Peé Tibor
Traktátus az irodalmi közbeszólásnak intézményirül

(H)arccal az empirikus irodalomkutatás (f)elé

Csak szövöm a szót/ Szöveget írok/ Magyarul...
Nyers: Ihletem se ötletem. = Elmúltak a buta zenék! BMG, 1995.

 

A közbeszólás dicsérete. (Beszély/j!)

Az irodalmiság mibenlétének metaforikus megragadhatósága immár majd egy évtizede nem hagyja nyugodni amúgy túl élénknek nem igazán mondható fantáziámat. Mégis, ha megkérdeznék tőlem (nem kérdezik), mire jutottam az irodalomról való elmélkedések képekbe való időleges merevíthetőségének újramobilizálását illetően, azt kellene mondanom (némi restelkedés sugallására hívatott karszéttárás kíséretében, miközben a fej, s az általa testet öltött ráció egy pillanatra teret látszik engedni a meghátrálás képzetének, s - a tanácstalanságot tovább nyomatékosítandó - az enyhén felhúzódó vállak közé roskad): nem sokra. És ez így van jól. Illetve: így tartja jónak az irodalmi közgondolkodást megtestesítő beszélők (közbeszélők) jelentős része. Engedtessék meg nekem, hogy a továbbiakban az irodalomról való beszélésnek ezen formáit a magam eléggé el nem ítélhető, műveleti kosntruktivizmuson edződött redukcionalizmusával szöveghagyományoknak nevezzem. A magyar irodalmi gondolkodás ezen, picinykét transzlokális, a paradoxongyártástól sem visszariadó analógiával neotradícionalistának is mondható, korántsem kicsiny szelete úgy tartja, hogy az irodalommal való foglalatosságoknak, így a róla való gondolkodásnak sem kell (el)vezetnie sehova. Céltalan. (A mérsékelten nyughatatlan fantáziámtól sarkalt ciklikus gondolatmalmokban való őrlődés közepette erre a pontra érve - némi rezignáltsággal hangomban - áll módomban megállapítani, hogy legalább ezen egy követelmény tekintetében meg tudok felelni az általam olykor már a paradogmatikusság jegyeivel is felvértezettnek vélt elvráshorizontok eredőjének.)

Restelkedésem mögött azonban a nyájas olvasó joggal vélhet némi restséget megbújni. Tény, hogy a megidézet időszakban nem bizonyultam holmi buzgó mócsingnak az irodalmi közbeszédet illető szöveggenerálás terén. (A diskurzustérben eddig elfoglalt pozícióm amolyan néma eretnek.) A szöveghagyományok racionalizmusából kiindulva ez azonban már korántsem érdem. Célba ugyan nem kell/lehet érni, de úton illik lenni. Fő a haladás. A szövegben-lét. Ennek pedig egyedüli demonstrátuma a textus. Az irodalmiság kritériumainak elszövegtestiesedését mindazonáltal nem szükségszerű funkcióvesztésként megélni. A fókusz eltolódása azonban immár állapot. Még ha nem is mindig posztmodern. Ha azonban az irodalmiság mibenlétének megragadhatóságával, s a megragadottnak véltek közvetíthetőségével bajlódó irodalmi elmélkedő nem képes megfelelni a diszkurzív térben való folyamatos és erőteljes jelenlét követelményeinek, akkor (amennyiben kacérkodik még a diskurzust alakító szereplehetőség megragadásának gondolatával) nem árt, ha maga is erőforrásai hatásfokának maximalizására törekszik. A hajdani értékracionalista szerepmodell helyébe mára a költségracionális önépítés lép, minek segítségével a közbeszélés főáramaiból kimaradottak, ha már unják a margó-létet, a közbeszólás intézménye által írhatják újra szerepkörüket. Esetemben is ez a 'mindegy, mit mondasz, csak szóljon nagyot!' sajátos formakultusza látszik a műveleti konstruktivizmus peremdiskurzusából egyedül kivezető modellnek. Márpedig jó száz esztendeje, hogy a magyar irodalom alrendszereiben betölthető diskurzusalakító szerepre ácsingózóknak immár 'hon is modellnek kell lenni. Mindenestül.

Az esszéírás mint az irodalmiság megtestesülése. (Metaflóra.)

Az esszéírás hagyományai annyiban érintkeznek a fentebb vázolt tradíció beszédtechnikájával, amennyiben magukat szépirodalmi műformaként igyekeznek meghatározni. A létről szólni: csak csendesen, szépen! - hangzik a program, mely a szöveglétben igyekszik felmutatni az őt megkonstruáló szerző(i funkció) lét-élményét. Ugyanakkor az érintkezés következtében az esszé élményorientáltsága eltolódni látszik: a lét felől az olvasói elvárásokat beteljesíteni igyekvő szöveg-élmény felé. A múlt század ezen hagyományának egyik karakteres vonása az esszéisztikus megnyilatkozások mögöttes tartománya volt. A század első felében azért, mert a közbeszédet formáló ízlés még nem volt képes elviselni az intim szféra bizonyos nyíltsági fokot meghaladó tartalmainak közvetlen taglalását; a XX. század második felében pedig a korlátozott nyilvánosság sajátos szerkezetéből kifolyólag az irodalmiság égisze alá száműzettek azok a közösségi problematikák, melyek megvitatására sem a szaktudományok, sem a publicisztika berkeiben nem volt mód. Az erotika hatalma és a hatalom erotikája egyaránt virágnyelven való megnyilatkozásra tudta kényszeríteni az irodalmat. Az ingerküszöbök emelkedésével azonban a metaforikus beszéd flórája is egyre inkább testesedni kezdet. (Mondanom se kellene: szövegtestesedni.) Mára pedig a közvetítendő tartalmak más csatornákon is lehetővé váló kibeszélhetősége révén az irodalmiság számára a puszta szövegerotika maradt.

Ezt az irodalmiság önmegújítási képességét biztosító erotizáltságot emeli ki az elmélet, amikor a nyelvi innovációra való képességet diferentia specifikaként feltüntetve határolja el magát az írásbeliség nem irodalmi (retorikus) megnyilatkozási formáitól. Az esszé ilyetén kétszeresen is irodalmi megnyilatkozásnak minősül: egyrészt maga is az irodalmiság alapanyagának (a nyelvnek) a kreatív mozgósíthatóságából teremti újra erotizmusát; másrészt a regiszterek hierarchizálatlan egymásmellettiségének gondolatával az irodalomról való beszéd is újra esszéizálódni (s egyben esztétizálódni) látszik. Az irodalmiságot tematizáló megnyilatkozások egyre inkább engednek az irodalom-élmény nyelvi erotizáltásga által felsejlő kihívásnak, s lesznek maguk is mind gyakrabban irodalommá.

Ez az önmagában még sem jónak, sem rossznak nem nevezhető tendencia egyfelől arról tanúskodik, hogy egyre inkább piacosodik az irodalom társadalmi alrendszere (az irodalmat fogyasztó rétegek nagyrészt egybe látszanak esni az arról folyó beszédeket fogyasztó, vélhetőleg szűkebb, de befolyásosabb, az irodalmiság alakulására jobban visszahatni képes rétegekkel); másfelől felveti annak lehetőségét, hogy az irodalmiságot konstituáló, de irodalmilag (az erotika nyelvén) nem, vagy csak nehezen közvetíthető folyamatok kikerülnek az irodalomrendszer aktorainak látóteréből. A kérdés mármost az, hogy mi módon lehetne rávenni az irodalmiság mibenlétét illető kérdésekkel mojolókat arra, hogy kívülállóként is hajlandónak mutatkozzanak szemlélni az őket alakító erők egymásnak feszülését?

Az szándékos következtetési hibárul. (Az errorizmus ma.)

A legkézenfekvőbbnek az látszana, ha megkísérelnők léprecsalni őket. Ez pedig nem vezetne máshoz, mint az esszéírás múlt századi, immár meghaladottnak (a társadalmi keretfeltételek megváltozása okán szükségtelenné váltnak) vélt hagyományaihoz való visszanyúláshoz. A feladat tehát egyre inkább körvanalazódni látszik: az irodalmi közbeszéd alakításába való szerepvállalás előfeltétele, hogy a közbeszóló képes legyen az általa közvetíteni kívánt tartalmak retorikusságának erotizálására. Konkrétabban: nem árt házilag legyártani néhány, az irodalmiság élő-/ állóvizeiben is érdeklődést kiváltani képes metaforabombont. (Csak a szájban robban.)

Az ezekkel felszerelt erotikus (irodalmi) szövegszimulakrum talán már képes lehet a közbeszólásra. A napi aktualitások konjunktúráját felhajtóerőként használva mostanság például jelentős figyelmet lehetne kikényszeríteni néhány kellően agresszív toronyház-metaforával. (Ha csak az éppen érvényes világ és nemzeti irodalmi kánonok ikertoronyként való megjelenítéséből indulunk ki, kor esetünkben mind az ornamentika kimunkáltsága, mind a megvalósítás monumentalitása tekintetében nyilvánvaló, hogy nem egypetéjű ikrekről van szó, s alig mutatkozik átjárási lehetőség a két épület között, amit meg általában a szinteltolódások következményének szokás betudni - mindezek persze, tartalmilag, avítt közhelyeknek számítanak a honi irodalomfelfogásban, ám a napi események tükrében így talán egy kicsit plasztikusabbra, és vélhetőleg jóval pontatlanabbra sikerülhet újbóli megjelenítésük, közbeszólításuk.) A kérdés már csak az, hogy megéri-e efféle popularizáló eljárás alá vonni az amúgy komoly gondolkodói teljesítmény következtében konstituálódó megállapításokat?

Rövid távon mindenképpen: igen. A regiszterkeverés bevetté vállasával a retorikának elkötelezett alrendszerközi cselekvő (interaktor) kockázata korántsem akkora, semmint amekkorának az első látásra a szavahihetőség komor oltárán beáldozandónak tűnik. (Le a komolykodó tudósi pátosszal! Le a kínosan unalmas zsurnaliszta tényszerűséggel!) Persze mindeközben nem árt szem előtt tartani az interaktori szerepváltással járó beszólhatóság valenciáit. A szándékos következtetési hiba (error) keltette figyelemelvonással nem árt, ha arányos a metaforizált következtetés grammábavetettségéből adódó nyelvi kényszerpálya jelentéstöbblete. (A több olykor kevesebb. - Tedd többé-kevésbé!) És már indulhat is az irodalmi gondolkodás (s)ikertornyainak bevétele céljából szervezendő errortámadás. S még az sem kizárt, hogy valaki egyszer ráhibázik.

Peremdialektikai kényszerek. (Lejtmenet.)

Az eddig mondottak a 'feltéve, de nem megengedve' által lebegtetett faramuciságán túl az esszéírás konkrét (szöveg)világgal való szembesíthetőségének hagyományát is igyekeztek megkerülni, tovább azonban már nem látszik halaszthatónak a színvallás: a közbeszólni próbáló beszédhelyzetének irodalmon belüli lokalizálása. Csakhogy korántsem egyszerű egy-egy interaktornak meghatároznia a saját beszédpozícióját. Mert míg az alter aránylag homogén korpuszként képződik meg a világot fürkésző ego szemhatárán (többnyire mint statikus és szöveg), addig az itt beszélő is önmagát meglévő (vállalt/kényszerű) és óhajtott szerepeinek dinamikus, alakulásban lévő halmazaként szereti láttatni, ahol az egyes leosztások mögött szerencsés esetben még jól kivehetők az én éppen háttérbe kényszeríttet dimenziói, melyek a kötetlenebb (erotizálhatóbb) megszólalások során, mint a szövegtestet színesítő regiszterek türemkednek elő.

Jómagam - kellően homályos megfogalmazással élve - irodalmunk horizontális megosztottságának déli peremvidékéről keveredtem át a vertikális tengelynek a társadalmi professzionalizálódás során irodalmon alulivá 'süllyedt' régiójában. Nos, ebből legfeljebb az olvasható ki, hogy a beszóló krónikus alul(ön)értékelési komplexusban szenved. És ez így is van, legalábbis azóta, mióta strukturálisan létezik a magyar irodalom horizontális megosztottsága. Vidéki beszélőnek a modernitás centralizációs hullámának tetőzése óta nem szerencsés lenni. Dél-, fel- s egyéb struktúrán kívülinek pedig fokozottan peremhelyzetben-létet jelent. Még szerencse - mondhatnók -, hogy a szöveghagyományok nincsenek tekintettel a szövegtestet nem öltő (testesületlen), irodalomrendszeren túli kényszerek vonzataira az irodalmi aktusaik konstituálása során. Csakhogy - s ez nem csupán a saját tapasztalatom - ez sincs teljesen így.

A peremvidéki lét sajátos tapasztalata, hogy az egyetemesnek nevezett diskurzustérbe csak a centrum megosztottságainak felvállalásával kerülhetnek be a végek irodalmi produktumai. (Kisebbséginek tetszik lenni [többnyire nem tetszik]? No, de milyennek: nemzetinek vagy urbánusnak? Konzervatívnak vagy [poszt]-modernistának? Kritikusnak vagy szépírónak? Esszéistának vagy tudósnak? Dekonstruktornak vagy hermeneutának?) Ha e tekintetben vonakodnának elköteleződni, akkor vagy kívül maradnak a centrum soha betöltetlenül nem maradó (bűv)körein, vagy intencióik ellenére ruháztatnak fel az éppen aktuális dichotómiák valamelyikének rájukolvasható pólusával. S mivel a diskurzustérbe bevihető problémák halmazai szinte mindig a centrum látószögének függvényébe kerülnek tematizálásra, már-már az is kérdéses, hogy a magyar irodalomnak az 'egyetemesség' premisszájában konszenzusra lelt normakövetelménye ellenére ugyan arról az irodalomról lehet-é beszólni? (Vaj ugyanazt látják-é azok, kik máshonnan néznek?)

Az irodalom dolgainak ilyetén való alakulása azonban korántsem egyedülálló jelensége az ezredvégnek. A társadalmi folyamatok összetettsége oly mértékű szakosodásra késztette az alrendszereket, hogy nem csoda, ha saját racionalitásukon nem képesek túllátni. Nem is az a dolguk. A XX. század második felének már említett leszorítottságától megszabadulva az irodalomrendszernek se igazán róható fel, hogy immár arra igyekszik koncentrálni ami - szerinte - a dolga: a szövegek nyelvi megformáltságára, a (de/re)kanonizáció folyamataira. Az addig az irodalomba kényszeríttet, de további önépíthetőségüket a társadalom más szegmenseiben inkább kamatoztatni tudó transzaktorok pedig lassan kikoptak az alrendszerből. Mára már a nemzet létkérdéseit tematizáló költők inkább politikusok, a tényfeltáró szociográfusok puszta sajtómunkások, a szélesebb rétegek figyelmére érdemes közírók pedig médiaszemélyiségek. Közben az irodalmi megnyilatkozások társadalmi megbecsültségének is nagyot esett az árfolyama. Még ha akkorát talán nem is, amekkorát az irodalom aktorai feltételeznek.

Vissza a retorikához. (Társra lelni a tárgytalanságban.)

Kisebbségi látószögből pedig egy kicsit minden más. Az irodalom közegének problémaérzékelő képessége is más mezőben konstituálódik. Ami a centrumból pusztán a kanonizáció aktusának függvényeként nyerhet jelentősséget, az a peremvidéken megkerülhetetlen (szöveg)létprobléma. S bár egyre inkább össze látszik nőni, ami - az éppen érvényes konszenzus szerint - mindig is összetartozott, a folyamat kevésbé látványos szervezeti része számtalan olyan, úgymond rendszeren kívüli problémát vet fel, melyek megválaszolatlanul maradván középtávon újabb anomáliákat kódolnak bele az alrendszer mindennapi működtethetőségébe. Ezekről azonban már tényleg nem cél- s ésszerű az erotizmus virágnyelvén megnyilatkozni.

Az irodalom populáris és populista funkcióiról nem szívesen polemizálnak az esztétizmus diskurzusterének a plasztikus metaforák és/vagy a normatív elméletek nehézvértjében felvonuló harcos vitázók. Pedig az irodalomnak a társadalom 'nagy munkamegosztásában' elfoglalható szerepe legalább annyira érdekes vitatéma, mint hogy kik a kafa szerzők, s hogy miben és miért van lemaradva (bár ez utóbbi tekintetében már kevesebb megnyilatkozással lehet találkozni) e dicső alrendszer (mikor a pénzügyek már szinte EU-konform módon vannak víve nálunk). Az irodalmat továbbra is csak az általa alkotott jéghegy csúcsának milyensége, annak birtoklása és/vagy bitorlása tudja lázba hozni. A jéghegyet megalkotó folyamatok s jelenségek vízbevesző része kevésbé érdekli a róla folyó beszéd alakítóit.

De az irodalomon kívüli, egykor a fenti kérdésekben magukat illetékesnek vélő politikus és társadalomtudós beszélők figyelme is másfelé fordult. Az irodalom immár nem pálya a számukra. Nem képes kellő szavazatot hozni, illetve nem építhető rá a szociális megafolyamatokkal versenyképes tudományos presztízs. Ha kisebbségi vonzata is van, akkor mindez m éginkább igaz...

Magam is arra számítok, hogy - a feltett, de meg nem engedett - metaforaképző gondolatmenetemet saját anyaközegemre aktualizálva sokkal könnyebben vívhatnám ki a köz olyannyira áhított figyelmét, ha az engem foglalkoztató irodalmi jugoszlavizmust az azt megelőző kor templomtorony perspektívájával szembeállítva a felhőkarcolók perspektívájaként igyekeznék láttatni (jugoszlávul, egy kis áthallással az utótagra: neboder, ez még termékenyebb), semmint ha a viszonylagos megfosztottság amúgy a szociológia szakterminológiájában bevett fordulatával igyekeznék értelmezni anyakisebbségem irodalmának az elmúlt nem egész száz esztendő során megtett, hullámvasutat idéző 'fejlődési ívét'.

Ugyanakkor a kisebbségi diskurzusok létjogosultságát a centrumból nézve csak akkor lehet elfogadni, ha tevékenységük során vagy kielégítik a közép megosztottságainak követelményrendszerét, vagy rendelkeznek az alrendszer egyetemes szemlélői számára is beépíthető meglátásokkal. A részről beszélve az egészre is érvényeset célszerű állítaniuk. A kisebbségszemléletet így talán a kulturális antropológia nézőpontjainak szélesebb körben való alkalmazásával lehetne dinamizálni, ahol a közösség egészként való értelmezésének két alapfeltételével, az adatgyűjtés során ajánlott megértő, beleérző, a vizsgált populáció problémáiknak súlyát átérző étikus hozzáállás a feldolgozás során a szakmai és a laikus nyilvánosság számára egyaránt információt hordozni képes, a múltszázad újhitűségének, a tudományosságnak az ún. interszubjektivitás próbáját kiálló étikus szövegtestté áll össze. Ez lehetne a kisebbségi irodalmak újrapoetizálásának útja. Itt azonban, alig érve túl eredeti mondanivalóm felén, s használva fel a rendelkezésemre bocsátott megnyilatkozási tér háromötödét, elhallgatnék. Annak reményében, hogy legközelebb, immár kevésbé erotikus álarcba bújva is lesznek, akik meg kívánják hallgatni mondandómat. A jövő(m) az empirikus kisebbségkutatásé. Az irodalomban is.