Mészáros Zoltán
A farkas a jugoszláv mesében

Avagy: Ha baj van, kiálts Kosovót! (III.)

4.

A jugoszlávság mint jellemhiba-okozó

Az ember jellemének egyik komponense a közösséghez tartozás, a nemzethez tartozás is ennek az egyik része. De a nemzethez tartozást sokkal hatékonyabb eszközökkel befolyásolhatják, mint bármikor a világtörténelemben, így ha egy nemzeti identitást olyan elemekkel dúsítanak, amelyek nincsenek kapcsolatban a valósággal, csak azzal, amit a hatalmi elit el akar érni, az valamilyen hatással lesz a jellemre. A titói jugoszlávság pont ilyen volt. Egyszerre volt erőszakosan integratív, de húsbavágóan kizáró is, miközben a lakosság egyik része elhitte azt, amit neki tálaltak (csupa pozitív dolgot), a másik része a másikat érzékelte: a kényszert, zsarolást, lepisszentést. Az albánok többnyire a kizárást, és erőszakot érzékelték, miközben a többség teljesen másként élte meg, a jugoszlávizmust. Az ún. első Jugoszlávia teljes kontroll alatt tartotta az albán tömegeket (miközben azt tervezte, hogy Törökországba telepíti őket), hogy ez valamelyest finomulva folytatódjon a második Jugoszláviában. A két Jugoszlávia közötti időszakban a második világháború idején szintén egymásnak estek albánok és szerbek.

A második Jugoszlávia végül is nem az első Jugoszlávia hagyatékán épült ki, a két államalakulatának kontinuitása legalábbis felemás. A szerb királyi család és a szerb tőkések dominanciája helyett, a kommunizmusban és az elnemzetietlenedésben, ill. elnemzetietlenítésben - ami sokkal nagyobb baj - találta meg útját, miközben egy új nációt akart kreálni. Mintha lehetne azt csak úgy, voluntarizmusból. De ennek volt is támogatottsága, mert a világháborúval párhuzamos polgárháború, amelynek egyben többpólusú vallási és etnikai konfliktusjellege is volt, olyan borzalmakat okozott, hogy ezt nem lehetett feldolgozni. Az természetes, hogy a második világháború emléke a "szökés" reakcióját váltotta ki mindabból, ami hasonlóságot mutat a borzalmak körülményeivel vagy előzményeivel , az értelmes ember csak egyet tehetett (részben saját, részben a párt által sugallva), megtagadta a második világháború előtti múltat. Közben a testvériség-egység szlogenjét kormányprogram szintjére emelték (mit emelték, ott találtak ki!), hogy az mintegy üdvpótló legyen. Ez volt a titóizmus lényege. És valóban arra volt szüksége az országnak, hogy a múltra pontot tegyen, és túlhaladja azt a lelkületet, ami az egymás elleni atrocitásokat okozta. Ideális lett volna, ha megvalósul egy valódi testvériség-egység, de az erőltetett modell pont azt tette lehetetlenné, hogy túlhaladja azt a lelkületet, ami a testvériség-egység ellentéte. Parancsszó ezt nem oldhatta meg. A parancsszó nyugalma a börtön nyugalma. A parancsra békülés nem békülés. A testvériség-egység csak jelszó maradt, és annak a bizonyos szőnyegnek a szerepét játszotta, ami alá a dolgokat be lehetett söpörni. Lényegében megakadályozta azt, hogy a konfliktusokat megbeszéljék, kielemezzék, és a közélet helyett a történelembe utalva őket, nyugvópontra jussanak felőlük. Mélyebb merítésben azt mondhatjuk, hogy a jugoszlávság azért volt elhibázott, mert egy elnagyolt elméleti konstrukció volt, akár csak Gajék illírizmusa, de azt mindenáron a valóságra akarták kényszeríteni. A jugoszlavizmus egy jövőbe kivetített délibábos vágy, amelyet eo ipso nem lehetett tagadni, hiszen még nem is létezett, kételkedni benne pedig nem volt ildomos, sőt aki ilyet tett, azt kockáztatta, hogy rosszakaratot feltételeznek róla. Ha stabil államot akartak volna, akkor tudniuk kellett volna, hogy ne jugoszlávokat akarjanak, hanem hogy hagyják a szerbeket, horvátokat és mindenki mást abban kiteljesedni, aminek magukat érzik. A jugoszlavizmus erőltetése megvonta a lehetőségét annak, hogy öntudatos - nemzeti szempontból is öntudatos - individuumok saját elhatározásból akarják az állam létét, és azt is elszalasztották, hogy a jugoszlávizmus, azáltal, hogy lemond arról, hogy nemzeti kategória lesz, és más identitásokat próbál kiszorítani, egy nemzetek feletti vagy melletti állampolgári tudat legyen. Ellenben a kialakított, sugallt, kényszerített helyzetben egybemosódott a nemzeti tudat, a jugoszlávság, az állampolgári tudat, amelyeket a mélyből még komplikáltak a vallási tudatok, amelyeket a mélybe szorítottak, és az osztálytudatok, amelyek eleve homályosak voltak.

Ezzel a differenciálatlansággal, és ki nem mondottsággal párhuzamosan egy igen agresszív, militáns jugoszlavizmus is kibontakozott, amelyet azzal tápláltak, hogy minden háborút megnyertek, ami elég vaskos vulgarizálása a történteknek, továbbá hogy mindig tiszta, és igaz célokért harcoltak - ez meg egyszerűen minősíthetetlen, délelőtti matiné kisiskolásoknak. Egyébként az már egyre köztudottabb, hogy Tito a Goli otokkal is kormányzott, miközben az igazságosság, és a magasztosság orákulumát kapta saját propagandagépezetétől. Mégis: a jugoszlávság már kezdetétől egy túlzó ígéret is volt, bele lehetett vetíteni a vágyakat, amelyek az éledező indulatokkal lényegi, szoros kapcsolatban vannak, de romboló indulattá, szenvedélyekké változnak, ha nem nyernek kielégülést. Nem biztos, hogy tudatosan rájátszva az érzelmi, indulati háttérre, de gátlástalanul élesztgettek az erre rímelő, egyfajta júgó übermensch-érzést, amely tézisszerűen gyömöszölte az emberekbe a nagyszerűség illúzióját, amely a legyőzhetetlenséget is magában foglalja. Ezzel együtt azt is elérték, hogy a délszláv tömegek zöme indulatból és nem elvből, hiszen mindenkinek szüksége van egy kis sikerélményre, még ha pótszer is - fenntartások nélkül támogassa az országot, és teljesen magáénak érezze attól függetlenül, hogy melyik néphez tartoztak. Ez idő tájt a jugoszlávság egyaránt jelentett szerbséget, muzulmánságot (bosnyákságot), horvátságot meg szlovénséget és macedónságot. Sőt a kisebbségek is azonosultak vele bizonyos mértékig. A jugoszlávság mintegy lefedte a nemzeti identitást, és gyakran másodlagos, sőt néha elsődleges identitás lett. A délszláv konfliktus idején a nemzeti identitások éledtek fel, miközben a jugoszlavizmust a szerbek számára sajátította ki a posztkommunista elit. Közben az indulati-érzelmi kötődés bomlott ki, felszínre tört az elvi jelleg hiánya, amely egyben a racionalitás hordozója lett volna. Az állandósuló válság hatására az irracionális indulatok tombolásának lehetősége valósult meg, amire persze tudatosan is rá lehetett játszani, és voltak, akik erre játszottak rá - elsősorban Miloševićre és Tuđmanra gondolok.

Az albánok is megtalálták a modus vivendit a második Jugoszláviában azáltal, hogy a 60-as évek gazdasági fellendülése idején a tartományt igen nagy pénzekkel támogatták, sőt a politikába is egyre inkább beleszólhattak lévén, hogy a tartomány státusa egyre erősödött. Azonban a régi átkok tovább éltek, és a titói formalizmus ezt sem oldotta fel. Az albánok azzal tisztában voltak, hogy politikailag csak a második vonalban voltak, hisz ezt éreztették is velük. Jugoszláviában a szlávok primátusát soha nem is tagadták (Jugoszlávia ugyanis soha nem volt Jugoszlávia). Ha belegondolunk abba, hogy a mindenféle kosovói demokratikus hókuszpókusz csak arra volt jó, hogy szalonképessé tegye a jugoszláv államot önmagával szemben is (hiszen nem egynemű volt), és hogy ez tessék-lássék módon történt sokak részéről, a kisebbségi, testvériség-egység kérdéskörében, akkor érthető, hogy az albánok tényleges és valóságos beleszólást akartak a dolgaikba. Ennek az egyik, a megértést zavaró vetülete, hogy tudatosan arra törekedtek, hogy "kiszaporodják" a szerbeket a tartományból (ezt a szerb propaganda tulajdonította nekik meglehetős rosszindulattal, hogy aztán tényleg ezzel éljenek, de kezdetben kizárólag kulturális különbségekről volt szó). A lényegi politikai kérdés viszont az volt, hogy Jugoszlávia 7. tagköztársasága legyenek-e. Egy szabadelvű elme erre azt mondaná: Miért ne? Egy demokrata szintén ezt mondaná. Egy konstitucionalista azt firtatná, hogy milyen biztosítékok szükségesek. A szerb, pontosabban a szerbiai és jugoszláviai kommunista vezetés ezt mégis mint casus bellit kezelte. Ezzel nacionalizmusát bizonyította, és attól kezdve mindegy, mit szövegelt! Ha mindenkinek nem is, az albánoknak ebből ez kristálytisztán világos lett a helyzet.

Közben kialakult az "aranykori" jugoszlávság mint jellemformáló tényező. Az ország délszláv lakossága önmagát nagyon pozitívnak, igazságosnak értékelte, és a viszonylagos nyugalom hatására (is), ez sokaknál a személyes szinten ez messzemenően igaz volt, de nem jugoszlavizmusukból következett - mint ahogy azt a propaganda sugallta -, hanem általános emberi kvalitásaikból. Végül is ez pozitívum a későbbi helyzethez viszonyítva. A titói jugoszlávizmus módot adott az emberiesség megnyilvánulásaira is, sőt támogatta is ezt, de csak egy bizonyos mértékig. Ez azt jelentette, hogy a legtöbb jugoszláv akarta és hitte is a nemzetek és nemzetiségek egyenlőségét, és őszintén tenni is akart érte, de nem tudta, miben áll az, következésképpen azt sem tudta, hogyan lehet érte tenni valamit, hiszen pl. Boszniában nem tanították, hogy Vajdaságban vannak magyarok, Vajdaságban nem tanították, hogy Macedóniában vannak albánok. Így ma mi azt nem tudhatjuk, hogy ha ismerték volna a valódi testvériség-egység mibenlétét, vajon akkor is feltétlen hívei lettek volna-e. A jugoszlavizmus azt is jelentette, hogy az emberek úgy érezték, velem minden O.K.., az országommal minden O.K.., azzal, amit tesz a belpolitikában, külpolitikában szintén. Ez egy hamis alapokon nyugvó nyugalomérzés volt. Illúzió. Igazából a fair-play nemzeti szinten nem juthatott el a nagypolitika közelébe sem. Új megvilágításban azt mondhatjuk el, hogy a jugoszlavizmus azt érte el, hogy a jugoszlávok többsége vélt érdekei miatt állt harcban az egész világgal. A második Jugoszlávia különutassága (mégpedig az átmenetileg eredményes különutassága!) mintegy hitelesítette a jugoszlavizmust mint übermensch-érzést és legyőzhetetlenséget. Minthogy ez az érzés nem vált át racionális indokokra, ezért van az, amit a nyugat nem ért, hogy később is, Tito után is jóval, gondolkodás nélkül vállalták a kiállást mindenki ellen, ahogyan ezt kiírták a transzparenseikre. A NATO bombázásának hatodik hetében is sokan (talán mégsem a többség) komolyan hitték, hogy Jugoszlávia győzhet. A jugoszlavizmus nagyszerűségébe vetett hit lehetővé teszi a manipulációt, miközben a társadalom kívülről már-már tömegesen mutat patologikus jellemzőket. Nem lehet másként értelmezni a "dalolva megyünk tönkre" érzést, hiszen a NATO bombák nemcsak a múltból felhalmozott értékeket rombolták szét, hanem a jövőnek is teljesen más irányt szabtak. Egy ilyen trauma után normális lett volna, hogy felvessék a politikai elit felelősségét, hiszen a formális célt, Kosovót sem tudták megtartani, ez azonban fel sem merült, itt érhető tetten a fenn vázolt mentális konstrukció. Úgy néz ki, hogy a jugoszláv társadalom csak abban a tekintetben működik kiszámíthatóan, amennyiben a "hasa által" manipulálják - ezt Milošević maximálisan alkalmazta, de a NATO bombázása után kiesett kezei közül ez a lehetőség, vagyis amikor a tudat ki van zárva, és a nyers motivációk hatnak. A rendszer bukása is ennek, és nem másnak volt a következménye, tehát ideológiai, tudati szinten nem történt gyökeres változás, de maga a változás ténye, és a Miloševićnél racionálisabban viselkedő politikusok mégis a lényegi változás reményét ébreszthetik. Az albánok tekintetében is - de vajon nincs-e késő?

Belülről szemlélve a dolgot, a jugoszláv tömegek nem láthatják a logikátlanságot és őrültséget. A tömegek érzésvilága, valamint az a tény, hogy 1999-ben már lassan egy évtizede volt annak, hogy végletesen szűrt és válogatott információkat kaptak, mélyrehatóan befolyásolta a jellem minden aspektusát. Már a tényeket is másként érzékelik, ebből kifolyólag mások az érzelmek és a gondolkodás is, a tettekről nem is beszélve. Az 1999-es bombázások olyan szempontból is jelentősek voltak, hogy felszámolták a gazdaság stratégiai maradékait is, és így lehetővé vált a "has" általi manipuláció. Ahhoz, hogy szót tudjunk érteni, tudati szinten szükséges a közelmúlt elhallgatott igazságainak frekventált, de tapintatos közlése, valamint a vélekedések, az információforrások többféleségének biztosítása. Ehhez idő kell, ami alatt pontosíthatók a tények, hogy tudható legyen, miről beszélnek a felek. A szerb társadalom a közelmúltig nem tudott semmit a boszniai koncentrációs táborokról és az albánok sérelmére elkövetett tömeggyilkosságok tényei is csupán két évvel az események után kezdenek kiderülni. Így a közvélekedés még mindig úgy alakulhat, hogy az emberek azt gondolják, hogy pl. a szarajevói piacon a vérengzést a muzulmánok rendezték meg, hogy a szerbeket befeketítsék. Ugyanez a helyzet az elmúlt tíz év minden aktuális történésével is, miközben az átlag úgy érzi, hogy ártatlanul bántják - ami érzésként realitás, de az igazi okokat nem tudhatják. Az oka ennek az, hogy a közgondolkodás irányítói évek hosszú során olyanokat tettek és olyan magyarázkodásokat találtak ki, mint amikor valaki kétségbe vonja Auschwitz vagy a gulágok létezését. Ezzel a történelem terheit úgy ruházza rá az emberi lelkekre, hogy azok tudtában sincsenek vele. A miloševićizmus, miközben fenntartotta a szerbség felé a titóizmus által gerjesztett pozitív érzelmeket és hitet, ezzel manipulált, és kereskedett a külfölddel valótárgyalásaiban; sőt azon még javított is, ezzel párhuzamosan a titóizmus felemás erkölcsi jellegét és gyakorlatát teljesen erkölcstelenné módosította, és már a kezdet kezdetétől az albánok voltak, akik ezt leplezetlenül érezhették, miközben a propaganda által jellemében torzított többségi tömegek azt hitték, hogy minden rendben van, de ha nincs is, gyorsan rendet lehet tenni, mert az igazság természetesen az ő oldalukon áll.