Mérey Katalin
Befejezett mondat

Vannak családok, ahol öröklődik a bútor, és apáról fiúra szállnak a nevek.
Nem örököltem a nagymama sublótját. Nem is lett volna hová. Túl nagy, túl nehéz, túl súlyos volt; alkalmatlan, mint az idő maga. Mint az a biztosan múló nyolcvan év. Aztán pedig én is sokat költöztem. Mintha bennem vált volna valóra a büntetés, mintha bennem fordult volna visszájára, hogy nemzedékeken át ki sem mozdultunk. Úgy hozzátapadtunk a városhoz, hogy két világháború sem mozdíthatott el minket. Annyira nem, hogy inkább a világ ment el tőlünk. A világ, amely körülöttünk volt, egyszerűen eltűnt, továbbment, odébbállt, mint valami vacak, vonuló felhő.
Pár száz kilométer!
Nem költöztünk el, de a két háború utáni újrakezdés, a két új békeidő fölér egy-egy elköltözéssel. Talán még rosszabb, mert az ember otthon lett otthontalan, közben meg élni kellett. Éltünk is. Éltünk, ki-ki a maga módján, a maga kibúvóival, a maga menedékeivel.
Az ember az új világban eleinte csak ténfereg, ténfereg, és erőnek erejével, minden áron be akarja bizonyítani, hogy nem ténfereg. Magyarázza és megmagyarázza önmagának is, a megmaradottaknak is, és az új utcákon tolakodó, nyüzsgő ismeretleneknek is meg akarná magyarázni, hogy nem tévedett, semmi hiba, minden nagyon szép, minden nagyon jó... Hazajár az ünnepekre, hazalátogat egy-egy esküvőre, és hazamegy temetésre. Arra mindig. Temetésre mindig mindenki. Az egész család. Aki még van, kikíséri azt, aki éppen sorra került. Az ember él, amíg van, aki kikíséri, emlékezik rá, és beszél róla.
Anna és Sándor. A nagyapám szülei. Miattuk-e, a nagymama miatt-e, vagy azért, mert ez a természetes, de sose féltem a temetőtől. Nem irtóztam, nem viszolyogtam. Talán azért, mert menedék volt. Kívül maradt minden, ami nem biztos, amin veszekedni szoktunk, ami miatt mérges, engesztelhetetlen az ember, ami miatt rosszul érzi magát és menekülni kényszerül.
A kapunál megszűnik a világ, csend lesz, béke és nyugalom, mert azok, akik ott fekszenek, mind jók, kedvesek és igazak. Még halottak napján is békés minden. A szerb temetőben hallottam egyszer egy siratóasszonyt. Nem volt békés. Hátborzongató volt, csupa kétségbeesés, sikoltozó, jajveszékelő fájdalom, testet öltött benne az ősi rémület.
Nálunk az ember csak megfogja a nagymama kezét, suttogva kezd beszélni, nem találja, esetleg elveszíti a gyufát, csendben keresgéli a szenteltvizet, ami pedig a ridikülben évről évre mindig majdnem egészen elfolyik, és tudja, hogy visszafelé, már a kapun kívül, kap egy újságpapírból csavart zacskó gesztenyét, és ez jó, mert melengeti a kezét, és még az sem baj, hogy tiszta feketék lesznek tőle az ujjai. Érzi az őszirózsákat, az olvadó viaszt, a sülő gesztenye szagát, a szelet, a pislogó lángocskákat, hallja a hordóban pattogó szenet, a föltörő szikrákat, a távoli kutyákat. Látja derengve a hegyes végű kerítést, föltünnek a kovácsoltvas díszek, a törött szárnyú angyalok, a lehajtott fejű Krisztus; fölrémlenek a sorakozó keresztek, a lapuló sírhantok. Mindenki szereti. Nem kerülünk az Apatini út felé, egyenesen hazamegyünk a Rókus utcán, a nagy daráló hallgat, otthon folytatódik a suttogás, kis gyertyákat gyújtunk ünnepélyesen, a nagymama az olajmécseshez is ragaszkodik, és egész éjjel fönn marad, nehogy meggyulladjon valami.
Újvidék eleinte olyan volt, mint az a siratóasszony. Újvidéken eleinte csak ténferegtem. Mások voltak az utcák, mások az emberek. A temetőbe nem volt kihez járnom. Aztán lett. Lett és egyre többen lettek, akikhez járhattam. Az utcákat megismertem, nem voltak már mások, és az emberek sem. Ám mire megszoktam volna az új temetőt, pedig csúf, rideg és üzleties, noha egészen olyan, ahogy a nagykönyvben meg van írva, elmozdultak a dolgok, eltűnt a világ, ami körülöttem volt. Lassan történt, olyan lassan és észrevétlenül, hogy van, aki észre sem vette.
Kószálok, gazdátlan vagyok megint. Csak ténfergek egyelőre, és nem tudok választani, mert túl sokan vannak, nem tudom, kihez menjek. Mehetnék Tömörkényhez vagy Mórához, mehetnék Juhász Gyulához vagy Dankó Pistához, és, igen, elmehetnék őhozzá is, aki elszakított földben nyugvó feleségének emlékére emelt sírkövet. Jövendő Annákra és Sándorokra gondolok, nagyon szeretném, ha egyszer majd valóban lennének, és végre egyensúlyba kerülne ez az egész keserves mindenség.