Mészáros Zoltán
A farkas a jugoszláv mesében
Avagy: Ha baj van, kiálts Kosovót! (II.)

3. A balladai homály

Kosovo a legtöbb jugoszláv számára misztikus és ismeretlen, amolyan Terra Incognita. Homályos. Pl. hogyan lehet, hogy Kosovóról egyszerre terjesztették, hogy szegény, amikor azt kellett magyarázni mennyibe kerül , és hogy gazdag, amikor mások mohóságát kell igazolni. (Valójában gazdag, a föld viszonylag jó, a zsupai éghajlat szőlő-, és gyümölcsérlelő, ritka és drága ércekben gazdag.) Mindezek a magyarázatok nemcsak azt igazolják, hogy mindent be lehet adni a jugoszláviai közvéleménynek, hanem azt is, hogy Kosovóval erőteljesen manipuláltak. A helyzet megértésének tehát az egyik síkja - a politikai taktika - ez.

Aki meg akarja érteni a helyzetet, annak a múltban, pontosabban régi könyvekben és levéltárakban kell kotorásznia, a terepen most már nem kaphat értelmezhető információkat. Kotorászni kell a szó szoros értelmében, mert Kosovóról olyan hevenyészetten és rendszertelenül vannak adatok, hogy nem lehet csupán egy jól megírt monográfia alapján képet alkotni. De ezen felül is annyira zavaros az albán lakosság eredete, hogy az eleve csábít valamiféle leegyszerűsítésre, amennyiben valamilyen fogyasztható történetet akar valaki abból kreálni.

Maga a népvándorlás századainak menete reménytelenül zavaros, vagyis semmi biztosat nem mondhat igazán felelős tudós a dologról. Egy dolog azonban nagyon jellegzetes. A balkánon történt meg egyedül Európában egy teljes etnikai változás a népvándorlás korában, de azt nem tudjuk biztosan, hogy mihez viszonyítva volt ez változás. Pontosabban mindenhol máshol a különböző etnikumok összeolvadásából, a római kori kulturhatások túlsúlya érvényesült, a nyelvi vonatkozásokkal egyetemben (ez könnyen érthető, hisz a legújabb és legteljesebb összegzések alapján a népvándorlás korabéli bevándorlók aránya 5-10 százalék körül alakult). A Balkán nagy részén ellenben érvényesült egy "svédcsavar", ott ugyanis a római kultúra nem eresztett gyökeret, nem vált általánossá. Nem is lehet pontosan tudni, hogy milyen mélységű volt a hatás, de az biztos, hogy nem olvasztott be mindenkit. A szlávok megjelenése így rendezőelvként hathatott a szétforgácsolt népek között, ugyanúgy, mint a magyar néhány évszázad elteltével - vagy ha igaz egy másik elmélet, akkor kb. ebben az időben - a mozaikosodott Kárpát-medencében. Ennek olyannyira tudatában voltak a bizánci (görög) császárok, hogy szlávokat telepítettek Kis-Ázsiába, hogy gyengítsék ezt a népelemet, és sikereket is értek el az ilyen kényszermigrációkkal - északabbra tolták a szláv etnikumot. A domináns etnikum, amely nemcsak területi kötődés okán, hanem attól is domináns, hogy egy-egy állam, ill. fejedelemség udvari, hivatalnoki nyelve kötődik hozzá, valamint egyházi nyelv, egységesítő ereje - a balkánon a görög és a szláv - kis intenzitással, de mindaddig hatott, amíg a modern nemzettudat ki nem alakult. Az újlatin egyre szorult vissza, de majd minden politikai egységben a hivatal nyelve is volt. Ilyen szempontból az albánok a kakukktojás szerepét játsszák, hiszen nem volt egyik területen sem a politikum és a vallás szféráját illetően domináns, bizonyára egyszerűen csak sokan voltak. Bizonyára hasonlóan szorult vissza, mint az újlatin népesség. Az összes többi albánhoz hasonló státusú nyelv eltűnt, és képviselői beolvadtak (a török és a cigány etnikum később lépett színre). Mindez azonban jobbára spekulatív, és hiába a logika, hiszen a történelem olyan illogikus dolgokat produkál, mint az, hogy a balkáni újlatin állam a balkán keleti részén alakult ki (persze ezt a megállapítást finomítja, ha a román nyelv szókészletének elemzését ismerjük, vagy azt, ahogy kiérlelték a ma használatos irodalmi nyelvet, de a területek emlegetésével vigyáznunk kell, hiszen pl. elég karakteres a román és az albán nyelv kapcsolata is). Valójában hiátusok tömkelege van a középkor történetének jelentős részét illetően. Ez nyomasztó, de lehetőségekkel is kecsegtető lehet a propaganda szempontjából, attól függően, hogy domináns vagy alávetett helyzetben van, aki szembesül vele. Sőt a középkor végéről sem mondható semmi biztos, hiszen a sokat hangoztatott adat, miszerint a középkorban a szerbek és az albánok aránya Kosovón 98:2 volt, nem bizonyítható. Nem bizonyítható, mivel az albánok akkoriban távolról sem voltak muzulmánok, és ők is, akár a szerbek, ingadoztak a kereszténység római és konstantinápolyi központja között. Ebből kifolyólag nincs bizonyos kritérium e tekintetben, sem ami alapján különválasztható lehetne a középkori albán és szerb népesség. A mai helyzet ráadásul az, hogy embertanilag nagyon hasonló a két lakosság. A sűrű homályt azonban mindig az használhatja fel politikai célokra, aki adott pillanatban erőpozícióban van, hisz a történelem, még az eltorzított is, legitimizációs eszköz a 19. századtól kezdődően. A homály azonban - annak, aki a tényekkel, nem pedig a legitimizálással akar számolni - a mai napig érvényes. És ezt az állítást, mármint azt, hogy nem lehet tételesen bizonyítani a szerb és az albán etnikum elkülönült fejlődését, alátámasztja még két nagyon fontos és nem utolsósorban bizonyítható tény. Az egyik: ma is él egy kicsi néptöredék Jugoszlávia/Szerbia/Kosovo legdélibb csücskében, a jugoszláv-albán-macedón hármashatár körzetében, amely jellegzetesen szláv dialektust használ, egy olyan nyelvet, amely a macedónnak, dél-szerbiainak, a nišinek és a Vranje környéki dialektusnak a keveréke. Majdnem bizonyos, hogy a goranok egy olyan "maradék" népesség, amely keveset változott, de amely ebből kifolyólag sokat megőrzött a régmúltból. Mert a régmúlt egy szelete ma is él bennük.

Ezeket a lexikális adatokat jobbára könyvekből vettem át, de ismertem egy gorant, honnan máshonnan, ha nem a katonaságból, aki szemérmesen ügyelt arra, hogy a családi nyelvhasználatról semmit se mondjon, de az albánokat tökéletesen értette, sőt fordított is. A szerb kollégái azonban goran minőségében nem tartották igazán szerbnek, és állandóan cukkolták a szerencsétlen Sukriját, aki mellesleg olyan szavakat kevert mondandójába, amit senki sem értett. Igaz, hogy nem is vallotta magát egyértelműen szerbnek, hanem önérzetesen gorannak. Jobbára ez volt az egyetlen dolog, amiben biztos volt. A dologról gondolkodva, azt hiszem, hogy a szláv a goranok másodlagos nyelve, mert ha elsődleges lenne, akkor az lenne az intimebb. És az albánhoz hasonló az intimebb....

Még azt is elmondhatjuk, hogy több olyan törzs létezett, amelynek egyik frátriája (testvérsége) délszláv, a másik pedig albán nyelvű volt. Ilyen pl. a Kuči (Kucsi) nevű törzs, amelyről tudott dolog, hogy vegyes törzs volt, amelyet kb. egyenlő arányban alkottak albánok és pravoszláv (szerb?) montenegróiak. A montenegróiak nemzeti költőjének Petar Petrović Njegošnak is volt albán kötődése. Mindezek mellett érdemes megállapítani, hogy a középkori, és egészen a 19. századig fennmaradt montenegrói és hercegovinai törzsek nevei, valamint a földrajzi nevek arra engednek következtetni, hogy lehetetlen elválasztani a ma honos népek etnogenezisét egymástól, és arra, hogy a nyelvi leszármazás alapján felállított "családfák" szinte semmit sem érnek.

Végül a nyelvi családmeghatározást döntően megkérdőjelező dologra hadd utaljak. A mai szerb nyelvi norma szerinti kemény tyé hangja az albán nyelv keménységére emlékeztet (Hadd emlékeztessek arra, hogy a mai irodalmi szerb nyelv egy kelet-hercegovinai dialektuson alapszik, ott pedig a középkorban jelentős albán népesség élt.). Általánossá válása előtt Belgrádban és az egykori Magyarország területén puhán ejtették, ezt őrzi a szerb nevek magyar helyesírása, maguk a szerbek ejtettek és írták magyarul egykoron cs, ts betűvel a nevüket ott, ahol mai köznyelvi norma szerint kemény tyé hangot ejtenek. A szerb kemény tyé kiejtése is valószínűleg az albán nyelvből eredeztethető, és hogy a ma "horvátosnak" hangzó puha tyét ejtették még ötven évvel ezelőtt is a művelt szerbek, amely közelít a csé hanghoz. Ezenkívül a 19. századi Vranje és Leskovac lakosságának is jelentős részét az albánok tették ki. E vidékek mai nyelvhasználata is keményebb az irodalmi nyelvi normánál. Az albán nyelvben is megjelenő sok szláv szó kétségtelenül az együttélést bizonyítja, de a hangtorzítás világossá teszi, hogy a hangzásban gyökeresen különböző nyelvekről van, illetve volt szó.

Évszázadok hosszú során kialakult az albánok és a szerbek együttélése. Sokáig Kosovo volt az árucsere helye. Az albán kereskedők a Beli Drim folyó völgyében szállították mindazt, amire a Balkán-félsziget belsejében szükség volt (főleg sót), ezért cserébe mézet, méhviaszt, bőrt, húst, élő állatot kaptak. Ez az együttélés olyan szoros volt, hogy a ma beszélt szerb köznyelvre is hatott. A balkáni népek etnogenezisét tehát semmi esetre sem kezelhetjük elszigetelten egymástól, márpedig a 19. század tudománya ezt tette.