Németh István
Papírszeletek

Olyan környezetben nevelkedtem, nőttem fel, ahol a polgár szó ritkán hangzott el, szinte ismeretlennek volt mondható. Természetesen ennek ellenére mi is, az egész falu népe polgárai voltunk egy államnak, állampolgárai. Sőt az idők változásával kettőnek is, persze nem egyszerre; ez az idő még mindig nem érkezett el számunkra, délvidéki magyarok számára. Egyelőre azonban maradjunk a szülőfalumban. Gyerekkoromban nem nagyon polgárosodott, mert még polgármestere sem volt; volt bírója, jegyzője, nácselnikja, elnöke, sok mindene volt, polgármestere viszont csak újabban van. Nem tudom, a jelenben polgárosodik-e? Nem élek odahaza, nem érzékelem a szociális változásokat. Időnként hazalátogatva azt tapasztalom, hogy mintha a gyarapodás még mindig elkerülne bennünket. És nem csupán az anyagi; a lélekszámbeli is. Két-három emberöltővel ezelőtt a falu lakosságának szociális összetétele úgy festett, hogy többségben voltak a nincstelenek, a földnélküliek, a napszámosok, utánuk következtek a néhány holdas kisparasztok; zsírosparaszt, nagygazda szépkevés volt, annál több kisiparos, kocsmáros, kereskedő, meg egy kendergyár és egy téglagyár. Tanítók, tisztviselők, s egyszerre legföljebb két orvosa volt a falunak. Polgári köre nem volt, a főutcáján viszont csinos polgári házak sorakoztak, azokban valószínűleg jó polgári módban éltek a tulajdonosok, megvolt mindenük, némelyiknek még zongorája is. Erről jut eszembe, hogy vasárnap délelőttönként, a nagymiséről kijövet egyik barátunk, aki tudott zongorázni, de nem rendelkezett ezzel a drága és előkelő hangszerrel, bekéredzkedett a nagyutca "jobb" házaiba, hogy bemutassa nekünk, a slepjének, zongoratudását. A vasárnapi ebédhez készülő háziak valószínűleg a pokolba kívántak bennünket, tudták, hogy ismételten meg fogunk jelenni, mégsem zárták be az orrunk előtt a nagy és nehéz szárazkapu-bejáratot. Mi, legénykék, még nem tanultunk meg polgári módon viselkedni, a háziak, jóllehet önmagukat nem tartották Márai Sándor-i értelemben polgároknak, már ilyen módon viselkedtek. És jó, hogy most épp az Ő neve jutott eszembe. Nem csoda, hiszen állandóan a polgárról beszélek. Ami nem mindig azonos a jómóddal. Tudunk nyomorgó polgárról is. Sőt nyomorgó polgári tömegekről. Nyomorgó nagypolgárról viszont még elvétve sem hallani. Talán nincs is ilyen szerzet. Ugyanakkor világpolgár van. Világpolgár az a személy, akinek a hazája a nagyvilág. A világpolgár saját bevallása szerint éppúgy otthon érzi magát az Északi-sarkon, mint egy Egyenlítő környéki afrikai országban. Persze, ha mindkét helyen és mindenütt a nagyvilágon biztosítva van számára a polgári kényelem. És a szabadság, a világszabadság, amiről Petőfi Sándor álmodozott. A világpolgárnak természetesen világútlevele van, ő bárhova bármikor beléphet, előtte éjjel-nappal nyitva vannak az országhatárok, számára nem is léteznek országok, számára egyetlen ország az egész világ. Olyan, amilyen majd az Egyesült Európa lesz, csak ennél sokkal nagyobb. A világpolgárral szemben jómagam nem vagyok a nagyvilágban mindenütt otthon, olykor még abban az országban sem érzem jól magam, amelyiknek az állampolgára vagyok, különösen ha egyben-másban, feltételezett jogaim gyakorlásában korlátoznak. Például abbéli igyekezetemben, hogy polgárosodjak. Hiába tápászkodom föl a sárból, visszalöknek oda. Löknek ide-oda. Ennek ellenére ragaszkodom ahhoz a sárhoz, amelyből, úgy érzem, kikecmeregtem. Vagy hogy költőien fejezzem ki magam: ahhoz a röghöz, amelyből kicsíráztam. Talán azért, mert a gyökereim még mindig ahhoz a röghöz kötnek. Ezért vagyok röghözkötött, s ezért nem lesz belőlem most már soha világpolgár. Elég nekem ezt az öklömnyi rögöt szeretni. Ezt akkor is lehet szeretni, és annál inkább, ha látod, hogy elfordítják róla a tekintetüket azok, akik szintén ennek a maroknyi földnek köszönhetik létüket, de mintha világpolgári elhivatottságukban megfeledkeznének erről.

*

Rákosi beszél egy hatalmas sportcsarnokban. Ezúttal a földműves-szövetkezetek megalakulásáról. Többször hangsúlyozza (erélyes fejmozdulataival nyomatékosítja), hogy a szövetkezetek megalakulása csakis és kizárólag az önkéntesség tiszteletben tartásával folyhat, senkit nem szabad bekényszeríteni, mindenkinek a saját lelkiismeretére, jól felfogott érdekére kell bízni, belép-e vagy sem. Ahol ez a beszéd elhangzik, a sportcsarnok, zsúfolásig megtelt küldöttekkel, feltehetően párttagokkal, párttisztviselőkkel, akik között jócskán lehettek falusiak is, olyanok, akik tapasztalatból már tudták, hogyan folyik a szövetkezetesítés a gyakorlatban. Amely gyakorlat meredeken különbözött Rákosi itt elhangzott szózatától. Rákosi maga is tudta, tudnia kellett, hogy a gyakorlat és a hangoztatott elvek között mély szakadék tátong. De ezzel ott akkor senki sem törődött. A szónok fergeteges tapsot kapott; mindenki tapsolt, mégpedig feltartott kézzel, hogy lássák, hogy Rákosi elvtárs is ne csak hallja, de lássa is a szónoki emelvényről, mily egységes a Párt és a Nép. Ugyanakkor már készen álltak a kuláklisták, több tízezres létszámmal. A kuláklistákra nemcsak a volt nagygazdákat, zsírosparasztokat vették fel, hanem olyanokat is, akiknek semmi közük sem volt a földműveléshez, de ez mit sem számított, hiszen abban a korban semmi sem számított, még azoknak a törvényeknek a tiszteletben tartása sem, amelyeket az új rendszer szavazott meg. Rákosit ma a legközönségesebb demagógnak, populista vezérnek nevezné a köznyelv. Akkor Sztálin legjobb magyar tanítványa volt. Máig ható károkat okozott, nem csupán a magyar lelkekben. Persze nem csupán Rákosi maga. Egy fecske nem csinál nyarat. Rákosinak is voltak jó magyar tanítványai. Olyanok, akik később megtagadták ugyan a Mestert, de ösztönösen felpattannak a helyükről az Internacionálé hangjaira, immár kénytelen-kelletlen a Himnuszéra is föltápászkodnak, még akkor is, ha ez igencsak nehezükre esik.
Rákosiék Sztálinékkal, Leninékkel és a köreikhez tartozó népámítókkal egy új típusú ember megteremtéséről ábrándoztak; ennek az új embernek a kovácsa buzgón verte is a vasat, de szerencsére maradt minden a régiben. Az ember, Ádámtól és Évától errefelé, megmaradt mindmáig annak, aki volt. Olyannak, amilyennek teremtették. Amilyennek a körülmények alakították. Voltak rendszerek, amelyek elállatiasították, de még a legzordabb időkben is születtek olyanok, akiknek a példája máig megerősít bennünket abbéli hitünkben, miszerint megőrizhetjük emberi ábrázatunkat, ama Nagy László-it.

*

Hatvan éve halt meg Móricz Zsigmond, tizenkét éves voltam akkor, az írónak talán még a nevével sem találkoztam. És mégis, amikor írni kezdtem, indulásomat az Ő nevéhez kötötték. Erre bizony mindmáig büszke lehetek. Most riportköteteit lapozgatom. Harminckét év alatt, 1910-től haláláig nem írt annyi helyzetjelentést, mint jómagam, hiszen Ő elsősorban író volt, nem újságíró, de ezt a műfajt, ezt a mesterséget is, akárcsak megannyi kortársa a magyar irodalomban, művelte. Az első riportja egy "tűzesetről" szól, egy istálló égett le, amelyben több százan odavesztek. A borzalmas tragédiáról szóló jelentést így kezdi: "Háromszázhuszonöt halott, kilencvenkilenc sebesült. Mind halottam, valamennyit gyászolom." Az utolsó riportja halála előtt három nappal jelent meg, 1942. szeptember 1-jén. Spiritiszták gyülekezetére jár el, az erről szóló beszámolót folytatta volna, hiszen záró mondatában azt ígérte, hogy "... most aztán jönnek a csodák", ám ezek helyett a hirtelen halál jött el... Az ötvenes évek végén kiadott négy vaskos kötetben 478 riportját gyűjtötték egybe. Rengeteget dolgozott. Hetente megírja a legalább egy riportját, novelláját, cikkét. Miközben megszületnek a regényei, drámái, itt-ott egy-két verse is. Ő maga így vall bámulatos munkabírásáról: "Ma három hónapja, egyetlen pihenő napom sem éjszakám nem volt. Egyetlen izzásban égett az agyam: talán soha ennyire nem fűtött át a tűz. Újraéltem egész életemet." Igen, újraélte, egyetlen nagy izzásban az Életem regénye megírása közben. Alighanem ezzel kapcsolatban jegyzi meg: "Tízéves koromig több történt velem, mint azóta 50 év alatt." Nem tudom, mit tanultam tőle regényeit, cikkeit, riportjait olvasva. Korántsem annyit, amennyit tanulhattam volna. Az úgynevezett vasárnapi írásaimat róva talán ezt: úgy kell megírni ezeket a kicsiny beszámolókat, hogy az, aki olvassa őket, úgy érezze: az illető riporter csakugyan ott járt, ahol az esemény lejátszódott; a maga szemével látta és a maga agyával értette meg az igazságot. A valóban megtörtént igazat.
A világ -- a nagyvilág -- nem a riportjai által ismerte vagy ismerkedett meg Móricz Zsigmonddal, inkább az úgynevezett szépprózáján keresztül, noha szerintem a riportjai is ide sorolhatók. Ady mondta épp Móriczcal kapcsolatban: volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni. Móricz Zsigmond szépíró maradt újságírás közben is. Életműve egyetlen magas hőfokú izzás. Regényeit sok-sok idegen nyelvre lefordították. Hadd soroljak itt fel néhányat: orosz, angol, német, francia, bolgár, cseh, finn, szlovák, olasz, észt, litván, szlovén, svéd, horvát, román, macedón, ukrán, török, lengyel, kínai, hindu, perzsa. Azóta, hogy a listát összeállították, ez csak bővülhetett. Nem állítható tehát, és nem is állítja senki, hogy Móricz Zsigmond a saját munkásságával nem járult volna hozzá a magyar irodalom világhírnevének öregbítéséhez. Anélkül, hogy Nobel-díjat kapott volna. Most, hogy Móricz Zsigmond nyelvtestvére részesült ebben a magas kitüntetésben, talán újra ráirányítja a világ figyelmét a nagy magyar klasszikus idegen nyelveken megjelent műveire meg a többi klasszisunkéra is, akik boldogok voltak, ha azt tapasztalták, hogy szívükbe fogadják őket, mindenekelőtt és mindenekfelett azok, akiknek a nyelvén alkottak és álmodtak.