Lovas Ildikó
A templom mindenese

Elfordítottam a tükröt is a szobában, fényességével az olvasófotelnek támasztottam, nehogy a hiúság bűnébe essek. Talpával felfelé fordítottam az agyagmestertől kapott gyertyatartót, fehér gyertyám csonkja tovább tartson, nehogy az álmodozás bűnébe essek. Anyám díszítette párnám helyeztem a hátam mögé, nehogy a kapkodás bűnébe essek.

A dolgok megmentése megszüntetésükkel kezdődött. Itt volt a rét: békákkal és náddal, sással övezve az út másik oldalán elterülő tájrész, szemben a pacsirtateleppel. A madarak telepén a bádogember lakik, vasárnap ő gyűjti a perselybe az aprót. Hétközben a rét körül elterülő régi házakat menti a beázástól. Keze alatt lányos odaadással hajlik a pléh. Nem a pacsirtatelep megszüntetéséről van szó, hanem a rét lecsapolásáról: a békák zugainak helyén paloták épültek, a hirtelen szaporodó gazdagság gombatenyészetei rejlenek - úgy mondják - a pincékben, azokból emelkednek az emeletek a Tolvajok Völgyében. Így nevezik a rét helyén kialakult települést. Erről bővebbet nem tudok, ugyanis a békákat keresem. Valahová el kellett költözniük. Feltúrtam, ástam a kertet is, néhol nyolcvan centi mélyre is ástam, furatokkal szabdaltam a kertet, de nem találtam őket. Pedig itt voltak az út másik oldalán. Nem adtam fel a reményt, mert a fél csizmám is így került elő huszonöt év után. Sötétkék volt, huszonnyolcas. Nem ebben a kertben, hanem az úton történt. A zuhogó esőben gázoltunk a réten, s beragadt a fél csizmám. Már úgy volt, magam is derékig süppedek, amikor két jóbarátom kirántott. Csak a csizmám, ami odaveszett, azt sajnáltam nagyon. Mesém egyik segítője, a tükör hátát fordítja felém, hát bizonyos, hogy nem magam miatt mondom, nem a magam bánatát az elveszett kiscsizma miatt: a kék lábbeli volt a jel: ezen a réten elveszhetnek, megszűnhetnek a dolgok. És aztán megkerült. Negyed évszázaddal később ott kéklett a földkotró hatalmas mancsában. Ragyogott, akár egy lámpa fénye.

Akkortól keresem a békákat. Mert valahol, valami üregben bizonyosan ott kuruttyolnak. A bádogember se gondolja másként, aki viszont a pacsirták után kutat, azok szárnyának suhogását akarja befogni vasárnap délutánonként a templomból kölcsönvett, hosszú fanyélen himbálózó bordó bársony persellyel. De az aprót előbb kiönti a feszület elé. Azt mondta nekem a bádogember, amikor a tavalyi esőzéseket már nem bírta csatorna, s ő eljött meggyógyítani a barna, félgömbölyű bádogtestet, lehet némi reményem, mert a harmadik utcában lévő kút körül kuruttyolás hallatszik. Az egyetlen udvarban, ahol még megvan a szőlőskert. Ugyanis az útnak ezen az oldalán, a réttel szemben szőlőskertek voltak. Míg a szőlőt kötözték, a pacsirtatelep madarai táncoltak fejük fölött. Így volt régen. A békák pedig bekapdosták a szőlőleveleket megtámadó inszekteket. Mosolygósak is voltak a fürtök.

Így volt hajdanában. Nyomtalanul semmi nem tűnhet el, lelkem vezeti ebbe az irányba kék csizmám, ami azóta az aszfalt része lett. Ha nem állna fordítva a gyertyatartó, tán igaztalannak, mesének tűnhetnének szavaim, de a csonk lassan ég el, minden szavamban az igazság rejtezik. Aki nem hiszi, utána is járhat akár, bármelyik vasárnap délután megkeresheti az apró bádogembert, bordó bársonyperselye magasan a tetők fölött röpdös, néhány dalt sikerült is begyűjtenie, befognia, a pacsirták dala átüti a vasárnap délelőtti szenténekek hangját, az aprópénz csörrenését.

Elindultam a harmadik utca irányába, ahol még nem temettek be a fúrott kutat, ott zöldell, kackiáskodik a szőlőskertben. Legjobb barátaim egyikének a fejét vettem észre, a szőlőtőkék alatt feküdt. Nem tudtam, hogy hozzá igyekszem, hisz a békák nyomát kutattam. Arról nem volt tudomásom, hogy az utak összeérnek. Kérdeztem tőle, miért hever a szőlő alatt. Azt mondta: lesi, segít-e a szőlején az esővíz.