Mérey Katalin
Fölszállott a páva

A dolgok előbb-utóbb kitudódnak.

De miért?

Miért van Zomborban a Zentai csata? Miért nem lehet megnézni? Miért épp a megyeházában zárták el? Mi az, hogy megye? És megyeháza? És akkor micsoda, ha nem megyeháza?

Miért ne lehetne Jenő az Eugén, még akkor is, ha Savoyai? Mit kerestek Eugénnél a Zichy-és a Batthyány-huszárok? Hogy kerültek a magyarok Zentára, hogy a törököket kiverjék onnan?

Az Eisenhut Ferenc volt, és megfestette a Zentai csatát, ami a zombori megyeházán van elzárva, a Savoyai Jenőt pedig haditörvényszék elé állították, mert megverte a törököket. De miért?

A Schweidel-szobrot egy Mátrai nevű szobrász készítette, a Rákóczi-szobrot pedig Jankovits. Benne van a Révaiban is, ám a Révait elégettük, amikor bejöttek az oroszok. Minek jöttek be? És mi lett a szobrokkal? Eltűnhet egy szobor csak úgy magától? És miért?

Hogyan vetemedhet egy tanárnő arra, hogy így megkeverje a gyereket? Vetemedett. És vetemedett az apám is, mert megmondta a zentai csatát, vetemedett a nővérem is, mert a kezembe nyomta a kőszívű embert, hogy elolvassam ezt a Jenő - Eugén dolgot, és vetemedett az anyám is, mert nem akart vetemedni, de legjobban, persze, a nagymama vetemedett: mindent megtetézett azzal, hogy mi csak ne bántsuk a megyeházát, az mindig megyeháza volt, és az is marad. Annak építették, és kész!

Zombor Bács-Bodrog megye székhelye. Volt.

De miért Bács és nem Bácska? A Bodrog pedig valami folyó a mesében. . . És miért nem szabad ezt emlegetni, és miért nem kell erről beszélni? Miért nem lehet megnézni a megyeházát? De tényleg, miért?

A képet egyetlenegyszer láttam futólag, és úgy meg voltam illetődve, hogy csak néztem, de nem láttam. A megyeházát meg még annyira sem. Pedig milyen büszkék mind a kettőre a zomboriak!A Muhi-monográfiából tudom, hogy a megyeházának három udvara van, de én, a tősgyökeres zombori, nem láttam, csak kívülről. Nem jól van ez így!Nemhogy tüzetesen, sehogy sem nézhettem meg sem a képet, sem a házát. Holtomig kötődöm Zomborhoz, ott nőttem föl, a szülővárosom, de így szokott az ember a szülővárosában fölnőni?

A nővérem csak sajnálni tudott, hogy nem láttam a címereket a belső udvarban. Nem tudom, város-vagy megyecímerek voltak-e, vagy a nagy Magyarországé vagy a csonkáé. Nem tudom, valóban tilalmasak voltak-e, vagy csak mi hittük, belemagyaráztuk. Nem tudom, hogy most azok-e, és azt sem tudom, tíz volt-e, húsz vagy háromszázhatvanöt, az év minden napjára egy.

Így nő föl az ember a szülővárosában.

A városháza is be volt zárva sokáig, és a kis kápolna is az öreg templommal szemben. Oda még a lábamat sem tettem be soha. Schweidel szülőházát az apám titokban mutatta meg, ki tudja, az volt-e valóban!A nagymama a Szentháromság-szobor helyét ismerte, az összetört keresztet a nővéremmel véletlenül megtaláltuk a temetőkerítés mellett. A városháza előtti térrel aztán nem tudtak mit kezdeni, a szökőkút sosem működött, a vize poshadt és zöld és büdös és nyálkás volt, örökké eldugult a sok cigarettacsikktől, amit mi csiklinek mondtunk.

A félresikerült szökőkút helyébe később ronda gránitkockás parkoló került, teljesen elcsúfította a város arcát, pedig onnan nyílott az egyetlen és egyedülálló, híres Párizs utca. Azért volt ez a neve, mert végig ki volt aszfaltozva. Nem kockakő, nem selyemtégla, nem beton, nem bitumen;emberemlékezet óta sima, gyönyörű, rendes, régimódi aszfalt borította, mintha magából a soha nem látott Szajna-parti városból hozta volna hozzánk a szél.

Keverednek a képek. Nem is tudom már. . .

Jó volna, ha nem volnánk olyan földszintesen, útszélien, kétségbeejtően szegények és érdektelenek. Olyan elkedvetlenítően és búsítóan mindennapiak és megadóak vagyunk, pedig ami szép, az mindig az, ami érték, az mindig az lesz. Micsoda Zombor-történeti múzeumot lehetne varázsolni a vármegyeházából!Sok-sok magyarázat kellene, persze; történelmi, heraldikai, kultúrtörténeti. Kellenének fényképek, térképek, és kellenének feliratok a világ minden nyelvén, hogy látva lássuk, hogyan élt és hogyan tartozott a város a földhöz, amelyen fekszik, hogy tudva tudjuk, mi éltette, mi tartotta fönn az újra meg újra kizöldülő fáit, hogy szeretve szerethessük lakóit. Értenünk is kellene.

Értenünk és megértetnünk kellene, hogy miért maradnak ismeretlenek, és miért vándorolnak értékeink. Ugyanúgy szétszóródtak a vakvilágban, mint azok, akiket szeretünk, hiszen a Krisztus-ciklusba tartozó Munkácsy-képet is Hamiltonból hozzák haza a télen néhány hónapra, hogy mi is láthassuk.

Nem tudom, találkozik-e Amerikába vetődött elárvult hazámfia a hamiltoni múzeumban Munkácsy szenvedő Krisztusával, nem tudom, hangosabban ver-e a szíve, amikor fölismeri, azt sem tudom, fölismeri-e, hiszen itthon nem láthatta.

*

Varázsos város, ahol az embernek mindig megdobban a szíve valamiért.

A vármegyeháza áll és hallgat, önmagával, a puszta létével őrzi az átlényegítetlen történelmet. A teteje mindig fölragyog, ha rásüt a nap, falai csendben magasodnak a nyírt bokrok mögött, és őrzik, kétszáz éve kitartóan őrzik a csodát.

A szóra rímel a vers, fölzeng, fénylik, világít az anyanyelv csodája, és száll, száll a páva a vármegyeházára.