Németh István
Papírszeletek

Milyen lehet egy hangya létélménye? Tudja-e magáról, amit különben látnia kell, ha van hozzávaló szeme, hogy bolyban él, sok-sok társával együtt, talán az anyahangya kormányzása alatt, vére, ösztöne, veleszületett szorgalma - az a híres és bámulatos hangyaszorgalom! - folytonos munkára serkenti, a fészkükből vagy földmorzsákat hordanak ki a felszínre, vagy oda szállítanak be élelmet, mindig csinálnak valamit s valószínűleg mindig megfontoltan, ésszerűen, hol a földalatti várukat bővítik, hol kirajzanak valami föld fölötti tanácskozásra - ilyenre mondjuk mi, beavatatlanok, hogy eső lesz s a kiméletlen csizmák és bakancsok ilyenkor taposnak halálra, szánszándékkal, gyilkos élvezettel egész hangyaközösséget -, megint máskor hosszú hangyaláncolat vonul lázas sietséggel valahová - a modern autósztrádák nyüzsgő forgalmát láthatja ilyennek fenséges trónjáról letekintve az Úr -, tehát állandóan mozgásban vannak, pihenő hangyabolyt talán még nem is látott az emberi szem. Milyen lehet tehát egy ilyen örökmozgó teremtménynek a létélménye, a munkán kívül ismer-e még valamit, szórakozásra marad-e ideje s ha igen, hogyan, mivel szórakozik s marad-e ideje meditációra s ha igen, miről töprenghet el piciny agyával, mert hát egy olyan jólműködő társadalom, olyan kommusztikus elveken alapuló társadalom, amilyen a hangyáké, nem alapulhat csupán az ösztönük uralmán. Vagy mégis? A kérdés akkor is nyugtalanító: milyen egy hangya létélménye? Mit tudhat önmagáról, mit a világról, az őt körülvevő világról. Mit lát ebből a világból s azt piciny agyának piciny agysejtjeivel hogyan dolgozza fel? Van-e emberi értelemben vett agya? És van-e szíve? Mekkora egy hangyaszív? és mi fér bele? A fájdalomnak, az örömnek, a szorongásnak micsoda hullámzásai. Van-e veszélyérzete és még sok-sok más érzete? Mondjuk önérzete? Önérzete egy olyan teremtménynek, amelynek a léte csakis a közösség keretein belül képzelhető el. Most számunkra mgéis a legizgatóbb az, mit lát egy hangya abból a teremtett világból, amelyben él és mozog s hogyan éli át ezt a világot. Mondjuk egy kutyán ezt már megfigyelhetjük, viselkedéséből sok mindenre következtethetünk, például tujduk róla, hogy ha a végnapjait érzi, elvonul, elrejtőzik még az annyira szeretett gazdája elől is, magába vonul, lesír róla leírhatatlan szomorúsága. De míg körülrajongott bennünket, aligha lehetett haláltudata. Zavartalanul boldog volt. Nem úgy, mint a gazdája, az ember. Akinek - talán az egyetlen minden földi teremtmény között - ez a legtragikusabb létélménye. Egyedül az ember tudja önmagáról, hogy mulandó.

*

Csak hogy nem sül le a pofájáról a bőr, hogy nem bénul meg a nyelve a szájában, hogy nem süllyed el alatta a föld, hogy nem szakad rá a mennyezet, hogy nem fordul föl a gyomra, átkozódom magamban, amikor azt látom és hallom, hogy a nagytőkés, a milliárdos bankár pártjának kongresszusán fölállva, mély meggyőződéssel a hangjában, teli torokból az Internacionálét énekli. A föl-föl, ti rabjai a földneket az éhes proletárról, meg arról, hogy ez a harc lesz a végső, meg arról, hogy nemzetközivé lesz holnapra a világ. Neki, a pénzmágnásnak máris nemzetközi a világ, és ő bizony már nem éhes proletár többé és a végső harcát is megharcolta: a nemzetközi munkásmozgalom egykori névtelen katonája felküzdötte magát jelenlegi pozíciójába, maga mögé parancsolva bolsevista múltját s könnyedén, hihetetlen eleganciával átevezve a demokrácia liberális vizeire, átmentve régi pártjának a vagyonát a saját zsebébe, de továbbra is a régi nótát fújva az éhes proletárokról, akik nagyrészt azért maradtak éhesek a szocializmus építése közben, mert még nem érkezett el számukra a végső harc ideje. Az egészben az a nagyon szomorú, hogy a föl-föl, ti rabjai a földneket annak idején mi is énekeltük, énekeltük elszoruló torokkal, mert hittel és lelkesedéssel zengtük új himnuszként, a szegények indulójaként, bedőlve a cinikus ámításoknak, hogy az utolsó harcunkat vívjuk s a győzelem után miénk lesz az egész világ. Kiderült, hogy a világnak az a része se lett a miénk, ahol már megvívtuk a harcunkat, a végsőt. De bizony lett az előénekeseké. Akik most, a világuk összeomlása után is hűek maradtak önmagukhoz, elveikhez, himnuszukhoz, eredeti célkitűzésükhöz, a világ nemzetközivé való tételéhez. A zsebük tömve, sőt megtömve, és ilyen degeszre tömött zsebekkel van bőr a képükön az éhes proletárokról énekelni. Minden jel szerint van, hiszen a szemfényvesztést nem most tanulták, ők az ámítás nagymesterei, a csakugyan lassan nemzetközivé való világ (globalizmus) szégyenfoltjai, minden idők utolérhetetlen, utánozhatatlan álnokai. A félrevezethető, a megdolgozható, a hiszékeny tömegek előénekesei. Az ámítás és szemfényvesztés arcátlan bajnokai. A szegények leggaládabb csőbe húzói. A nagy képmutatók. Báránybőrbe bújt modern rabszolgatartók.

*

Egy műkörmökkel feldíszített, érettségi előtt álló leányzó társaságában sétálok, lelassul mellettünk egy ezüstszínű kocsi, ránk dudál, a benne ülő fiatalember meglengeti felénk a karját, majd az autó tovább robog.

- Ismerős? - kérdezem a szintén ezüstszínű műkörmöket viselő útitársamat.

A világ legtermészetesebb hangján válaszol:

- A volt faszim.

Így. Kereken és kertelés nélkül. Direktbe.

Mielőtt levegőhöz és szóhoz jutnék, meglep a fiatal, tizennyolc éves lány őszintesége. Neki minden bizonnyal ez a stílusa, hát így is szólal meg. Nem finomkodik, nem affektál.

Ha most pajkoskodni akarnék vele, megkérdezném tőle, mit jelent ez pontosan az ő szóhasználatában, jóllehet, sejtem, hogy mit jelent. Azt, hogy a faszi tegnap, tegnapelőtt, fél évvel ezelőtt az udvarlója volt.

De mi az, hogy udvarló? Egy röhejes, régimódi kifejezés. Olyan, mint a szerető. Hol van az a fiatal, aki ma ezt a főnevet komoly arccal a szájára tudná venni? Kinevetné a világ. Vagy azt, hogy kedves? Ez is már csak régi versekben fordul elő. A haver meg a szivar még elmegy valahogy, de egyik se az, ami a faszim. A faszim az kizárólag az enyém, legalábbis pillanatnyilag. Ma. Mert holnap lehet, hogy már másképp nevezzük azt a gavallért, aki a szépet teszi nekünk. Hiszen a nyelv élő szerkezet, változik, fejlődik. Utoljára a szépapánk tette a szépet a kedvesének ama régi időkben, amikor még voltak igazi gavallérok. A szépapámnak még mátkája volt, a mai fiatalok már azt se tudják, hogy ezt eszik-e vagy isszák. Menet közben a szép szerető szavunk is bepiszkolódott: kétértelművé vált; ha nagyapáink a nagyanyáink mellett szeretőt tartottak, akkor azok a nagyapáinknak inkább a kurvák voltak nagyanyáink megfogalmazásában. És hova tűnt el az éji homályban az a szavunk, hogy párom, meg a feleség, meg a hitves, meg a férjemuram, meg a többi? És ismét a mátka? Vagy a rózsám. Fölment a rózsám a hegyesi dombra... dalolták valaha a verbászi legények Kishegyes irányába fordulva. Ma bizonyára úgy fújnák, hogy fölment a csajom a hegyesi dombra. Mert ma már a tejfölös szájú legénynek is csaja van, szintúgy faszija a lánykának, aki csak tegnap vált peteéretté.

Ettől persze még derék szülők válhatnak belőlük. Szigorú apák és szeretetteljes édesanyák. Vajon az ő gyümölcseik milyen szavakkal szólítják meg azokat, akik életük legboldogabb pillanatában a legközelebb állnak a szívükhöz?

*

Ínséges időket élünk, a galambjainkat mégsem hagyjuk éhen pusztulni. A mindnyájunk galambjait, akikkel nemcsak gazdag és büszke városok terein találkozunk, mint amilyen mondjuk a Szent Márk-tér Velencében, hanem nyomorúságos városok terein is, ahol a tenyerükből eteteik az emberek a hozzájuk szelídült béke-hírnökeit. Találhatnának ugyan maguknak még a kiégett pusztákon is fűmagot és egyebet, de betelepedtek inkább a városokba, ódon paloták párkányaira, tornyaikba és elhagyott padlásokra, mintha az emberek között nagyobb biztonságban éreznék magukat, mint a végtelen pampák ragadozói között. Itt inkább csipegetik az aszfalt repedései közé szorult homokszemeket, mint amott az édes fűmagot. Ők tudják, miért választják a határtalan, szabad térségek helyett a városok zárt tereit, de szemmel láthatóan itt jól érzik magukat, mintha igazi otthonra találtak volna a kőrengetegben. Itt lábatlankodnak körülötted, szinte már beléjük botlasz, rájuk lépsz, mégse sietnek el előled. S mi, emberek is, jól érezzük magunkat közöttük, illetve a közelükben. Etetjük őket. Még ilyen ínséges időben is, ami újból ránk szakad. Mert megéltünk már a múltban is jó néhány szűk esztendőt, előfordult, hogy a szegényember madárhálóval fogdosta a verebeket, ha egy kis verébpaprikáshoz szeretett volna hozzájutni. Gyötrő éhségét csillapítandó egyéb trükkökhöz is folyamodott. Nem lévén az akolban vágnivaló hízója, sündisznót terelt be a forró kemencébe s azt sütötte meg vacsorára. Olykor bizony ráfanyalodott még a patkányhúsra is. Hát ilyen szomorú emlékekkel és nehéz múlttal a háta mögött nem hallottam arról, hogy manapság, amikor bizony sokan az éhhalál küszöbén vergődnek, valaki is rávetette volna magát, vagy akárcsak a szemét is a főtéren békésen tollászkodó galambokra azzal a sötét szándékkal, hogy elkapja őket, kicsavarja a nyakukat és paprikást főzzön belőlük. Miért tartózkodik ettől még az éhező legéhezőbbike is, habár könnyűszerrel, büntetlenül megtehetné? Egyszer réges-régen a galamb hozta el az örömhírt meg a csőrében a zöld olajágat, most meg talán épp azért jöttek el közénk csapatostul, hogy emlékeztesenek bennünket: a mostani kárhozatnak is egyszer vége szakad, és újra kivirágzik a remény. Vajon ha összefogdosnánk és megsütnénk ezeket a szelíd, szent hírvivőket, szenthír-vivőket, mi maradna még számunkra?

S mindezt annak ellenére kérdezzük, mintha magunk is nem tudnánk, milyen andalítóan kéjes, kényelmes és lusta állapot arra várni, hogy az a bizonyos sült galamb a szánkba repüljön. Vagy hogy milyen finom a becsináltleves, galambhusikával.