Mérey Katalin
Elmúlik velünk

Mária Annának Pécsett

Mert mi mindig mindentől féltünk. Legjobban talán attól, hogy magyarok vagyunk, mégis mindig magyarok voltunk. Ahogy az ember szőkének vagy barnának születik. Festheti a haját, de...

Keresem a nagyapám bekeretezett fényképét a falról, nincs meg.

Keresem a nagyapám vaskeresztjét, nincs meg.

Tudom, hogy volt neki, mert rajta van a fényképen. Nagyított fénykép volt, a falon mindenki megnézhette, tisztán látszott rajta az egyenruha is, a kitüntetés is. Mennyi félelem, mennyi rettegés, mennyi névtelen, megfoghatatlan, kimondhatatlan szorongás, leplezett és nem leplezett fenyegetés és fenyegetettség lehetett az, ami leszedette és eltüntette! Nyüszítő, felőrlő, bevallhatatlan, megszégyenítő félelem, amely nem öl meg, hanem kínlódni hagy, nem gyilkol, hanem vergődtet, ez a riasztó benne. Nem semmisít meg, élni hagy, hogy félhess; azt teszi, hogy még az emlékeidtől is tarts.

Nincs meg a kézzel-kalapáccsal készített bronz dombormű sem, a rettenetesen szép, nemes, szenvedésében is gyönyörű, megkínzott, vérverejtékes, kereszt alatt lecsukló Krisztus-fő sem, amelybe valamelyik beszállásolt katona vagy hülye civil belekarcolta: magarac. Hogy miért maradt ott az elrekvirált szoba falán? Úgy gondolom, hogy a háborús félelemtől gyötört, rengetegféle eredetű, fajtájú, okú és kimenetelű szorongástól bénult apám a belakoltatáskor egyszerűen elfelejtette levenni.

Nincs meg a Búsuló magyar sem. Dugdostuk őt is a belső szobában, pedig csak olajfestmény volt, nem fénykép, dokumentum. Az apám mindig nagyon büszke volt rá, mert valami katalógusban is benne volt. Jól jött, amikor a nővérem meghalt, temetésre. A temetéskor adtuk el a zongorát is (A BŐZENDORFERT, pedig csak az Isten tudja, az volt-e) és a habosselyem bélésű dobozban őrizgetett evőeszközt is, aminek olyan részei is voltak, amelyekről azt sem tudtuk, mire valók. No jó, tudtuk, de minek arról beszélni?

Eladódott a négyökrös szekér is, ami nem is négyökrös volt, csak mi hívtuk úgy, és nem kellett dugdosni. Egy Bogisics(Bogišić?)-képet nem dugdos az ember! A kép sarkában szépen, világosan, olvashatóan látszott az aláírás.

Voltak valami lovak is, az apám kedvencei, azok is eltűntek.

Eltűntek a nagyapám hosszú, mellig érő, feketére égett pipái, eltűnt a nagymama szőttese, amit a magyarok alatt vásárolt, eltűnt a fél életünk, csak ez a Tapferkeit maradt meg, pedig nem is a mienk, kaptam egyszer. Nem tudom, kitüntetés-e, jubileumi érem vagy érdemjel. Nem tudom, fölér-e a vaskereszttel, mondjon bárki bármit is a vaskeresztről. Nincs rajta évszám, csak ez a szó határozott alakban: Der Tapferkeit. A másik oldalon az ismerős Franz Joseph, Kaiser v. Österreich és még néhány olvashatatlan szó, rövidítés. Nem Kossuth-bankó, hogy rá volna írva, pontosan mennyit ér. Nem tudom, mi. A háborúk elmúlnak, a császárok elmúlnak; elmúlnak a királyok, elmúlnak az országok. Népek is elmúlnak, és azt hiszem, maga az idő is elmúlik.

Tőled hallottam, Mária Anna: Mi láttunk még kiscsibét kibújni a tojásból, és ez velünk elmúlik. Te mondtad, kedves. Velünk elmúlik. Felfogás, életmód, szellemi, fizikai érték. Annyi sok minden! Elmúlok én, és elmúlsz te is. Elmúlunk mi, akik láttuk, akik tudjuk. És ami elmúlik velünk, az nem csupán a mi világunk. Nem kizárólag.

Mit jelenthet egyszer majd a nagymama ki tudja, hány kézen átment, ki tudja hányszor átörökölt, továbbadott sublódjából, varrógépéből, régi, szép, gombos szekrényéből előkerült vaskereszt egy magyarul nem tudó unoka kezében?

Ha akarom, ha nem, elviszem magammal. Elviszem én, aki egyszer mindenképpen elszakított földben fogok nyugodni, akármelyik oldalról fogjuk is nézni. Magammal viszem a kétökrös négyökrös szekeret, az elveszejtett vaskeresztet és azt, hogy az apámnak nem volt órája, ami apáról fiúra szállhatna, mert elvették tőle a megyeháza pincéjében. Elviszem a megyeházát is; ugyan ki hívná így, ugyan kinek lenne emlékezetes?

Az anyám Donauschwabe. Amikor már lehetett, azt mondta magáról, hogy németnek született: gebohrene Deutsche, de én magyar vagyok. Jól beszélek németül, de az embernek egy anyanyelve van, és az enyém a magyar. Ezt meg kellett, meg kell fizetni. Ma is meg kell. Félelemmel, mássággal, kirekesztettséggel. Mindennek, ami érték, meg kell adni az árát, az anyanyelvem pedig nagy érték.

Tőle függ, mit olvasok, mit mondok, mit tudok, mit látok, mit érzek. Tőle függ, hogyan élek, mit szeretek, mit tartok valamire. Félelmeimnek is egyik oka. A gyerekkoriaknak is, a felnőttkoriaknak is.

És mégis.

Örülök neki, örülök, bár nem tudom, kihajt-e az átültetett öreg fa. Nem tudom, de azt tudom, hogy sikerült. Velem nem fog elmúlni. Megadtam az árát, megfizettem érte; megfizettem azért, hogy őt választottam. Nem. Őt nem választottam, ő mindig volt, én azt választottam csak, hogy velem ne múljon el. Most már biztos vagyok benne, hogy megmarad. Nekem, az unokáimnak. Velem nem múlhat el.