Németh István
Papírszeletek

Ha föltámadnának a szüleim, nagyszüleim, és arról számolnék be nekik, hogy az unokáik, dédunokáik építkezésbe fogtak, s az épülő házhoz tegnap vásárolták meg a kész nyílászáró szerkezeteket, először nagyot néznének, aztán némi gondolkodás utánmegkérdeznék: a kallantyúkat? Ha ezt hallanák az unokáik, dédunokái, most ők néznének nagyot: mi az, hogy kallantyú? És mi az, hogy nyílászáró szerkezet? Magyarok beszélgetnek magyarokkal, és nem értik egymást! Nem is érthetik, legalább száz év feszül közöttük; száz év, amely idő alatt nemcsak a világ változott meg, de szavak tüntek el benne s új kifejezések fogamzottak. Lényegtelen dolgokban bizony nehezen értetném meg magam drága jó, rég megboldogult Szülémmel, lényeges dolgokban viszont még mindig szó nélkül is, egyetlen szemmozdulattal, úgy érzem. Ezért talán felesleges is foglalkozni azokkal a rusnya nyílászáró szerkezetekkel, a kallantyúval is, csak azért, hogy újfent idézhessem édesapám híres mondását azokról, akik annyi szenvedést hoztak és hoznak továbbra is a világra: "Kallantyúzza rájuk az Isten az ajtót!" Ebből a híres mondásból azonban kiderül, hogy az ajtó és kallantyú ősidők óta összetartozik. A kallantyút rászerelték a nyílászáró szerkezetre, vagy annak tartozékára, az ajtófélfára, hogy aztán ráhajthassák az ajtószrányra, ablakszárnyra. De mit csűrjük-csavarjuk: a maiak nagy része már sejti, mi fán terem a nyílászáró szerkezet, a holtakat pedig hagyjuk nyugodni. A jól tájékozott maiak már azt is tudják, kiről beszél a rádióriporter, amikor egy viseletkészítő mestert igyekszik bemutatni hallgatóinak. Hát egy varrónőről, vagy egy úriszabóról, mert ők is viseletkészítő mesterré magasztosultak az új magyar köznyelvben. Így nő, többek között, a távolság a múlt és a jelen között. Pedig néha de jó volna szót érteni a halottainkkal is. Legalább azért, hogy bocsássák meg vétkeinket, amiért hűtlenek lettünk hozzájuk. Olykor csak a szavaikhoz.

*

Még mindig az "anyanyelvről". Egy adai illetőségű, hangsúlyából ítélve magyar férfi, helyi vezetőféle, így nyilatkozik az Újvidéki Rádió tudósítójának: Kontaktba vagyunk az uprávni odborral. Ezt és így, azt hiszem a kavillói magyar rádióhallgató is tökéletesen megérti, és megérti mindenki széles e Vajdaságban, ahol magyarul beszélnek. Mert itt jóformán már mindenki így beszél magyarul, hála az egymás mellett élő nyelvek kölcsönhatásának. Meg annak a szerencsés körülménynek, hogy nyolcvanéves vajdaságiasságunk alatt nem sikerült megvalósítanunk abbéli álmunkat, miszerint az óvodától kezdve az egyetemig bezárólag s még azon túl is anyanyelvünkön tanulhassunk. Hogy ne csak magyartanárokat nevelhessünk, hanem magyar orvosokat, mérnököket, lelkészeket, bizony még lelkészeket is, mert az se lehet mindegy, milyen magyar nyelven hirdetik számunkra az igét. Illetve most már mindegy. Itt már senki se szisszen fel arra, ha azt hallja, hogy kontaktba vagyunk az upravni odborral. Ez a természetes vajdasági magyar beszéd. Megkérdezem ismerősöm fiát, melyik egyetemre iratkozott? A poljoprivrdnire, válaszolja. Pedig ő még magyar óvodába járt, magyar általános iskolába és olyan "magyar" gimnáziumba, ahol jó néhány tantárgyat már nem magyarul adtak elő, egyszerűen azért, mert ezen a nyelven nem volt rá megfelelő tanár. Megemlítem neki, okosan tenné, ha a szakkifejezéseket magyarul is megtanulná, így talán majd könnyebben megértetné magát a bogarasi gazdákkal, ha az egytem elvégzése után arra a vidékre kerül. Az még messze van, legyint mosolyogva, de egyébként se szeretnék Bogarasra kerülni, teszi hozzá. Pedig ott is kontaktba lehetne kerülni az upravni odborral. De talán már ott se azzal a nyelvvel, amely valaha egyszerűen csak magyar volt, s amely néhány évtized alatt átformálódott vajdasági magyarrá.

*

És még mindig az édesnél. A napokban egy olyan kifejezés ütötte meg a fülemet, amit mindez ideig sem leírva nem láttam, sem kiejtve nem hallotam. Egy hölgy az elbitangolt, kicsapongó férjével kapcsolatban valami gyorsnőket emlegetett. Gyorsnő? Hát ez meg miféle szerzet lehet? - tettem fel magamban a kérdést, én a vén balek, aki nemcsak az idő gyorsvonatáról maradtam le végképp, de az anyanyelvem új kifejezéseitől is távol estem. Vagy nem is annyira új ez a főnév? Elővettem az Értelmezőt. Meglepődve láttam, mennyi "gyors" szavunk van. Íme: gyorsáru, gyorscsapat, gyorscséplés, gyorsfénykép, gyorsforraló, gyorsfutár, gyorsfutó, gyorshajtás, gyorsírás, gyorsíró, gyorsít, gyorsított, gyorskocsi, gyorskorcsolázás, gyorsmosás, gyorsmotor, gyorsolvasztás, gyorsposta, gyorssajtó, gyorssegély, gyorsszámoló, gyorstalpalás, gyorstehervonat, gyorstüzelő, gyorsúszás, gyorsvágás, gyorsvasút, gyorsvonat. Majd harminc! Aki magyarnak született, bármelyiket akár első hallásra is megérti, legalábbis sejti, mit akar mondani. De mit akar mondani a gyorsnő? Bizonyára nem távfutó nőről van szó. Sem fürgejárásúról, sem olyanról, akinek gyorsan eljár a keze. Hát akkor ki, illetve mi lehet? Az említett megcsalt feleség sejtetni engedte: az egyik legősibb foglalkozású nőről lehet szó, aki gyorsan kielégíti bizonyos férfiak bizonyos felhevült vágyait, s máris fogadja a következő kuncsaftot. Igen sok kifejezésünk van az ilyen nőszemélyre is, a megcsalt asszony a nyilvánosság előtt, úgy látszik, nem akarta a legközönségesebb s a legelterjedtebb, legdurvább szót a szájára venni, így a gyorsnő kifejezést használta. Nehogy kiszorítja ez a szép és gazdag magyar nyelvünkből a céda, a ribanc, a cafat, a kurva, a kéjnő, az utcalány és a többi idekapcsolódó szavunkat, beleértve az olyan kifejezést is, mint amilyen az éjjeli tündér, vagy a már alig használt ledér szavunkat. De mondhatta volna, kifejezhette volna magát a megcsalt feleség úgy is, hogy a férjét elcsábította egy kacér nő, de úgy is, hogy egy feslett erkölcsű nőszemély, ő mégis gyorsnőt mondott, mert úgy találta, hogy épp ez fejezi ki a dolog lényegét. És ha egy kicsit belegondolunk, csakugyan. És ez meglehetősen újszerű, modern, már-már posztmodern. Megengedhető azonban, hogy nem is eredeti magyar kifejezésről van szó, hanem mondjuk egy idegenből átvett fogalom tükörfordításáról. Egy könnyűvérű és gyors angol görlről.

*

Egyetlen élő nagynéném házeleje, első udvara mindig tele van virággal. Valamikor, fiatalabb korában a piacra is "termelt", akárcsak a megboldogult nővére, a Nena. Most már, jóval túl a nyolcvanon, nem "piacozik". Nem jár sehova, egyedül a temetőkbe, mind a kettőbe, s a kettő közül nemcsak a Kálváriát kell szinte szó szerint meghódítania, de a Keleti is tüdő-, szív- meg lábpróbáló az ő korában... A temetőkbe, a sírokra sok virág kell. Nemcsak a Halottak napján, hanem tavasztól őszig mindig. Különösen egy olyan személynek, akinek sok halottja, sok sírja van. Nagynénémnek sok halottja van. Nemcsak a szülei, a férje, a lánya és testévrei, de rokonok, jóismerősök, volt barátnők is. Szinte már mindenkije fönt pihen a Kálvárián vagy a falu másik temetőjében. Nagynéném mindegyikük sírját számon tartja, gondozza, virágot visz rájuk. Így tehát sok virágra van szüksége. Ha ő elmegy, ezeknek, a már csak általa számon tartott síroknak a java része elárvul, fölgazosodik, elfelejtődik, elmúlik. Ha ők elmennek. Ők, a temetőket járó idős falusi asszonyok... Nemcsak ezért csodálom a nagynénémet. Ő nemcsak a sírok őrzője és gondozója. Megőrizte azokat a szavakat, kifejezéseket, mondatokat és mondásokat is, amelyeket valamikor a halottai használtak, s amikor az ő nyelvükön szólal meg, egy pillanatra megtörténik a föltámadásuk. Meg talán egy kicsit akkor is, amikor a sírjuk körül kapirgálva elbeszélget velük. Végigmutatva a kertjén, egyszer azt mondta: szeptemberben Csizmár Erzsébet kapott virágot a sírjára. - Kije volt magának a megboldogult? - kérdeztem. - Hát nem tudod? Ő volt az én vízre tartott keresztanyám! - mondta.

Vízre tartott keresztanyám... Ki tudja ma ezt még ilyen szépen mondani.