Mészáros Sándor
A hullámzó Balaton

A szép ismeretlen - egy külföldi irodalmár nevezte így a magyar irodalmat. Ha nő lenne irodalmunk, akkor kétségkívül kedves bókként értelmezhetnénk kijelentését. Ám ez éppen nem mondható el róla, mivel nagyon erősen férfiak alkották meg és uralják máig, ezért a nőies hasonlatokkal nem árt óvatosan bánni. Mert bármennyire vonzó egy társaságban szépnek és ismeretlennek tűnni, ehhez nem árt némileg fiatalnak is lenni. A magyar irodalom pedig már több mint kétszáz éve nagykorú, ezért annyira fiatalnak mégsem nevezhető. De az ismeretlensége a külföldi olvasók számára szinte mindvégig megmaradt, még ha a legutóbbi időkben változott is a helyzet, de áttörés nem történt. Ezt pedig nehéz feldolgozni sértettség és/vagy gőg nélkül, legalábbis irodalmunknak eddig nem igazán sikerült.

Nem mintha volna megoldás. Abban az értelemben feltehetően nincs, ahogy irodalmunk várja, hogy végre felfedezzék "valós értékeit". Az idézőjel semmiféle iróniát nem tartalmaz az irodalmi értékek felől, csupán azok érvényesülését kérdőjelezi meg. Mintha hiányozna az a józan belátás, hogy a kultúra tere globálisan aszimmetrikus. Ezért a kulturális, ezen belül a irodalmi értékek cseréjét sokkal inkább a piac törvényei határozzák meg, és nem esztétikai értékek önelvű kommukációja szerint alakul. Sem a múltban, sem a jelenben. Tehát egy-egy műalkotás, írói életmű világbeli ismertsége és rangja sokkal inkább az irodalom intézményrendszerének teljesítménye, mintsem az adott irodalom autonóm értékrendjének túlzása vagy deficitje. Persze ezt elvileg könnyebb szétválasztani, mint a gyakorlatban szembesülni ennek értékítéleteivel. Pontosabban ezek hiányával: a tájékozatlansággal, az ignorálással, a jóindulatú lekezeléssel, stb. Mindenesetre tény, hogy például Arany János költészete vagy Kosztolányi Dezső regényei ismeretlenek az európai olvasók számára.

Annál rosszabb nekik! - mondhatná önérzetesen bármelyik magyar olvasó. Természetesen joggal, de itt talán érdemes egy pillanatra megállni. Mi az, hogy "természetesen"? Honnan és hogyan tudhatná egy külföldi olvasó, hogy ezek a nevek és művek ennyire evidensek, ha egyszer hozzáférhetetlenek - vagy ha netán mégis, akkor a fordítások minősége rendkívül esetleges? Higgye el ezért becsületszóra?! Készséggel megteszi, az udvariasság és a türelem nem ismer határokat. De ettől még nem alapvetően nem változik a helyzet, hiszen az egykor elmaradt recepció már nem rekonstruálható "visszafelé", csupán a pótlására van némi esély.

Látható, hogy az önérzetes válaszok mennyire sebezhetőek. Feltehetően innen ered irodalmunk önértékelő bizonytalansága: a folytonos bizonyítási kényszere, az állandó felsőfokú jelzők és az ezt kompenzáló alulértékelés, a lesajnálás és a sznob világirodalmiság igénye. Mert persze összehasonlítani és értékelni akkor is szükséges, ha ennek számtalan nehézségét tapasztaljuk illetve viszonylagosítjuk magunkban. Irodalmunk szempontból is tanulságos az, anit Witold Gombrowicz írt Naplójában: "Kisebb volt Miczkiewicz Danténál? Ha már belementünk a méricskélésbe, fogalmazzunk inkább úgy, hogy Miczkiewicz a lágy lengyel lankákról nézte a világot, Dante viszont az (az emberiség által emelt) hatalmas hegy csúcsáról, ahonnan más a kilátás. Lehet, hogy Dante nem volt 'nagyobb', csak magasabb ponton állt: Ezért magaslik ki."

Nem állítom, hogy ebben a kérdésben Gombrowicznak maradéktalanul igaza van, de ha a hegy metaforát a fordítással és az értelmezéssel helyettesítjük, akkor jobban érthetővé válnak az ismeretlenség okai. Messzire vezetne mindezek részletes elemzése, két problémát azonban érdemes kiemelni.

Elsőként azt, hogy a hazai irodalmi tájékozódás jelentős mértékben követi az ún. világirodalmi trendeket. Hosszú ideje lényegében négy-öt nagy nyelv és irodalom teljesítményeire összpontosította figyelmét, míg a kisnépek irodalmát nem vagy csak alig ismeri. Így a környező országokét sem. Amiben az a paradoxon, hogy miközben joggal várja el világbeli elismertségét, addig maga sem ismeri a hasonló helyzetben lévő szomszéd irodalmakat. Ez persze kissé túlzás, mert egy-két név, írói életmű azért megjelenik a tájékozódás peremén, de ezek nem váltak az általános műveltség részévé. Holott például irodalmunk külföldi fordíthatóságát és recepcióját is jobban segítené, ha ebben a térségi összefüggésben értelmeznénk könyveinket. Feltehetően egy-egy kortárs román vagy szlovén regény nagyobb hasonlóságot mutat egy magyar író művével, mint a Nyugaton megjelentekkel. De az is lehetséges, hogy ennek az ellenkezője derülne ki, a térségi irodalomszemlélet kudarca, a különbségek és a hasonlóságok fura diffúziója. Nem tudom. Masszív tény viszont, hogy minden szelíd óhaj és nemes kezdeményezés ellenére kevesen vállalkoznak ilyesmire: egy mai végzős bölcsész százszor(??) jobban ismeri mondjuk az amerikai minimalista irodalmat, mint. A hasonlatot nem érdemes befejezni, mert húsz évvel ezelőtt is ez volt a helyzet, csak azóta az egyetemisták még kevesebbet olvasnak. Ám, ahogy a költő mondja, ezzel nem a kapitalizmust akartam bírálni.

A másik probléma még szerteágazóbb. Bizonyára elég sokan osztják véleményem, hogy a magyar irodalom legjobb teljesítményeit lírában és a novella műfajában érte el. Mégis sokkal kevésbé fordítják ezeket idegen nyelvre, mint a jóval egyenetlenebb színvonalú magyar regényirodalmat. Ami a költészet esetében talán még érthető, hiszen a vers iránt világszerte megcsappant az olvasói érdeklődés, vagy amikor - az államszocializmus alatt - néha nagyobb tömegek álltak sorban egy-egy verseskötetért, hát az sem volt maga a paradicsom. Legalábbis annak, aki átélte, kevés nosztalgiája maradt ez iránt. De mindez legyen az olvasásszociológusok és könyvkiadók gondja-baja, mert bármennyi érv szól is a költészet eladhatatlanságáról, elvi és gyakorlati fordíthatatlanságáról, mégis költők és versek nélkül nem képzelhető el az irodalom és annak értő olvasója sem, mivel a romantika óta e műnemben koncentrálódtak legerőteljesebben a modern művészet új nyelvi tapasztalatai. Ehhez járult hozzá még a magyar irodalom nyelvi izoláltsága és az a sajnálatos tény, hogy kevés jelentős költő vállalkozott költészetünk idegen nyelvre való fordítására. Meggyőződésem ugyanis, hogy jól verset fordítani csak jó költő tud - a többi csak irodalom, jámbor szándék és kulturdiplomácia.

A novella háttérbe szorulása lényegében ugyanezzel az okokkal magyarázható. Természetesen érthető, hogy a külföldi kiadók és olvasók érdeklődése elsősorban a regényekre irányul, ha egyáltalán megjelenik efféle igény. De nem biztos, hogy ennek az elvárásnak automatikusan érvényesülnie kell a prózairodalmunk értékrendjében, illetve azokban a véleményekben, ajánlásokban, amelyeket a magyar irodalmárok tesznek a külföldiek felé. Igaz, hogy a világirodalomban igen kevés írót említhetnénk, aki csak novelláival lett híres és általánosan elismert (Maupassant, Csehov, Borges), mégsem állítható, hogy ez jelentené az értékelés végső alapját. Mert lehetséges ugyan, hogy például Hemingway a közepes regényeivel lett világhírű, de ettől még "magunkban" rendkívül nagyra tarthatjuk elsőrangú novelláit. Sőt, a magam részéről mélyen egyetértek Borges véleményével, aki szerint a novella sokkal koncentráltabb műfaj, mert szinte minden regényben fölfedezhető néhány oldalnyi alkotói erőtlenség, művészi gyengeség.

De akár így van, akár némileg jobb a helyzet, mindenképpen dicséretes kezdeményezés, hogy egy külföldi könyvkiadó egy terjedelmes antológia kiadására vállalkozott a kilencvenes évek kortárs magyar prózairodalmából. Tegyük hozzá gyorsan, a korszakhatár kijelölése önkényes és pragmatikus válogatási szempontot jelent, legalábbis nem osztom azok felfogását, akik 1989-et mint új irodalmi korszakküszöböt értelmezik. Ez "csak" politikailag-társadalmilag fontos dátum, míg a kortárs magyar irodalmat meghatározó fordulat viszont egy-másfél évtizeddel azelőtt elkezdődött, még a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Ez a válogatás jórészt azok szövegeit mutatja be, akik e nyelvi-poétikai fordulat kezdeményezői voltak illetve - már csak életkoruknál fogva is - követői lettek. Szándékosan kerülöm a nemzedék vagy irányzat megjelölést, mivel ebben az értelemben soha nem alkottak egységes irodalmi csoportot, míg a posztmodern szó olyan gumifogalommá vált, hogy lassan már politikai pártok tanácsadói és a topmenedzserek is használják, amikor a haza vagy a konzervipar jövőjéről van szó.

A tréfát félretéve: az új magyar prózairodalom bizonyos mértékben értelmezhető a posztmodernitás általános fogalmi keretei között, különösen megjelenésekor igyekeztek a kritikai értelmezők ebből a világirodalmi távlatból szemlélni és elemezni. Mára azonban hangsúlyosabbá váltak azok a különbségek, amelyek ezeket az írásmódokat elválasztják-megkülönböztetik az inspiráló (nyugati) irodalmi mintáktól. Hiszen az új magyar próza írásai abból az ellenállásból és művészi autonómia törekvésekből születettek, amelyek elutasították az államszocializmus hivatalos elnyomó ideológiáját és hamis realista irodalmát érvénytelennek találták, és ezzel együtt felszabadították a nyelvi közlésformák sokféleségét. Ennek pátosza és művészi izgalma mára már elmúlt. Ebben az értelemben mélyen igaz Esterházy Péter kijelentése, hogy nincsen olyan 1989 előtti könyv, amelyik ne gyászolna mondatot. De éppen Esterházy - akinek regényei a Termelési-regény (kisssregény) [1979] óta talán a legtöbb vitát váltották ki és joggal tekinthető az új próza egyik legfőbb kezdeményezőjének - legújabb könyvei bizonyítják, hogy írásmódja alapvetően nem változott az elmúlt évtizedben. Tehát ez a szemléleti-poétikai változás már a nyolcvanas években bekövetkezett, de csak a közelmúltban vált általánosan elfogadottá.

Ami nem jelenti azt, hogy egyetlen irodalomfelfogás vagy stíluseszmény uralná a kortárs magyar prózát. Mert bármennyire is jelentős Esterházy Péter vagy Nádas Péter hatása, mégsem állítható, hogy a náluk fiatalabbak feltétlen módon követnék őket. Vagy akár azok nemzedéktársaik, akik az új irodalom fellépésekor kevesebb figyelmet kaptak, és csak mostanában nyerik el írói rangjuknak megfelelő helyüket a kortárs próza kritikai értékrendjében. Igaz, ennek részben külső, irodalomszociológiai okai is voltak. Bodor Ádám első novelláskötetei még szülőföldjén, Erdélyben, pontosabban Romániában jelentek meg a hazainál is mostohább körülmények között, ezért aztán csak az 1982-es Magyarországra való áttelepülése után fedezték fel őt. Ebben közrejátszott az is, hogy sötét tónusú, ám nyelvileg rendkívül visszafogott elbeszélői közlésmódja, novelláinak kihagyásos-látomásos szerkezete, az emberi határszituációkban megjelenő abszurd-groteszk léttapasztalatok iránti írói fogékonysága és keserű humora nem illett a hagyományos, szolgálat-elvű erdélyi irodalommal kapcsolatos elvárásokhoz. Jellemző a lappangó műfajhierchikus szemléletre, hogy az 1992-ben megjelent Sinistra körzet című novellafüzérét is regényként értelmezte a kritika és szélesebb olvasóközönség. Talán nem fölösleges hangsúlyozni, hogy ebben az évtizedben ez volt az a könyv - Esterházy Harmonia Caelestise mellett -, amit a legegyöntetűbb kritikai elismerés és olvasói siker övezett.

Az egykori Jugoszlávia területén született és mindmáig a Vajdaságban alkotó Tolnai Ottóról viszont mindössze a szűk szakma tudja, hogy nem csak elsőrangú költő, hanem kiváló prózaíró is. Az egykori bornírt kultúrpolitikai viszonyok és a balkáni háborúk miatt a könyvei a mai napig jórészt hozzáférhetetlenek, másrészt Tolnai Ottó erőteljesen kötődött a hatvanas-hetvenes évek újavantgárd irodalomfelfogásához, amitől még mindig idegenkednek a konvervatívabb ízlésű értelmezői közösségek. Szövegeiben az Adria és a mediterránum nem csak állandó motívumként tűnik fel, hanem állandó intertextuális viszonyt teremtenek a térségi irodalmakkal. Tar Sándor pedig - aki Bodor mellett a par excellence novellista - gyári munkásként tengette életét Debrecenben, majd a kilencvenes években, amikor a megérdemelt irodalmi siker utolérte volna, kiderült róla ügynöki múltja, ami ismét az irodalmi élet peremére szorította. A körülötte gyűrűző politikai és morális viták elfedik, hogy a kortárs irodalomban művészileg rendkívül meggyőzően ad hírt a szegénység világának vigasz és feloldás nélküli szenvedéséről.

A nyolcvanas-kilencvenes években fellépő új írók könnyebben jelenhettek meg az irodalmi nyilvánosság előtt, mint az előttük járó nemzedék képviselői. Például Nádas Péter első jelentős regénye, az Egy családregény vége című (1978) politikai okok miatt hosszú késéssel jelenhetett meg, de az 1986-ban megjelent reprezentatív nagyregénye, az Emlékiratok könyve című megjelenését is - amit azóta számos európai nyelvre lefordítottak és komoly nemzetközi kritikai visszhangja van - hosszas kiadói/cenzurális huzavona előzte meg. Ha tehát efféle akadályokkal már nem kellett megküzdeniük, mégis irodalmi elfogadtatásuk és elismertségük jóval lassabb és szűkebb körre korlátozódik. Hiába jelent meg az 1951-ben született Kukorelly Endrének vagy a nála nyolc évvel fiatalabb Márton Lászlónak több mint tíz könyve, lényegében még mindig fiatal írónak számítanak. Ezt lehet részben nagyon vidáman felfogni, úgymond irodalmunk feltalálta az örök fiatalság titkát, kevésbé vidám olvasata viszont az, ami sajnos közkeletűbb: ezeket a fiatalokat nem kell és nem lehet komolyan venni, mert szövegeik ironikus-tréfás játékok, amelyeknek nincs jelentésük, sőt valójában az üresség könyvei, nem szólnak semmiről, nem csoda, hogy elfordulnak ettől az irodalomtól az olvasók. Egyáltalán: ők a felelősök azért, hogy a mostani irodalom érthetetlenné és súlytalanná vált! És így tovább. Nem hinném, hogy e vádak és vélekedések a világon bárhol valamiféle újdonságot jelentenének, így bizonyára Szlovéniában sem, mert ha belelapozok a Jelenkor Kiadónál idén megjelent kortárs szlovén novella-antológiába (Az első nap) , akkor van némi fogalmam az ottani kritikai recepció derékhadáról is. Ha némileg jobb a helyzet, akkor elnézést az alaptalan gyanúért.

A mostani válogatásban nem azért kaptak nagyobb teret, hogy bosszantsák az olvasót. Ellenkezőleg. Meggyőződésem ugyanis, hogy ők írják tovább azt az új irodalmiságot, amiről már korábban szóltunk, de az írásmódok elkülönböződése már nem olyan konfrontatív és törés jellegű, mint Esterházyék fellépésekor volt. Ők már nem viaskodnak azokkal a hagyományos kelet-európai írói szerepekkel és ideologikus irodalomfelfogásokkal, amit a hetvenes-nyolcvanas évek prózája még ironikusan dekonstruált, hanem mindezt adott veszik. Vagy ha tetszik, egyik részük továbbviszi és radikálisan újraírja az előző korszak szövegpoétikai és nyelvkritikai törekvéseit, mintegy végsőkig lebontva az irodalmi formákat, hogy eljusson az autentikus mondatig (Kukorelly Endre, Németh Gábor), illetve a parodisztikus túlzás, a szövegelemek újra felhasználásával, mixelésével és a nyelvi regiszterek állandó keverésével az uralhatatlan jelentésig (Parti Nagy Lajos, Garaczi László). Míg mások a fabulárisabb elbeszélésmódokhoz térnek vissza: Márton László a manierista és barokk prózahagyomány epikailag elképesztően leleményes reaktivizálásával teremti meg nagyszabású és groteszk-tragikus történelmi látomásait. Darvasi László sikerültebb elbeszélései a korai (német) romantika szemléletformáit írják újra. Kőrösi Zoltán novellái a lélektani és mágikus realizmus hatáselemeit kontaminálják és játsszák ki egymás ellen, hogy ebben a szövegtérben megjelenhessenek az Én különféle alakváltozatai.

A náluk is fiatalabbak (Ficsku Pál, Hazai Attila, Lovas Ildikó, Orbán János Dénes, Péterfy Gergely, Vörös István) elbeszélőként látványosabban fordulnak vissza a történet-elvű novellaforma felé. Van olyan felfogás is, amelyik ebben a törekvésben a szövegirodalommal való szakítás gesztusát látja, és az újra megjelenő világszerűség epikai igényét avatja legfőbb normává. Ezzel szemben úgy vélem, hogy a legújabb elbeszélők jelentős mértékben hasznosítják az ún. szövegirodalom poétikai vívmányait, vagy legalábbis nem érintetlenek ezektől a dilemmáktól. Ugyanakkor természetes a közvetlen elődöktől való eltávolodás és elkülönböződés művészi igénye - az irodalom alakulása inkább törések, mint a folytonosságok története. De itt is üdítően sokféle és egymással is rivalizáló írásmódról beszélhetünk! Hiszen például Ficsku Pál "elektronikus falujának" bumfordi bájjal, groteszk humorral megírt történetei meglehetősen távol vannak Hazai Attila minimalista nyelvi világától, rafináltan együgyű abszurdjaitól. Vagy ugyancsak nehezen hozható közös nevezőre Péterfy Gergely férfiasan eszképista prózája Lovas Ildikó novelláinak szenzuális-érzéki topográfiájával, amelyek a határvárosokat térképezik föl Szabadkától Triesztig, és vissza. És így tovább, még Vörös Istvánon és Orbán János Dénesen is túl, akiknek dicséretéhez kifogytam a jelzőkből.

E névsor és vázlatos jellemzés szinte minden pontján kiegészítésre szorulna. De nem akarok minden antológia válogató és utószóíró kedvenc póza mögé bújni, aki egyrészt hevesen mentegetőzik, másfelől pedig még hevesebben szerénykedik, hogy a gazdag és szinte kimeríthetetlen anyagból sajnos csak ennyit tudott összevillázni. Nos, sajnos vagy nem, terjedelmében még ez is sok. Legalábbis annak, aki most ismerkedik meg a magyar irodalommal, bizonyára untig elég ennyi kimondhatatlan nevű író és váltakozó színvonalú elbeszélés. Ha viszont kedvet kap az olvasáshoz, akkor feltehetően más könyveket is megismer a magyar irodalomból, és majd rajtakaphatja az antológia szerkesztőjét tévedésein, elfogultságain. Megvallom őszintén, ilyen olvasókról álmodnék, ha álmodozó volnék. De nem vagyok az.