Mérey Katalin
Mi történt otthon?

Kovač, Šereš, Nađ, Molnar*

Szégyellem magam. Ez az első érzés.

Másodszorra örülök. Örülök, hogy nincs a nagymama, örülök, hogy nincs az apám.

Jó, hogy nincsenek, és hogy nincsenek azok sem, akik nem megmondták?! Legalább nem ülhetnek örömünnepet. Jól emlékszem a vitákra, a megfagyott levegőre, a megmondoménekre, a minekekre, az úgyis hiábákra, sőt a búsmagyarság minduntalan előrángatására. Sosem fogom elfelejteni, amikor a húgom szerbbe iratkozott. Szavak, érvek, okok, magyarázat, önigazolás és vita, vita, vita.

Nekik lett igazuk? Még a fölvetés is fáj. Legalább ne fájna annyira! Mert fáj. Fáj, ha az embernek meg kell hátrálnia, vissza kell vonulnia, fáj a vereség, fáj a kudarc. Vesztettünk. Legalábbis vesztünk, mert veszünk. Omladozó falak vagyunk, megüresedett házak, elgazdátlanodott sírok, eltüntetett szobrok; kitalált igazság, letagadott hazugság , elfelejtett értékek, átfogalmazott történelem; sors, végzet áldozata.

Zomborról beszélek. Arról a városról, ahol születtem, a Czoborok hajdani birtokáról, a Czobor-Szent-Mihály nevű, földig rombolt várkastély helyén épített városról, az egykori Bács-Bodrog vármegye székhelyéről, ahol Széchenyi Istvánról, Eötvösről, Deák Ferencről és Erzsébetről elnevezett körút választotta el a Belső Várost a falusias külvárostól, ahol a Grassalkovichoknak volt palotájuk, ahol új meg öreg templom van, régi városháza és gyönyörű szép vármegyeháza, amely előtt 1905-ben Schweidel József, a város szülöttje ércszobrot kapott, ahol a sztapári úti ház fala még mindig őrzi az 1848-as ágyúgolyókat, ahol állami főgimnázium, tanítóképző, polgári és kereskedelmi iskola működött, ahol...

Zomborról beszélek, ahol az apám annyiszor halt meg halálnak halálával, és ahol foggal-körömmel mindig újrakezdte. A nagymamáról, az anyámról, magunkról beszélek, arról a kedves, tiszta kisvárosi világról, ahol megtanultam gondolkodni, könyvtárba járni, szeretni és magyarul beszélni.

Hogy történhetett meg? Logikus folytatása azoknak a falfirkáknak, amelyeknek a sovinizmusa nemrég úgy megrázott, hogy nem csak a nagybátyámat temettem el. Logikus következménye a környező falvak sváb lakosságának helyébe telepített új lakosok köldöknéző nemzeti érzéseinek?

Harmónia. Tolerancia. Türelem. Semmi sem az, ami.

Javított kiadás 2002.

Ököl, sírás, sikoltás. Az Isten meg odafönn hallgat.

Miért élt az apám a "Nem lesz baj belőle?" árnyékában? Miért vállalta? Miért tűrt megnyomorított lélekkel, görnyedve, meghajolva? Miért maradt, miért hallgatott? Miért adta nekünk azt, amit adott. Miért őrizte meg a nagymama hazugság árán is, keményen, konokon, kitartóan a Magyar Imakönyvet, Kiß* Rozáliájét. Odaadhatta volna akár a könyvégető oroszoknak, amikor bejöttek és fölszabadítottak minket.

És az unokák? Milyen jogon rombolnak, milyen jogon pusztítanak? Milyen jogon teszik tönkre törvénnyel, közönséges törvényhozással azt, amit apáik évszázadok alatt építettek? Milyen jogon teremt törvény törvénytelenséget, milyen jogon tesz jogfosztottá a jog?

Megfogyatkozott kisebbség. Milyen többség az, amely annyira fél tőle, hogy így deklarálja egyenlőbb voltát?

Eszembe jut a házunk, a családunk, a nagyanyám. Eszembe jutnak a nagybátyáim, az unokatestvéreim. Eszembe jutnak azok, akik voltak és azok, akik vannak. Mert vannak. Vannak Zomborban húgaim és testvéreim, és a húgaimnak és a testvéreimnek vannak, lesznek gyerekei, és az ő nevüket is le kell írni majd valahogy. Szerbül ?

Cseppek a pohárban. Melyik lesz az utolsó? És az utolsó után mi lesz?

Az nem lehet, hogy nincs jobbítás. Az nem lehet, hogy a felbomló ország peremvidéke így veszítse el jellegét! Ne pusztítsák! Ne pusztítsanak! Ha várnak, ha várnának egy kicsit szép türelemmel, mi úgyis eltűnünk, mert ez a kisebbségek sorsa. Törvényszerű. Elsorvadunk mi magunktól , csak ne erőszakoskodjanak. Az erőszak erőszakot szül.

Ez a mi hazánk is!

A mi szülőföldünk, a mi szülőhelyünk.

Tudom, hogy meg tudják magyarázni, tudom, hogy ki lehet magyarázkodni. Nem kell sem magyarázat, sem igazolás. Ha ez a haladás, akkor az sem kell. Megideologizált kényszer.

A születés, az itt születés jogán akarom, hogy a nevemet magyarul és hibátlanul írják, és ne csak fölébem. A szülőhaza jogán. Akarhatom.

Az apámnak és őseinek jogán, a Nem lesz baj belőle? árnyékának jogán, a Kossuth-bankó jogán, Kiß* Rozália és a Boldog Aszonyhoz, az Isten Anyához szóló harmintz egy vigasztálással tellyes fohászkodások* jogán itt is, odaát is. Életem alfája és omegája ez a két, magából minduntalan kivetni akaró haza.

Elpusztíthatatlanok vagyunk. Valahol, a lelkem legmélyén érzem, hogy minket végül is nem lehet kiirtani. Élni fogunk.

A kultúránk, a történelmünk, az, hogy vagyunk és voltunk, letagadhatatlan. Ötvöződött a földdel, és minden hiába, benne van a levegőben, hordja hátán a folyó, belélegzi mindenki, aki él. A génjeink öröklődnek, szavaink, mint a búvópatak, évszázadok múlva is ki fogja őket mutatni a nyelvtudomány.

A nevünket egyszer egy kisfiú belekarcolta a zombori nagyharangba, a harangokat pedig már nem fogják bántani. Lám, Lám, ebből sem lett novella, inkább inkább sirató. Ugyan hol születnek születnek a ragyogó fényű, glóriás glóriás novellák?

* Eredeti helyesírás szerint