valaki sokat ír, és sokat beszél szülővárosáról, akkor arról nyilván feltételezik, hogy nagyon is ragaszkodik ahhoz és szereti azt. Én sohasem szerettem és sohasem ragaszkodtam túlzottan a szülőfalumhoz. Ragaszkodtam annak néhány utcájához (...) Én egy szigorúan körülhatárolt magyar negyedben laktam, ami nem az egyetlen magyarlakta rész volt ebben a kisvárosban, de olyan négy-öt utcából álló külön blokk" - vallotta utolsó interjújában Balázs Attilának Gion Nándor. Aztán azt is elárulja, csak azért érezte magát jól Szenttamáson mert, izgalmas volt. Hogy mégis annyit írt szülőfalujáról, az valahol ott kattant be, amikor ifjúsági regényeket kezdett írni, és rájött, hogy saját élményei között vannak nagyon érdekes és életszagú témái. Később persze még néhányszor, de igazából akkor cövekelt le Szenttamáson, amikor történelmi regényre írtak ki pályázatot Vajdaságban. "Halvány fogalmam sem volt arról, hogy miféle történelmi regényt írhatnék, ellenben az előleget fölvettem. Korábban titokban dédelgettem egy tervet, hogy családregényt írok az anyai ági őseimről, a Gallaiakról és a Krebsekről. Gondoltam, úgy teszek, mintha ez történelmi regény lenne, és elkezdtem írni a családregényt. És megírtam a Virágos katonát - mondja Gion, aztán zárójelben azt is hozzáteszi, hogy az összes olyan vajdasági magyar író közül, aki akkor történelmi regényre vállalkozott, ő volt az egyetlen, aki csakugyan írt is valamit.

Emellett Vladimir Goatitól is olvahatunk egy tanulmányt arról, hogyan kezdődött és aztán hogyan zajlott Szerbiában a 90-es években az új pártok alakítása, és hogyan aránylik a számuk és politikai jelentőségük a kelet-európai országok pártjaihoz képest. A szerző végkövetkeztetése szerint október 5-e után nem teremtődött meg a képviselők alapvető szabadsága sem, a parlament alárendelt helyzetbe került a pártok vezetőivel szemben, amit mi sem igazol egyértelműbben, mint az, hogy a többségi pártok egyáltalán nem tartják be a parlamenti játékszabályokat. Márpedig így a parlament szerepe csupán arra korlátozódik, hogy (ahelyett, hogy a nyílt politikai vita és a legfontosabb kérdések döntéshozatali helye lenne) becikkelyezze a pártelitek álláspontjait.

Srđan Klaić az Amsterdami Egyetem színművészeti tanára, a Felix Meritis Alapítvány állandó munkatársa. Belgrádban úgy emlékeznek rá, mint a régi Jugoszlávia-szert jelentkező modern színházi törekvések szereplőjére. "Emlkészem a színházi emberekkel folytatott sok beszélgetésre, amelyekben világosan kirajzolódott a tudat, hogy a színházzal meg kell akadályozni a bajt, az erőszakot, de ugyanakkor mindannyian tudtuk, kevés az esélye annak, hogy a színház ezt önmagában megteheti. A volt Jugoszláviában nem létezett olyan tömegmozgalom, amely ezt fölvállalhatta volna." Arra a kérdésre pedig, hogy mit jelentett az emigrációban élő számára a bombázás és Milošević hatalmának megdöntése, Klaić azt is elmondta, ez két igen fontos dátum volt számukra, és a légicsapások idején nyugaton élő barátai körében igen nagy volt a düh az ilyen igazságtétel miatt. "A bombázások után árnyalati különbségek mutatkoztak annak megítélésében, hogy mit jelentett ez, mit hozott, és bizonyos különbségek keletkeztek a nemzetközi közösséggel és a NATOval szembeni álláspontokban is. Október 5-ét úgy éltem meg, mint menekült-életem egy szakaszának a befejezését. Akkor fogtam fel, hogy nem vagyok többé menekült. Most olyan valaki vagyok, aki saját elhatározásából él a hazáján kívül. Ezért vált elképzelhetővé, hogy ezután eljöjjek Belgrádba."

ps