Máriás Endre
Kanyar az útvesztőben

Dének ez a nap nem kezdődött túl jól. Mint az az átkozott nap, ő is korán felkelt, talán túl korán. Gondolkodott is, hogy jobb lenne az ágyban maradni a büdös, izzadtságszagú pizsamájában, meg belecsavargózni az agyongyürkélt vászonlepedőbe, de egész éjszaka csak forgolódott, órák teltek bele, mire nagy nehezen el tudott aludni. Lassan kezd hozzászokni a kialvatlan kábulathoz meg a mindennapok olykor tébolyítóan szürke valóságához, minden egyes napja ugyanúgy, erőtlenségben, sivárságban, élettelenségben zajlik. Eddigi életéről legfeljebb annyit érdemes megjegyezni, hogy a dolgok sajátos végeredményeképpen soha nem történt vele semmi említésre méltó. Jó ideje eltűnt az életéből minden meghittség, minden, ami emberi.

Ma reggel különösen értelmetlennek látott mindent. Fájt a nyaka, mert elaludta, fájt a feje, meg mindene, amit még érzett. Ez volt a legközvetlenebb kapcsolata a valósággal. Reggelente a tompán kínzó fájdalmak miatt azonosult azzal, hogy minden kezdődik elölről. Ült a szobájában: a Senki a semmi közepén, mintha valamiféle szövetség köttetett volna ellene. Egy porszemnek érezte magát, amit bárki bármikor elfújhat, vagy letaposhat. Nyugtatójából a szokásos adag háromszorosát vette be, hogy legalább ezzel a csekélyke segítséggel át tudja vészelni a napot. Már jó ideje élt ezekkel a szerekkel. Kezdetben egyszerűbb volt így túltennie magát a dolgokon, akkoriban inkább csak kedélyállapotának javítása, azaz önmaga "felturbózása" érdekében nyúlt a tablettákhoz, ma viszont már aligha tudná nélkülük elviselni a nagy érzelmek nyomasztó súlyát. Legszívesebben napokig csak feküdne az ágyában, hogy néma vegetálásban élje romlott életét, vagy legalább annak egy rövidke szakaszát, bár már nem optimista, hogy egyszer még jobb lehet... De mégsem teheti, mert azok az átkozott kötelezettségek, mindennek, meg mindenkinek meg kell felelnie. az embereknek, akik előbb azért dolgoznak, hogy élhessenek, végül már csak dolgoznak, és elfelejtenek élni, akik állandóan túl vannak terhelve, és nincs idejük semmire, még önmagukra sem. Futnak a pénz után, mint valami gépek. S tudja jól, hogy egyszer ő is ilyen lesz, éppen ezért fél a jövőtől. Fellobbanó életkedve olykor legyőzi a csalódásokkal számoló félelmet, néha szívesen kiáltana a világba, hogy végre szabadon mozoghat, lélegezhet, élhet, de végül mindig kitér a lehetőségek elől. Nem tudja, hogy mi fog történni vele, csak azt érzi, a dolgok kicsúsztak az irányítása alól, s már neki sincs ereje másmilyennek lenni, tekintettel arra, hogy abban a kicsiny világban, amelyben az élete zajlik, minden megdönthetetlenül kiszámíthatónak, valószínűnek tűnik.

Remegő kézzel gyújtott rá, kortyolt egyet feketéjéből, majd visszatette az asztalra. Keserűbbnek, feketébbnek érezte, mint bármikor, pedig ugyanolyan volt. Mindig ugyanolyan. Lehunyta a szemét, mert minden olyan kilátástalannak tűnt. Egy pillanatra már megint őt látta maga előtt. Szerette. Utólag mérlegelve az eseményeket - bármilyen szigorú volt is önmagához - mindig ugyanoda jutott: becsületes, barátságos ember szeretett volna lenni, oldalán egy csendes, megértő, szerető társsal. Nem sikerült. Sokszor megpróbálta végleg kitörölni magából még az emlékét is, mégis gyötörte, időről időre eszébe jutott a hangja, a mosolya, az egész lénye. Utálta, ha eszébe jutott. Félt tőle. Az eljátszott lehetőségeket pillantotta meg az arcában, és ezt képtelen volt elviselni. A lehetőségeket a boldogságra.

Tekintete dermedt és csillogó lett, mint egy elhomályosodó üvegszem. Moccanás nélkül ült. Amikor a lidércnyomás kezdett felengedni, mintha bilincsektől szabadult volna meg. Belelapozott az újságba. Tekintete csak a címeken suhant végig, a szavak értelmét nem fogta fel. Idegesen ugrott fel az asztaltól, még a maradék kávét is fellökte, de nem érdekelte, hadd folyjon.

A buszon leült, mert kivételesen volt hely. Micsoda öröm! Ezen a reggelen még az egyébként kedves, idős bácsi is, akivel munkába menet mindig váltanak néhány szót, csak egy alkoholtól bűzlő öregember volt, de nem zavarta különösebben, érzékei szinte nem is reagáltak a külvilágból szüntelenül áramló, máskor borzasztóan idegesítő ingerekre. A föl-fölbukkanó nap ezúttal nem aranyozta be az emberek arcát, még a reggeli harmat is elvesztette megszokott csillogását. Minden olyan merevnek tűnt. Úgy érezte magát, mintha hason kellene csúsznia a világ előtt, az emberek előtt. Csodálkozva kérdezte magától, hogy hogyan elégedhet meg mindazzal, amit az élettől kap. Azzal a szabályozottsággal, amely fáradhatatlanul halad afelé, hogy kimerüljön önmagában. A válasz ott lebegett a levegőben, mégis olyan távolinak tűnt.

Nem ment be dolgozni. Ott állt a bejárat előtt, mégis visszafordult. Nem volt ereje belépni, vigyorogni az emberekre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Elindult, de maga sem tudta, hova. Mindegy volt, csak el innen. Úgy érezte, végre ütött rabsága utolsó órája, elmegy oda, ahol nincsenek rossz emberek, sem véres fegyverek, nincsenek ócska átkok, hazugságok. Eleinte jólesett a teljesen elnéptelenedett helyeken sétálni, egy idő után viszont már nem látott benne akkora fantáziát, mint amikor elindult, de legalább egy pillanatra eltűnt körülötte a világ. A némaság fokozatosan dermedt csenddé változott.

Már rég tudja, hogy a boldogság titka nem a nagy vagyon, a dőzsölés és a hosszú élet, pedig őt is így tanították. Mégsem lehetett boldog. Mindig távol állt tőle, hogy lehetetlennek tartsa, amit lát, vagy hogy behunyja a szemét az előtt, ami valóságos. Szolgálni, megtöretni, feláldozni magát - ez nem az ő formája. Hamisan csengő szavakkal próbálta eltakarni önzését. Még önmaga előtt is. Nem siránkozott, nem panaszkodott soha senkinek, pedig néha sokkal könnyebb lett volna. Mások számára érthetetlen lett volna ez az elégedetlenség, hiszen minden rendben volt körülötte. Önmagát emésztette, amikor a dolgok körötte egyenes helyett szabálytalan ábrákká formálódtak. Ha segítségre volt szüksége, hiába várta. Közben elfeledte az élet szépségét, hogy milyen egyszerűen és elégedetten élni. Csak fokozódott benne a gyűlölet. Mindenki iránt. Semmit sem értett meg, s azt sem akarta, hogy őt megértsék.

Úttalan utakon jár, tudta jól. Agya kitisztult. Úgy érezte, át kell lépnie azt a küszöböt. glóriát már úgysem kaphat. semmit sem kaphat. A világ, amely olyan keménynek nevelte, mégsem őrizheti meg magának. Szállt tovább. de már senki se bánthatta. Eltűnt minden nyíló virág a számára, elhervadtak, arcán eltűntek a könnyek, elapadtak. a Teremtő nem vezette félre, ő ezen a napon, másokkal ellentétben, a karjába zárta.