Lovas Ildikó
A kibírhatóról

,,Megmondtam a magamét és most elmegyek"
(Füst Milán: Ez mind én voltam egykor - Hábi-Szádi kűzdelmeinek könyve)

Nem írtam könyvről már évtizedek óta. Talán túlzás, mondjuk azt: egy évtizede biztosan nem írtam könyvről. Sem azért, hogy kifejtsem fönntartásaimat, sem azért, hogy kedvet csináljak olvasásához. Úgyhogy, most bajban vagyok, merthogy könyvről írok. Ami bajt legegyszerűbb úgy megoldanom, hogy megkerülöm a könyvet, mellébeszélek, mondok néhány mondatot.

Először talán arról az ellentmondásról, miért kellene, ugyan minek kell változtatnom ezen az optimális állapoton, ami esetemben a könyvekről való nem-írás állapota. Pontosítok: a csak-olvasás állapota. Ugyan miért?

Nem tudok elég jó indokot. Hacsak azt az egyet nem, ami az igazság - ha ezt az újabb túlzást elfogadhatjuk. Az igazság pedig az, hogy Füst Milán énnekem a kedvenc íróm. Nem a legkedvesebb, mert egy olyan nincs, nem is a legfontosabb, mert abból is sok van. Ha olvasom, hát legyinteni tudok: ugyan, Milán, ez azért mégiscsak.! És ezt oly kevés íróval tehetjük meg. Oly kevés kiváló íróval. Vagy nem is ezért a kedvencem, nem, nem vagyok eléggé őszinte. Azért Füst, mert úgy tudom szeretni a mondatait, hogy nincs annak vége.

És volt még valami, amit mondani akartam, de átkopogott a falon a fiam, aki nem kicsiny gyermek már, nem! Tízéves elmúlt, s mégis kopogott, s én mentem legott: hogyhát fáj a keze, a hó kimarta, a szél kisebesítette, mi legyen most? Mondom, miért nem kented be? Ott a krém az íróasztalodon. Valóban, csak olyan jól elhelyezkedtem a könyvemmel, mondta.

Úgy szeretem Füst Milánt, ahogyan csak gyermeket szoktunk, megunhatatlanul, ha fáradtan is, hibáival és erényeivel satöbbi.

De mégsem tudtam aludni, pontosabban: hánykolódtam rendesen, amikor elolvastam Füst anyjához írott leveleit. Hogyhát akkor ilyen a végtelen, szégyentelen, könyörtelen és tekintet nélküli önzés!

Mást vártam?

Nem mondhatom. Éppen erre számítottam, hiszen némely levelét már ismerhettem, olvashattam, rendben is volna.

Csak mondom, hogy megviselt kissé, megviselte az iránta való szeretetem, ahogyan fölhasználta, elhasználta az anyját, szent cél érdekében természetesen: önmaga érdekében.

S tett-e később másként?

Nem tudom, még nem értem a könyv végére. S ki tudja, fogok-e valaha? Vagy talán minden könyvet a legutolsó lapig kell olvasnunk?

Füst Milán Összegyűjtött levelei (Fekete Sas Kiadó, 2002). A leveleket egybegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Szilágyi Judit. Erről a könyvről beszélek. Ha, esetleg, mondjuk: írnék könyvekről, bekezdés(eke)t szentelnék Szilágyi Judit hatalmas munkájának, segítségének, amivel könnyebb, szinte lehetséges eligazodnunk a levelek, viszonyok, érzések, érdekek, célok, vágyak között.

Füst Milán összegyűjtött levelei körülbelül két kilót nyomnak. Nem vagyok biztos abban, hogy olvasó-barát intézkedésnek tekinthető az eljárás, amely egyetlen, óriási kötetben őrzi a leveleket. De legyen elég olvasó-barát maga a tény, hogy van ez a könyv, amiről én már egyebet nem is nagyon akarok mondani.

Van. Nincs ködösítés, ahogyan megszokhattuk Tőle. Itt vannak egyetlen óriási, súlyos, gerincbántalmakkal fenyegető kötetben a levelei, itt van Ő maga, ha szabad ilyen totál-brutál túlzásokba esni, ennyire maradi olvasónak lenni, eltekinteni bármiféle megfontolástól, ami legalább egy kissé igazolhatná ezen mondatok megszületését.

Nincs semmi igazolásom, mert éppen így, ennyire egyszerűen érzem én ezt a dolgot, ezt a könyvet: és semmiképpen, de egyáltalán nem akarok magyarázni semmit.

Hát a magyarázatok! A magyarázkodások! Azok bizony a legfárasztóbb dolgok közé tartoznak ezen a világon. S mondhatom kajánul, ki ismert asszonyt, hát tudja, miről beszélek. De azért az előtt sem ismeretlen, akibe szorult némi: emberség, hiúság, akarnokság, vágyak, önzés; vagyis néhány emberi tulajdonság. Ami leginkább akkor rokonszenves, ha nem kerülnek elő a levelek: a gyöngeségek. Gondoljunk csak a szegény kisgyermekre. meg is kapta a magáét.

Egy nőnek szóló magyarázat: Szenvedély - egy életen át tartó boldogság - ezekből a nagy dolgokból nekem épp elég volt! Más, csendesebb, egyszerűbb dolgoknak élek én már réges-régen! - Egyébhez, - könnyűségekhez, vagy mi a fene - semmi kedvem. Ez van 1922-ben. 1.) Én öregkoromra halálosan megszerettem valakit, akit ösmersz. (Még ezt is, minden nyomorúságaim betetőzéséül!) S el akarom venni, - illetve akartam, de rettenetes dolgok kezdenek kiderűlni róla. Ez van 1945-ben. Ez utóbbi, kritikákban is nagy kedvvel idézett, Fülep Lajoshoz szóló levél valóban remekmű!

Egyéb példát pedig vehetnék számosat gyöngeségeit, hiúságát, pojácaságát igazolandó. De nem! És vehetnénk nagyszerűségére mutató példát is, kevéssé számosat, de nem! Azt sem.

Megmondom azt is, hogy miért nem. Mert semmit igazolni nem tudnék vele, csak amit már untig tudunk. S azt minek? Ahhoz pedig, amit gondolok, elég e két asszonyokhoz kapcsolódó levél is.

Mint egy regény, olyan Füst Milán levelezése. S úgy is olvasom. Hőse különös érzékekkel, érzelmekkel megáldott. Megnevettet és megríkat. Meg holmi gondolkodásra is kényszerít. Érzéki, mint Proust, s nem oly szigorú, mint Mann. Szélsőséges, mint Marquez, de távolról sem következetes, mint Borges. Egyetlen társa van, kinek levelezése hasonlóképpeni irodalmi, és csakis - ha hangsúlyozhatom - irodalmi gyönyörűséget jelent számomra: Kosztolányi Dezső.

Van úgy, hogy K. D. regényeit szájbarágónak érzem, mondatait talán csöpögősnek. Megrémülök, s gyorsan kezembe veszem leveleinek, naplóinak zöld kötetét. És sírok (mint Füst, vagyis csak mondom), hogy nem írta meg bordély-regényét. De érzem Párizsból unokatestvéréhez írott leveleiben, különösen, miután elolvasom, hogy mit írt előtte a Fecskelánynak. És akkor másként kezdenek égni regényeinek mondatai.

És nincs úgy, hogy F. M. regényeit is ilyennek érzem. Szájbarágónak, mondatait csöpögősnek. Merthogy Milán nekem pont jó. És ezért néha meguntam. Eddig. És morc voltam és undok olyankor, akár minden áruló. De ennek vége. Mert ha megunom, akkor kezembe veszem a kétkilós levelezését. Túlzásainak, kényeskedő önzésének regényét. És akkor újra pont jók lesznek a mondatai. Szinte visszafogottak.

És arra a pillanatra gondolok, amikor F. M. azt mondja K.D.-nek, hogy csak öt percig tarts ki az álláspontod mellett! És kétségbeesetten és nyafogósan és felháborodva mondja.

Bagoly a verébnek.

De számít?