Mészáros Zoltán
Úton a megértés felé

Viszolygás a várostól, A szerb társadalomtudomány Milošević Szerbiájáról. Regio Könyvek, Budapest, 2002

A jugoszláviai válság és annak tragikus fordulatai egyszerre ámították és borzasztották el a független megfigyelőket, sőt a jugoszláviai értelmiségiek is értetlenül álltak. Ritka kivételektől eltekintve, nem is sejtették, hogyan és hova "eszkalálódik" majd a válság, és amikor már nagyban folyt nem értették az egészet. Azonban ez a kötet is bizonyítja, hogy azért nem állt a szerb értelmiség egy része annyira értetlenül. Az olvasó pedig, egymás mellett/után olvasva a tanulmányokat, szintén azt tapasztalhatja, hogy tanulmányról tanulmányra egy lépést tett a megértés felé. Mindez azt jelenti, hogy a történtek nem a gonosz fátum, a kivételes szerencsétlenség, a sors megérthetetlen következménye, hanem a vizsgálható és megérthető a valóságban és nem az emberfeletti szférákban játszódó folyamat eredménye. Ha szemügyre vesszük a tényezőket, amelyek a történéseket alakították, reális képünk lehet. A szemrevételezést elősegítendő, a válság különböző szakaszaiban értő és helyenként rendkívül éles eszű elemzéseket, tanulmányok íródtak, ezekből került ki a kötet tizenegy tanulmánya. A szerzők a szerbiai tudományos élet csúcsáról valók, sőt ma már egyesek a politikai csúcsok közelébe is eljutottak, hiszen a korszak, amelyet elemeznek, végre véget ért. A kötetben sorra veszik, ha nem is sorban, ha nem is a teljesség igényével, a feszültségek gócpontjait, és azokat a társadalmi tényezőket, amelyeknek szerepe volt a helyzet "alakításában".

Nem teljes ez a válogatás, hiszen egy, a sajtó szerepét bemutató, arra koncentráló tanulmány hiányzik belőle (persze akit érdekel a téma, viszonylag könnyen megszerezheti Mark Thompson egyre híresebb könyvét a médiaháborúról), ugyanígy a Szerb Orthodox/Pravoszláv Egyház szerepére sem koncentrál egyik tanulmány sem, hiányzik egy, a hadsereg szerepével foglalkozó tanulmány, vagy egy olyan, amely azt a kudarcot vizsgálná, ahogyan a szerb társadalom már kétszáz éve küszködik a premodern társadalom meghaladásával (sőt az egyik szerző, Vladimir N. Cvetković tanulmánya bevezetőjéban ettől keményebben is fogalmaz, szerinte Szerbia ötszáz éve stagnáló társadalom, és minden csatlakozási lehetőséáget eddig elszalasztott). A lehetséges témák elősorolása folytatható. Persze több tanulmány érinti ezeket a kérdéseket, ha másként nem, akkor úgy, hogy pl. idéz a napi sajtóból, ahol az egyház és a hadsereg tagjai megnyilatkoztak. A témák vizsgálatát nem is lehet a végtelenségig kiszélesíteni, hiszen egy másik kötet szerzője jegyzi meg, hogy azokat az őrültségeket összegyűjteni, amelyek a Nagy-Szerbia terv megvalósítása közben jött létre, ugyanolyan lehetetlen, mint a Nagy-Szerbia terv megvalósulása. Valamilyen ésszerű megoldást kellett tehát találni, amellyel elérhető volt, hogy kezelhető, és olvasható könyv jöjjön létre. A felvetődő kérdések tengeréből tehát csak egyeseket lehetett bemutatni ebben a szerbiai társadalomtudományi produkcióban, és a fordítói kapacitásnak is szerepe lehetett, amely a Symposion folyóirat körül gyűlt össze (egyes tanulmányok ott már megjelentek).

Megvizsgálva, mi történt a válságot előidéző, szunnyadó feszültségekkel, arra is odafigyelve, hogyan alakultak a nyílt konfliktus kirobbanása előtt, értelemszerűen a válság megértésének egyik útja (a kötetben a pártállam traumatológiájáról, a nemzeti identitás kereséséről a modernkori Szerbiában, a szerbek elköltözésével Koszovóról foglalkoznak részletesen). A válságot mozgató vagy a manipuláló és manipulált tényezőket vizsgálva (Slobodan Milošević uralkodását, a mitikus politikai nyelvet, a tudomány tekintélyével való visszaélést, az irodalom tekintélyével való visszaélést, a viszolygást mindattól, amit a modernkor városi kultúrája és életmódja jelent), egy másik út. Lényegbevágó, de szokatlan az a körülmény - és ezért a kötet egyik legérdekesebb tanulmánya -, ahogy a futballhulliganizmus vadserege valódi hadsereggé szerveződött (persze vadságát megőrizve). Megjegyzendő, hogy ebben a tanulmányban ízelítő van azokból a rigmusokból, amelyek a kelta szlogenek, háborús csatakiáltások, menetdalok szerepét töltötték be a sportpályákon, hogy a háborúban valódi menetdalokká és csatkiáltásokká változzanak. El kell mondani, hogy ezeknek a rigmusoknak a fordítása csak sete-suta lehet, és hogy a tartalom és a forma sokkal "ütősebb" az eredeti nyelven.

Vannak a könyvben szép számmal olyan állítások, amelyeket jó lett volna alátámasztani adatokkal, ez különösen a Kosovóról elköltöző szerbek, ill. elköltözésük folyamatát vizsgáló Marina Blagojević által írott tanulmányra igaz, hiszen csak az alapszámokat közölte a szerző, a vélekedésit, pedig vagy elfogadjuk, vagy nem. Ebben a szövegben - úgy tűnhet a nagyon kritikus olvasónak - előjött az a jelenség, hogy a tudomány is a propaganda és ellenpropaganda eszköze volt, hiszen a szerző folyamatosan albán tudóstársaival vitatkozik. Mégis a jugoszláv valóság kilencvenes éveink szövegein edződött olvasó láthatja, hogy a szerkesztők nem engedtek be olyan szöveget a könyvbe és, hogy itt valódi vitáról, és nem csupán nemzeti ideológia által vezérelt látszatvitáról van szó. Mégis azt azért nem kellett volna lábjegyzet nélkül hagyni, mert tárgyi tévedést is vétett a szerző, amikor azt állítja, hogy mindenütt nőtt a heterogenitás Jugoszláviában, tudjuk, mert sajnos tudhatjuk, tapasztalhatjuk, hogy Vajdaságban csökkent, és folyamatosan csökken a heterogenitás. Kosovo kérdése mégis különösen fontos, hiszen az ottani migrációk kapcsán a közéletbe alig jutott el releváns információ miközben ezt a kérdést maximálisan kihasználták a tömeggel, a szerb nép tömegeinek nemzeti érzésével való manipulációra. Bizonyára a fenti szerző munkája a legobjektívebb ebben a kérdésben, amit a szerbiai társadalomtudomány produkált. Számomra nem teljesen meggyőző, a munka inkább részeredménynek tekinthető

A fent említett, vitatható állítások mellett Ranko Bugarski szövegének állításai szinte vitathatatlanok. Ez a tanulmány (pontosabban előadás szövege) szabatosságával, és következtetéseinek bátorságával és egyben - és ezt nem árt még egyszer kiemelni - vitathatatlanságával emelkedik ki. A szerző a válság nyelvi vonatkozásait vette szemügyre. Noha szövegelésből, vagy az újságírói etikát megcsúfoló cikkből volt éppen elég, mégsem dolgozik hatalmas tényanyaggal, mert a szövegek tartalmi és formai vonatkozásai olyan egyöntetűek, panelszerűek, toposzokkal töltöttek, logikájuk annyira egy rugóra jár, hogy azt kritikus elmével nem észrevenni lehetetlen. Így elég csak mintát venni a korszak szövegeiből, hogy rá lehessen mutatni a fogásokra, amelyeket alkalmaztak a tényeket, a valóságot elrejtendő. A szerző kérlelhetetlen logikával általánosító következtetéseket von le, ezek közül talán a legmegdöbbentőbb, hogy azok szónokoltak az áldozatvállalásról, akik nem vállaltak áldozatot, és azok szónokoltak a hősi halál vállalásáról, akik köszönik szépen, ma is megvannak. Mindezt a manipulációt úgy valósították meg, hogy a közbeszédet áttették a valós síkról a mitikusra - amiben bővelkedik a szakszerűtlenül kifejtett történetírás, - hogy aztán a megfelelő "logikai műveleteket" abban az immagináris térben elvégezve az eredményt a valóságra projektálva további őrültségekbe hajszolják, akit lehet, hogy aztán rájuk hivatkozva az erőszakszervezetekkel minél többeket belehajszolják ugyan abba. Bugarski munkája ezekhez a megállapításhoz úgy jut, hogy a szakszerű következtetések sorát végig viszi. Hasonlóan Bugarski szövegéhez, éleslátásával emelkedik ki Slobodan Antonić tanulmánya. Szövegében Milošević uralkodásának típusát határozza meg rendkívül precízen, III. Napóleon cezarizmusához hasonlítva. A kötet elején található három tanulmány nem ilyen szűk témára koncentrúl, így nem tud ilyen egyértelmű végkövetkeztetésekre jutni. Nebojša Popov, Vladimir N. Cvetković és Silvano Bolčić szövegei a pártállamról, a nezmeti identitásról és a társadalom nacionalizációjáról a helyzet finom elemzését adják, a megértéshez szükséges alapokat; témáját tekintve talán Bolčić szövege a legfontosabb. Nem minden szöveg ilyen jó szabatosság tekintetében, Darinka Gojković és Olivera Milosavljević szövege a "nacionalizált állam" által eltorzított irodalom, ill. tudomány szerepéről meg sem közelíti Bugarski szabatosságát, és következtetéseik kimondásában érthetően, noha nem olyan élesen fogalmaznak. Egyébként az egész kötetben szanaszét szórva találkozhatunk bámulatosan eredeti, sőt helyenként szellemes fordulatokkal is, noha inkább a döbbenetesség jellemző, amikor vidovdáni etikáról, alattvalói mentalitásról, etnikai primátusról, a karrierről mint hadizsákmányról, a hóhérok autoritásának introjekciójáról stb. beszélnek. Különösen érdekesek ezek, hiszen már megfogalmazásukkal tabukat döntögettek, amelyek mögött az irányított propaganda, a hős és nem alattvalói mentalitásról beszélt, hóhérokat csak a másik oldalon emlegetett, és egy sereg dolgot meg sem fogalmazott.

Az egész kötet paradigmatikus tanulmánya Sreten Vujović Viszolygás a várostól c. tanulmánya. A cím fordítása nem szerencsés, nem találó. Különösen így van ez annak tükrében, hogy a szerb társadalom a mai állapotában nem a várostól viszolyog, hiszen a tény az, hogy Szerbia lakosságának többsége Belgrádban, Újvidéken, Nišben a nagyjából tucatnyi kb. 100 000-es városban, és a néhány tucat több tízezres városban összpontosul. Az más kérdés, hogy az értelmiség már Vuk Karadžić óta - ez jobb szó - megveti a várost. Jobb lett volna a cím fordításkor ragaszkodni az eredetihez (Stereotipi o gradu, nacionalizam i rat), annál is inkább mivel magában a tanulmányban egy sok oldalról alátámasztott elmélettel találkozhatunk, amely nem a közelmúlt helyzetéből kiindulva, hanem szélesebb történelmi perspektíva figyelembevételével vázolja fel a szerb társadalomban ma is ható, elutatsító alapállását az urbánus civilizáció bevett formái iránt. Nem a várostól viszolyog tehát a szerb társadalom, hanem a polgári lét szabályait nem képes befogadni, a liberalizmust utasítja el, és mindazt, ami a nyugati civilizáció urbánus kultúrájábn csúcsosodott ki. A tanulmányban szereplő felvetések nagyon érdekesek, de bizonyára egy sor más tényezők is felsorakoztathatók a szerb társadalom premodern jellegének túlélésével kapcsolatban. Egészen biztosan nem is a viszolygás a várostól a legfontosabb, amint ez a tanulmányból is kiderül, amelyben egy komplex kérdést jár körül a szerző. A kötet utolsó tanulmánya (Milan Tripković - Elitek, bűnözés és politika a jugoszláv társadalomban) már átvezet bennünket a mába, amennyiben elfogadjuk, hogy az elitek a politika és bűnözés tartós jellemzője a posztmiloševići korszaknak is. Ez a tanulmány pesszimista, nem az alaphangulata vagy a stílusa miatt, hanem a végkövetkeztetése miatt, miszerint a társadalom vertikális mobilitása lecsökkent, hogy generációk növekedtek fel úgy, hogy nem ismerik milyen a "normális" társadalom, és hogy egy harmadik világban látható modell szerint történnhet az elitképződés, amely a jelen pillanatban még csak arra koncentrál, hogy bizonyítsa társadalmi presztizsét. A következtetés pesszimizmusa annyiban súlyosabb, hogy a szerző következtetéseivel nehezen vitatkoztathatunk.

Már az informatív, szabatos és érdekes bevezető tanulmányban felhívja a figyelmünket a szövegeket válogató Szerbhorváth György, hogy ne számítsunk olyan empirikus kutatási eredményekre, amilyet ma egy szociológiai kérdés vizsgálata megkövetel, hiszen a szerbiai szociológia, mint minden más tudományos tevékenység, romokban hever. A helyzetet valamennyire ismerők ezen nem is lepődhetnek meg, hiszen a pénzt több mint egy évtizedig "fontosabb" dolgokra költötték. Így a kötet hibája egyben a szerbiai társadalomtudomány hibája is. A tanulmányok rendszerezésében megfigyelhető egy rendszerező elv, de mivel a tanulmányok nem térnek ki minden tényezőre és minden jelenségre, ezért a kötet ízelítőjellegű. Azonban még így is sejthető belőle a teljesség (ez bizonyára kielégíti a magyarországi olvasóközönséget). Mégis annak az igényét vetheti fel, hogy más részletkérdésekről is tájékozódjunk, másrészt azt, hogy a horvátországi és boszniai társadalomról szóló hasonló tanulmányokkal megismerkedjünk. A körülményekből következik az is, hogy a társadalmat leíró terminológia és módszer helyett sokszor az van, hogy normatívákat fejtenek ki a szerzők, és arról írnak, hogy milyennek kéne lennie a társadalomnak, ahelyett, hogy azt írnák le minél pontosabban, hogy milyen. Ez persze szükségszerű is, hiszen a helyzetet felmérő lehetőségek híján mást nem is tehetnek. Néhány bosszantó hiba is belekerült a könyvbe: pl. Lewis Mumford nevének elírása és W. B. Yeats vezetéknevének elhibázása, ez bizonyára annak a következménye, hogy a szerbről fordított szövegeket nem gondozták figyelmesebben. Kár, hogy az ilyen hibák olyan nehezen kerülhetők el.

Az elmúlt másfél évtizedben a magyar-szerb tudományos kapcsolatok is kárt szenvedtek, eldugultak a kapcsolatok, nem tudtak egymás munkáiról eleget a tudósok, ill. nem alakultak ki ilyen kapcsolatok (leszámítva a csúcsok csúcsait és a régi kapcsolatokkal bíró tudósokat), a jugoszláviai magyar tudósokat taszította a szerbiai tudomány hivatalos szerveinek túlpolitizáltsága és ijesztő torzsága, ez bizonyára a magyarországi tudósok tájékozottságának sem használt. Egy ilyen kötet a téma iránt érdeklődőknek is, valamint a tudományos kapcsolatok bővítése szempontjából is fontos.