Németh István
Papírszeletek

Századszor - vagy ezredszer? - robog velem a vonat ezen a vonalon, Újvidék és Kishegyes között hazafelé, majd vissza. Most épp hazafelé. Bágyadt, őszies napfény önti el az ismerős, ezerszer látott - álmomban is látott - végtelen rónaságot; a kukorica érőben, a napraforgók busongva lógatják megfeketedett fejüket, kiégett vagy felégetett tarlók, a messze távolból egy gabonatároló tömbje ködlik ide, a másik oldalon a párás levegő iderezgeti Szenttamás derékig elmerült látképét a kéttornyú meg az egytornyú templomával; ha behunynám a szemem, akkor is azt látnám, mint így, nyitott szemmel, ezerszer ugyanazt s mégis megunhatatlant, a sohase unalmast, az álmosan sem meggyötörtet, elbambultat, a mindig kedveset, szelídet, a hó alatt sem megdermedtet, a mindig élő-elevent, a gyöngédet, a messzeségben távvezetékoszlopok tövében meghúzódó bodzabokraival, elszórt tanyáival, tanyaromjaival, a Csatornán túl felbukkanó dombsorával, a szülőfalum kapujában hirtelen feltáruló széles, kies völgyével. Számomra, a szívemnek sohasem volt ez a föld álmos, tunya és sivár az a százszor elmarasztalt sáros-poros Bácska, és számomra zsíros sem volt soha, és a disznóól szagát olyan magától értetődőnek, természetesnek, veleszületettnek, hozzáillőnek éreztem, akárcsak a szegény ember gúnyájának a szagát, amit, hogyha éppen apám hordta azt a gúnyát, hozzábújva jó volt beszippantani. Nem mindig értettem és értem azokat, akik velem együtt itt születtek, felcseperedvén, felvilágosodván csak felülnézetből, mindig ama virtuális magasságból letekintve látják és láttatják a múlt ama vastag és forró útporát, amelybe boldog, elfelejtett, megtagadott, elárult gyermekkorunkban oly nagy élvezettel gázoltak bele mezítelen lábukkal; nem mindig értem eme földijeim felnőttkori fanyalgását, sóvár elvágyódását más tájakra, pedig talán ők maguk is számtalanszor megtapasztalták, hogy igazán otthon csak itt lehetnek... És most mégis azt kell mondanom, amit Verbászra - Verbácra! - befutva s ott vesztegelve sebtében a noteszomba firkantottam: "Lepergő könnyed átitatja arcodon a kósza szelek által idegen tájakról idehordott, rárakódott port, felismerhetetlenné válsz, felismerhetetlenné édes szülőanyád szemében is, mert az arcod elmaszatolódott, és nem a tiéd többé. Nézz végre szembe önmagaddal, s be kell látnod, hogy elvesztetted valódi arcodat. Az a bűbájos, szelíd, végeláthatatlan, gyönyházfényű tündérlak, amely az imént elsuhant a vonatablak előtt, már nem a tiéd, és már nem az, ez már nem olyan. Már csak a vissza-visszatérő álmaidban mutatkozik a réginek. Amelyekből mind nehezebben tudsz kiszakadni. Talán mert már csak ott, azokban térsz meg igazán a tieidhez, az igazán tiédbe."

* * *

Miért, honnan van az, hogy először fordulsz meg ugyan egy helyen, a szülőfaludnak egy pontján, ez esetben a Hegyalja utcában, mégis az az érzésed, jártál már itt valaha, ismerősként köszönt minden zegzuga, s te is a viszontlátás örömével üdvözlöd kedves, szeretetteljes mosolyát? Mert találkoztál már ugyanebben a faluban a hasonmásával? A majdnem ugyanilyennel? S mert ennek a zegzugának is olyan a hangulata, a levegője, mint a település többi részének, mely település ugyan rengeteg változatos zegzugból áll, valami mégis közös bennük, talán az, hogy minden kicsiny részecskéje eleve ismerős számomra, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a szülőfalud, amelyet, mind jobban erősödő meggyőződésed szerint, már jóval a születésed előtt bejártál. Már az ükök, a dédek, a nagyapák szemével meghódítottál, szívével megszerettél. Ez az egykori Bölőfalu mögötti "utcácska", ez az alig félsor is ilyen szeglet, ahol tulajdonképpen most jársz először, mégis mintha mindig erre barangoltál volna, pedig csak az előtte húzódó úgynevezett cigánysoron kapaszkodtál fel és ereszkedtél le számtalanszor, amikor a Hegyalja utca talán még nem is létezett, amikor még innen, a hegyoldalból, a magaspartból bányászták, nyesték le a sárga földet, s hordták el a falveréshez, most mégis nehéz sóhaj szakad föl belőled: ez az a pont, amit mindig kerestél, ahol meg szeretted volna vetni a lábadat, ahol minden porcikáddal otthon érezted volna magad, ahonnan beláthattad volna az egész falut s a falun túli, talán még a tengereken túli térségeket is, annak ellenére, hogy a tulajdonképpeni "kilátást" magas löszfal zárta volna el előled, magas hegyfal, amelynek odúiban madarak raktak fészket maguknak. A te fészked vajon hol van? Itt van a Hegyalja utcában, ekörül valahol, s nyugalommal tölt el, hogy itt bármerre fordulsz, réges-régi ismerősként integetnek feléd a fák, a házak, az utcák, a zegzugok, a temetők.

* * *

Ha azt hallom egy külföldön élő hírességről, hogy "magyar származású", egy pillanatra mindig megáll bennem valami. Hogyhogy csak "származású"? Csupán a származása magyar, ő már nem az? Miként válik egy magyarnak született valakiből magyar származású valaki? Hogyan? Úgy, hogy kényszerből vagy kalandvágyból elhagyja szülőföldjét, esetünkben Magyarországot, kiköltözik Amerikába vagy Franciaországba, s lassan, fokozatosan amerikaivá vagy franciává válik, csupán a származása marad magyar? Pedig a sorsom úgy alakult, olyan körülmények közé kényszerített a történelem, hogy nekem ezt tapasztalatból illene tudnom. Hiszen jómagam is jugoszláviai magyar vagyok vagy voltam, hogy a közeljövőben szerbiai magyarrá váljak. Közel ahhoz a ponthoz, állapothoz, amelybe jó néhány itteni nemzettársam el is jutott, midőn büszkén vallotta: Ő bizony jugó magyar. Amiből a főnév, az állítmány akár el is maradhat. Amikor a jelző helyet cserél a főnévvel, de úgy, hogy a volt főnév teljesen kiiktatódik, elmarad. Hogy ez őt még a származására se emlékeztesse. Egy idegenbe szakadt hazánkfiával bizonyára másképp megy végbe a beolvadás; hiszen az ő lojalitása a befogadó országhoz természetes, magától értetődő: önként, saját akaratából lett az illető ország állampolgárává, s hogy azzá lehetett, őszinte lojalitásával, hűségével hálálja ezt meg. Nem úgy, mint az, aki akarata ellenére, kényszerből vált a saját szülőföldjén egy idegen ország állampolgárává. Ennélfogva büszkék lehetünk és büszkék is vagyunk arra a világhírű spanyol hegedűművészre vagy az ugyancsak világhírű amerikai zongoraművészre, aki világhírnevének csúcspontján sem tagadta meg magyar származását, de nem nagyon lehetünk büszkék arra a magyarnak született, a világhírnév legalsó fokán álló honfitársunkra, akit zavar származásának még az emlegetése is.

A büszkeség érzése fog el tehát, ha egy külföldön élő magyar származású tudósról, művészről hallok, ugyanakkor egy pillanatra mindig megáll bennem valami. Sajnálom, hogy az illető csak magyar származású. Hogy egyszerűen nem csupán magyar.

Nem egy "magyar származású" hírneves tudósunk, művészünk, filmrendezőnk bolyong a nagyvilágban, szemben a névtelen emigránsokkal, a kétkeziekkel és szellemi dolgozókkal, akik idegenben is megmaradtak csak magyarnak, akiknek esetleg majd csak az unokáik válnak magyar származásúakká, akkor is, ha még csak a közelébe sem kerülnek a világhírnévnek, és csupán azért lesznek magyar származásúak, mert a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik magyarok voltak.

Az elmondottakból talán kiderül, hogy ugyan minden tiszteletem a magyar származású testvéreimé, a csupán magyarok mégis közelebb állnak a szívemhez. Nem tudom, miért. Ember vagyok, tele emberi hibákkal. Vigasztaló számomra, hogy magyar származású írókról nem nagyon tudok. Talán mert külhonban élve sem váltak világhírűvé. És nemcsak egy pillanatra állna meg bennem valami, ha azt hallanám, hogy például Márai Sándor vagy Cs. Szabó László magyar származású író volt. Ők csak magyar írók voltak, és most már azok is maradnak.