Peé Tibor
A kisebbségi irodalmak irodlomtudományon túli vetületeirül I.

Szempontok a kistérségi irodalmi közvetítés szaktudományokon átívelő szemléletéhez

Ezen szöveg, szerzői funkciója itt előrebocsátandó szándéka szerint, kísérletet próbál tenni a kistérségi irodalmi kapcsolatoknak (az areális komparatisztikának) illetékességére hivatkozva az irodalom tudománya által előnybe kevésbé részesített kutatási területek felmutatására. Tenné mindezt az irodalmiság peremvidékein létrejövő néhány társtudomány (kulturális antropológia, [szervezet]szociológia, [szociál]pszichológia, társadalomtörténet) látókörében is felsejlő nézetnek, illetve a jelzett szakágazatok tárgyterületén meghonosodott tudományos eszközök és nézőpontok alkalminak mondható, de - előrebocsátandó szándékai szerint - konstruktív (heurisztikus) felhasználásával. A felvetendő gondolatmenet kifejtését követően egy konkrét irodalmi tényegyüttes (regénytrilógia) közvetítési - pontosabban: közvetítetlenségi - 'folyamatainak'okait kutatva egyetemesebbnek tetsző törvényszerűségek felvázolására próbál törekedni, melyek új típusú kérdések felvetése útján, az irodalmiság horizontjának határait bolygatva szeretnék dialógusra invitálni a szűkebb szakma (irodalomtudomány [IT]), illetve a megidézett társtudományok (TT) nyilvánosságát. Az irodalomtudomány szakmai szűklátókörűségéből levzethető olyan belső ellentmondásokat gerjesztő nézetek, mint a kizárólagos szövegközpontúság, az irodalom részrendszereinek polifunkcionális társadalmi szerepeit az IT által kutatandó területekről kizáró doktrinérség, a kanonizációs folyamatokban belekódolt rejtett (implicit [irodalmon túli]) 'értéktöbletét' a TT-k által kínált repertoár következő elemeiből összeállított (barkácsolt) öszvérszemlélet várható eredményeinek felvázolásával 'provokálva' szeretné kimozdítani az IT-t annak kötöttnek látszó paradogmatikus pályájáról. Ezek: a) a kulturális antropológia hollisztikus nézőpontja (a kisebbségi illetve kistérségi irodalmak [párhuzamos, nem egyszer komplementer] alrendszereinek egybenlát[tat]ása céljából), b) a (szervezet)szociológia intézmény- és erőforrásfelfogása (az irodalmak társadalmi beágyazottsága strukturális kényszereinek felmutatása céljából), c) a (szociál)pszichológia szerepfelfogása (a kisebbségi, kistérségi [periferikus] irodalmi cselekvők társadalmi és szakmai szerepei között indukálódó konfliktusok bemutatása céljából), valamint d) a társadalomtröténetnek a vizsgálandó alrendszerek mikrofolyamtok iránti érdeklődése (az irodalmi tevékenységek kanonizálhatatlan elemeinek [szinkron]tolmácsolása céljából).

*

Az irodalomról való mindennapi tudásunk egyszerre sokrétű és artikulálatlan. Sokkal nagyobb, összetettebb tudásnak vagyunk birtokában, semmint azt sejtenők. A szakma által kicsit dehonesztáló, egyáltalán nem p.c. alapozású külömbségtétellel naivnak mondott olvasó is képes (kompetens) a legkülönfélébb információkat kinyerni a legkülönfélébb szövegekből. Ráadásul ezen információk kreatív módón építhetők be a saját - az irodalmi paradigmákból nézve talán naiv, de vitán felül - érvénye (legitim) világinterpretációjába. Ugyanakkor az irodalomtudomány irodalomról vallott tudása egyre összetettebbé (komplexebbé) válik, s ebből kifolyólag az átlagos olvasó számára egyre követhetetlenebb. A társadalmi nyilvánosság általában elviseli a szerepek azon szintű elkülönülését (differenciálódását), amelynél a szakemberek és a laikusok közötti kommunikáció csak speciális fordítói mechanizmusok, népszerűsítő eljárások révén lehetséges. A specializálódás egyik ellentmondása az a fajta 'túlszakosodás' (monoprofesszionalizálódás), melyből kifolyólag a szaktudás a szakértő számára is csak a saját szaktudományának uralkodó látásmódja mentén teszi kifejthetővé a szakmája tárgyául szolgáló dolgokról és jelenségekről való ismereteit. Az éppen érvényben lévő nézetrendszer (vagy - ahogy az az irodalom esetében fenn áll - interparadigmatikus állapot) ún. vakfoltjára esik mindazon ismeretek halmaza, amelyek nem tematizálódnak a tárgyról, jelenségről való tudományos tevékenység során, de részt vesznek annak mindennapi alkulásában. Azt mondhatnók, hogy a szakértők is laikusként kénytelenek szemlélni saját szakterületüknek bizonyos, a mindennapok tudományos gyakorlata során kevésbé szem előtt lévő vonatkozásait.

Közhely, hogy a múlt (XX.) század második felének nagyobb részében - a civil társadalom háttérbe szorítása segítségével - a politika társadalmi alrendszere által eluralva alakult Kelet-Közép-Európa korlátozott nyilvánossága, ahol az abban létesült társadalmi szerepek némelyike lényeges konnotatív többlettel ruházódott fel. A 90-es években végbement strukturális változások a társadalmi nyilvánosságot az eltelt évek alatt oly módon szervezték újjá, hogy a régi bevett szerepsémákhoz szokott cselekvők jó része nem volt képes 'lereagálni' a változások néhány lényegi elemét, így az irodalmiság alakítóinak jelentős hányada sem tudott mindmáig napirendre térni saját társadalmi presztízsének 'árfolyamvesztése' felett, ugyanakkor elkötelezetten küzd az ugyanezen társadalmi alrendszer autonómiáját luhmannita értelemben biztosítandó kikülönülési (szak[tudomány]osodási) folyamatainak további folytatódásáért, ami akár további presztízsvesztést is eredményezhet.

A térség nemzeti/etnikai kisebbségi a XIX. századtól megörökölt, a térségben máig rendezetlen nemzetállam-eszmény/jei ellenére - szerencsére - máig 'kiküszöböletlen' veleszületett szerepviszonyokat von maga után. Ezek jórészt prevazívek, a velük felruházott szereplők mozgásterét előre kijelölők, a nem nemzeti/etnikai dimenzióban betöltött szerepekre is rátelepedők, s azok 'társadalmi nagycsoportos' közösségeikhez kapcsolódván még 'szerepkomplexebb' heterogeneitásba torkollók. A társadalmi nyilvánosság 'újracivilizálása' a behatárolt humánerőforrás-potenciálból fakadóan, ahol adott mennyiségű szerepre a többségi viszonyokhoz képest jóval korlátozottabb számú, a szerepet betölteni képes (felkészült + hajlandó) egyén található, nem következett be a struktúra megújulásának vonzataként a többségi társadalomban megfigyelhető méretű monoprofesszionális szakosodás, s a kisebbségi léthez kapcsolódó státusok az adott elitek körében - akár azok vállalóinak szándékai ellenére is - túlhalmozódtak, a hozzájuk kapcsolódó szerepek egymásra tolultak. Az talán nem szorul indoklásra, hogy a számukra felkínálódó szereplehetőségek egyrészt a többségi társadalom jogi-politikai, illetve gazdasági kényszerei és lehetőségei útján létesülnek, másrészt önazonosságuk nyelvi és kulturális dimenzióiból kifolyólag az anyanemzetükhöz való tartozást felmutató elvárásoknak is eleget kell/illik tenniük.

A magyarországi délszlávok esetében a helyzetet tovább bonyolítja, hogy az egykori Jugoszlávia, az azt összetartó fölérendelt cél mozgatórugóinak megszűntével darabokra hullott, s mindez koránt sem zajlott le békésen. Még az önálló államiságra áhítozó nemzetek egymás közötti ellenérdekeltségének a legkevésbé kitett térségekben is számolni kellett a politológia szaknyelve által 'alacsony intenzitású fegyveres konfliktusok'-nak nevezett összetűzésekkel, és ezek verbális, mediatizált, a nemzet egészét magával rántó (involváló) változatai egyik népcsoportot sem hagyták érintetlenül. A nyilatkozatháború óhatatlanul részévé vált a kollektív önképek újrafogalmazódási eljárásainak.

Az irodalom szakmai nyilvánossága sajátosan reagált a jugoszláv-problematika iránti, a fentiek következtében fellépő fokozódó érdeklődésre. Egyrészt megmaradt saját jól bevált kiválasztási mechanizmusainál, azaz a világirodalmi megítélés tükrében, arra reflektálva vette elő, szemezgette ki a háborús konjunktúra szülte irodalmi műveknek a szakmai felelősség tudatában magyarítható sszövegegységeit. (Így adták ki a patináns Pinquvinnél elért [világ]sikerek után Miljenko Jergović Szarajevói Marlboróját.) Másrészt felülbírálni kényszerült bizonyos szerzőket illető korábbi nézeteit annak függvényében, hogy azok milyen álláspontra helyezkedtek a balkáni konfliktusokat értékelő közszerepléseik során. (Így került indexre Milorad Pavić, kinek Kazár szótár c. kötete a 80-as 90-es évek fordulóján világsikerének megfelelő magyarországi fogadtatásban részesült, majd a szerző allegórikus, a 'kazár sors' szerb olvasatát nyomatékosan előnyben részesítő nyilatkozatait követően a nyugatorientált [EU-kompatibilis] értékek világában ellehetetlenült, annak ellenére, hogy mindezen szerzői kinyilatkoztatások nem avatkoztak bele a szöveg szerkezetébe [nem írták azt újra], befogadását, további kanonizálását azonban negatíve befolyásolták egy olyan időszakban, amikor a magyar irodalmi közgondolkodást alakító nézetek és iskolák némi túlzással fő, de mindenképpen egyik meghatározó motívuma a szövegelvűség középpontba helyezése, s az ebből értelemszerűen következő szerzői intenciók másodlagossá tétele [figyelmen kívül hagyása] volt. Magyarán: az történt, hogy a szerzőt övező szakmai nézetek irodalomrendszeren kívüli/túli információk hatására átalakultak, s ha nem is kérdőjelezték meg magának a műnek az értékét, szerzőjétől elfordult az irodalmi közvélemény, mivel annak jelzett megnyilvánulásaiból azt a következtetést vonta le, hogy a balkáni témákat illető, bizonyos előzetes elvárások által orientált információigényét, ezen amúgy addig szakmailag hitelesnek tételezett forrásból [ráadásul Pavić írói ténykedése mellett számottevő irodalomtudós is] immár nem képes csillapítani, anélkül, hogy az további diszkrepanciákba ne torkollana a Balkán-szetereotípiát illetően.) Harmadrészt szólni illenők még némi szerkezeti összeegyeztethetetlenségről is. Nevezetesen a délszláv irodalmakban meglévő, de a magyar nyilvánosságtól idegen, nemzetinek tekinthető, egyik védelmezője által etikainak mondott posztmodernről. (Ez honi kontextusban már önmagában, minden balkáni áthallás nélkül, is feloldhatatlan ellentmondás, nulla összegű játék, mit játék: csata - vagy-vagy!)

A honi délszláv illetőségű kisebbségi szereplőknek a fentiekből következően igen bonyolult és sok tekintetben ellentmondásos szituációban kell napról napra újra (ön)építeniük énjüket, miközben illene megfelelni a társadalmilag rájuk kirótt közösségi, jobb esetben önkéntesen vállalt, kivívott státusaikkal járó szakmai szerepeikből következő, olykor egymással ellentétes elvárásoknak. A továbbiakban talán szerencsés lenne néhány, mondjuk, három dimenzióra korlátozni azon, vizsgálni kívánt szerepkomplexumot, amelyen belül a kisebbségi irodalmári státus társadalmilag megképződik. Nevezhetnénk ezeket - az egyszerűség kedvéért - a) (szép)irodalmi, b) (nép)képviseleti és c) (balkanológiai-) információs vetületeknek.

Ezen első ([szép]irodalmi) tekinthető 'tisztán' szakmai dimenziónak, mely a többségi társadalom illetékes alrendszerének nyelvi inkompetenciája révén a szigorúan vett szépirodalmi szövegek befogadását a fordítás aktusának alávetve képes csak bevonni saját folyamataiba. De hosszú az út, amelyen egy-egy kisebbségi szerzői funkció által összehozott mű eljuthat a többségi fogyasztókhoz, lett légyen az akár naiv, akár szakértő. A szakmai előválogatás folyamati hasonlóan zajlanak, mint azt fentebb, a jugoszláv problematika kapcsán vázolni próbáltam. Tekintettel arra, hogy kisebbségi szövegnek világirodalmi karriert befutnia igen kicsi az esélye (kivéve, ha egyéb - szintén irodalmon túli - körülmények következtébe nem terelődik rá a világtársadalom nyilvánosságának érdeklődése), a szakma többnyire az anyairodalom válogatási mechanizmusának eredményeire kénytelen támaszkodni. (Ez történt a Mora Terézia szerzői funkció által jegyzett német nyelvű szövegekkel is, melyek elmosódó határkijelölő pontjai által csak nehezen lokalizálható, deprivált (ország)határlét-világa a kultúraköziség elit régióiba emelték a Fertő-tó tematikát, s mint általános 'megfosztottságprózát' [nőíró, elesettekről, esélytelenekről regélő szövegei, némi rejtőzködő, általában csak lebegtetett vérfertőzéssel spékelve meg] emelték be az egyetemes német irodalom diskurzusterébe. Itt vélhetőleg nem lehet eltekinteni azon - szakmai szempontból amúgy szintén részlegesnek tekintendő - mozzanattól, hogy a szövegek szerzői funkciójának irodalmi tőkéje ama egyetemes német irodalom magát éppen újrafogalmazó középpontjában, Berlinben halmozódott fel, s kerültek be szövegtermékei az irodalmi folyamatok 'vérkeringésébe'. Sopronkőhidáról minden bizonnyal tovább tartott volna ugyanezen folyamat. Itt talán azt sem ártana jelezni, még ha nincs is mód rá kitérni, hogy onnani [azaz: inneni, kisebbségi] perspektívából mennyiben lehet sikeres az aktuális német prózatrendek elváráshorizontjainak feltérképezése.)

Általánosnak tekinthető tapasztalat, hogy az anyairodalmak kiválasztási mechanizmusai csak saját belső megosztottságaiknak optikáin keresztül képesek közelíteni egy-egy idegenbe szakadt, a sajátjukétól lényegi jegyekben eltérő életvilágon belül létrejövő kulturális peremterületük irodalmi produktumaihoz, legyenek azok akár művek, akár intézményekben tárgyiasult folyamatok. A kisebbségi irodalmak alrendszere kettős komplementerként alakul ki, egyrészt anyairodalmának szakmai/kulturális elvárásai, másrészt többségi társadalmának szerkezeti/intézményes lehetőségei szabják meg alakulásának külső keretfeltételeit, melyeken csak egy-egy ún. erős szerzői funkció képes túllépni, azokon felülkerekedni. Ő is csak akkor, ha tevékenysége önmaguk újraírására készteti a fenti elvárások normatív elemeit aktuálisan életben tartó intézményi résztvevőket. (Ami általában csak az anyairodalom viszonylatában eredményezhetne érdemi szakmai súlyponteltolódásokat, strukturális változások ugyan elvben, mint ahogy már volt rá példa, formálisan kiindulhatnak kisebbségi közegből, de a végső formáját nem ők alakítják ki.)

A második ([nép]képviseleti) vetület egészen más logika alapján válogat. Értékszempontjait a kisebbségi közösség önfenntartása alá rendelve jelöli ki. Célorientált válogatási elvei olyan szövegeket is benn tudnak tartani az irodalom alrendszerében, amelyek a szakmaiasodás előbbi menetének rostáin egyébként fennakadnának. A szépirodalmi szövegek generálásának képessége itt elsősorban eszközértéként tematizálódik, mivel eredményeik már puszta létükből kifolyólag a nemzeti identitás alakításának folyamataiba épülnek be, hisz anyaguk maga a nyelv, a kisebbség nyelve. Az irodalmi megformáltság követelményei csak megfelelő nagyságú (nominális) és képzettségű (graduális) ismérveket bíró kisebbségi populáció esetében kerülhet terítékre, azaz a kisebbség belső differenciálódási potenciáljának függvénye.

Ha mindkét előfeltétel kedvezően alakul, akkor az irodalmi szövegek megítélésének színhelye visszatevődik az első szintre, azaz irodalmi kérdéssé válik (célértékként ítéltetik meg), de a róla folyó kommunikációt óhatatlanul keresztbe szelik a kisebbség önfenntartásának explicit vagy implicit értékszempontjai. Azaz továbbra sem tűnik el teljes egészében eszközértéki dimenziója (az előbbi metaforája a köldöknéző irodalom, az utóbbié a templomtorony perspektívájú irodalom). Az irodalmi szövegek önértékét igencsak megnöveli, ha mindkét mezőben képesek működni. A megítélésüket ilyetén kísérő értékkonszenzus látszategyetértés, mely csupán eredménye s nem levezetési módja következtében esik egybe.

A harmadik ([balkanológiai-]információs) vetület a kisebbségi és az anyairodalom szempontjából egyaránt redundáns információk kinyerésére koncentráló sajátos naiv olvasatra van beállítódva. Bizonyos részletező, hiteles információtöbletet vár, egy eredetileg számára sem ebben a tekintetben releváns forrástól (irodalmi mű). Ezen olvasattól remélhető, hogy visszaáll biztonság- és konformérzete, melyet a déli végeken zajló események közelsége veszélyeztet(ett). Ilyenkor búvik elő az amúgy hivatásos olvasó (irodalomtudós, szerkesztő, szerző) bejáródott értelmezési sémái mögül a naiv információszerzés ördöge, s nincs is ezzel semmi baj, mindaddig, amíg a két szerep (formális-szakmai vs. szituációs-naiv) értékszempontjait képes külön kezelni. A Pavić megítélése kapcsán beálló érték(té)vesztés azt mutatja, hogy ez nem mindig sikerül. Az irodalmi közvetítés lassúsága okán még az is bekövetkezhet, hogy a kérdéses évtizedben Pavićtyal ellentétes politikai platformra helyezkedő Svetislav Basara irodalmi befogadása, mely a polgárháborús évek alatt szinte csak az azonos című műre korlátozódott (az Ex Symposion tematikus számot is kiadott a De bello civili márka-/programcím alatt), biciklistákról szóló kulcsregényének magyarítása után kedvezőtlen fordulatot vesz, s ennek ismét csak nem a mű esztétikai ismérveiben lesz keresendő az oka. (A szerzői funkcióval azonos néven futó politikai státusbetöltő jelenleg a legalista [értsd: a miloševići éra nemzeti stratégiáját célértékként megszüntetve megőrző] Koštunica-kormány ciprusi nagykövete, mely szereplehetőségre vélhetőleg neobizantinista eszményekre épülő jobboldali elitizmusa által, publicisztika formájában felhalmozott kulturális tőkéjének konvertálhatósága segítségével tett szert, s ez a strukturális vetület megint csak nehezen konvertálható a magyar irodalom szerepegyütteseinek mezei/jén.)

Ugyanakkor az elmúlt évtized irodalmi orgánumai rendszeresen jelentettek meg a harmadik vetület információigényét csillapítandó olyan délvidéki magyar szerzők, illetve a balkáni pokolban megmerítkező magyari alkotók által összehozott szövegeket, melyek - ha nem mentek alá az adott lap által még elviselhetőnek ítélt közölhetőségi szempontból döntő szövegmegformáltsági minimumnak - a fenti információéhségen túl, egyéb érvet nem igazán tudnak felvonultatni a szépirodalom diskurzusterébe való bekerülésük indokaként.