Peé Tibor
Milosevits Péter mint irodalmi cselekvő

A kisebbségi irodalmak irodlomtudományon túli vetületeirül II.

Számomra érthetetlen, hogy Milosevits Péter/Petar Milošević magyarországi szerb irodalmi cselekvő (-tudós és szépíró) az elmúl évtizedben keletkezett regénytrilógiája mindmáig nem került be a magyarnyelvű irodalmi élet körforgásába. (A magyarországi szerb és a szintén csak nem p.c. módon kisjugoszláviainak nevezett irodalmak társadalmi alrendszereiben '94, az első kötet [London, Pomáz] megjelenése óta cirkulál[gat], de amíg az előbbire nem irányul különösebb közfigyelem, addig az utóbbinak egyéb elfoglaltságai is akadtak, mint egy peremvidéki szerző kanonizálása.)

Milosevits anyairodalmának szemszögéből a Budapest-Pomáz-Szentendre vonal, amely a regények cselekményterének nagyobbik részét teszi ki (London, New York, Sarajevo, Dubrovnik,. mellett), bizony kulturális peremterület. Mielőtt bárkit is magával ragadna a hév: nagy empátiával, tér- és helyismerettel (olykor a szó lehető legszorosabb értelmében vett lokál patriotizmussal) ábrázolt, hajdan volt értékek mentését betöltő szigetből az eljelentéktelenedés mocsarába visszasüllyedt szerb provincia. És ezzel, anélkül, hogy különösebben akartam volna, el is árultam, miről szól a regényfolyam. A három kötet kétéves időközökkel követte egymást, már ami a megírásukat illeti: a Mi, szentendreiek '96-ban jelent meg, s '98-ra lezárult a Csata Szulejmanovácért kézirata is. Megjelenésére azonban a 2000-es esztendő végéig várni kellett. És itt most arról kéne beszélnem, milyen az amikor a háborús konjunktúrát kísérő irodalom fogyasztói mezben is fel-feltűnő információs igénye nem kedvez egy álháborús konjunktúra-regény megjelenésének.

Egyelőre mégsem ezt teszem, mivel előbb szükségesnek látom egy-két óvintézkedés foganatosítását, hiába a hátországi tapasztalat és a kényszerű emigráció engem is óvatosabbá tett, az irodalom szövegtengerén is könnyen ráfuthat az olvasó ember (egyik kedvenc magyarszerb/szerbmagyar szerzőm terminusával élve: homo po-etikus) néhány értelmezési ambivalenciából a/objektiválódott strukturális aknára. Aztán a denotáció visszafejtésének megkísért/léséből nemhogy izomorfia nem áll össze, de azzá lesz, ami: maga a nagy pukkanás. Szóval mielőtt belevágnék, úgy érzem, nem árt egy időre lehorgonyoznom egy klasszikusnak tetsző irodalomelméleti problémánál: a szerző, narrátor, (fő)hős elkülönítésénél/összemosásánál. Hagyományosan ez szokott lenni a professzionális vs. naiv olvasás melletti elköteleződés eldöntésének első kihívása. Ez e trilógiánál sem látszik különösebben olvasót próbáló feladatnak, adott egy szerző (Milosevits/Milošević), egy többé-kevésbé mindentudó narrátor, s egy, a három könyvet összekötő hős (Ičvič/Ichwich). Ez utóbbi azonban mindjárt a szociálpszichológia örvényébe szippantja a magát mégoly szakértőnek vélő olvasót is, s az rögvest átvedlik rejtőzködő naiv társadalomtudóssá. (Persze a túlzott naivitás, a figyelmetlenség vagy az információhiány [maradjunk ennél a p.c.-nek tetsző megfogalmazásánál a tudatlanságnak] bizonyos szintjén mindennek nem feltétlenül kell bekövetkeznie.) Na tehát: az adott névalak szociálpszichológia megragadhatóságához bizonyos előzetes tudásminimummal kell rendelkezni. Ilyen például, hogy a délszláv nyelvekben a vezetéknevek többsége -ić-re végződik, ami a magyar -fi/-ffy képzővel analóg. (Ha a jó száz évvel ezelőtt még élő hagyományhoz nyúlnék vissza, akkor a könyv magyari verziójában Fiffynek is nevezhetnők az szereplőt. [Megnyugtatásul előre szeretném bocsátani: nem nyúlok vissza.]) Illetve, hogy hajdan a kabarétréfák szerzői ezzel a jól (sztereo)tipizáló névvel jelölték ama történelminek mondott Magyarország perifériális szegleteiből az székesfővárosba áramló (dél)szláv karaktereket. Ezen rejtőzködő tudás következtében már össze is áll az esztétikai jelentéstulajdonítás irodalmilag érvényes magva. (Most csak ennyit az irodalom társadalmi alrendszere monoprofesszionális kikülönülhetőségének esélyeiről.) És akkor még szó sem esett a szereplő és szerző relációjában felsejlő szereptávolítási konnotátumról, bár ennek felsejléséhez az olvasó szemhatárán szintúgy egy irodalmon túlra mutató töbletinformációra is szükség van: a Milosevits/Milošević szerzői funkció eredeti szerepegyüttesben egy olyan formális/ foglalkozási státus is ott rejlik, amely metonimikusan kapcsolható a tévé kisebbségi műsorának szerkesztőségi tagjaként egzisztáló főhős (Ičvič/Ichwich) státusához, nevezetesen a regynyek írásakor ő volt a magyarországi szerbek egyik kiadványának, az SNN-nek a főszerkesztője. Így a két társadalmi státusz között tételezett kapcsolat - helleri terminussal éleve - látens inkognitóként, ironikus szereptávolításként is értelmezhető. És most egyazon irodalmi tény második, a szaktudományon túlra mutató értékdimenziójánál tartok, s remélem, még rémlik valami abból is, amit e szöveg elején a kisebbségi közegben megképződő státustorlódásról, szereptúlhalmozódásról voltam bátor regélni.

Még hosszasan lehetne múlatni a szövegidőt a regényekben megjelenő szociálpszichológiai és rétegződési jelenségek nevesítésével (ez utóbbiakból a kisebbségi miliő a heterogeneitási vetületeknek kedvez, s ez - fővárosi víz- és többségi nemzeti önfejűségben szenvedő kicsiny országunkban szocializálódott olvasói bázisra számítva -bizonyára nem lenne minden terapeautikus hatás nélkül), de ki bírná apparátussal, erőforrással, s főleg kit érdekelne az a pár zsák felszínre mondható rejtett társadalmi inkonzisztencia-homok, mikor ott a meglebegtetett háborús konjunktúra mindeddig elvarratlan szála, a megismerés várva várt igazgyöngyének szeme.

Szeme, amivel lát helyettünk. És nem is akárhogy, egybe látja az EU-felzárkózás társadalmi kihívásaitól terhes mindennapjaink létének a visszacsúszást folyamatosan horizonton tartó balkanizálódás-rémét. Erre az Ičvič/Ichwich-re, erre a kamera-küklopszra van itt most szükség, aki számunkra is feldolgozható sémákba rendezi össze a külső, ismeretlen világ által megjelenített vészforgatókönyveket, mi több, a szemhatárunkon eddig még meg nem jelenítettet is. És ez az a pont (a szemhatár-pont), amikor különválik a kisebbségi és a többségi érdek-/értékrendszer. A regényfolyamba beleolvasható szerzői szándék ugyanis az lehetett, hogy a kisebbségi szerepkészleteket olyan szélsőséges szituációkban jelenítse meg, amelyek bornírt túlzásaikkal úgy teszik nevetségessé a leképezett 'valós világot' a megképződött szövegvilág segítségével, hogy az utóbbi irányítja rá a figyelmet az előbbi visszásságaira, annak rendelkezésre álló pusztán belső erőforrások igénybevételével leküzdhetetlennek látszó ellentmondásaira. De amíg az asszimiláció, a lassú felmorzsolódás megmásíthatatlan tényének pszichológiai emészthetetlenségét a többségi társadalom strukturális beágyazódottsága révén tényszerűen adott kisebbségjogi keretek abszurdig való kijátszásával érzékeltette, addig csak a saját tagsági csoportjának szerepelvárási rendszereivel kellett szembenéznie, s ezen akadályon társadalmi presztízsére támaszkodva még könnyen átlendülhet (a honi szerb kisebbség nincs abban a helyzetben, hogy szankcionálni tudja saját elitjének erős szerzői allűrjeit, ha azok ellentétbe kerülnek jól felfogott kollektív érdeküknek szerepküldési beidegződéseivel). Ám a szerzői fantáziának semmi sem szabhat határt. Illetve mégis: a valóság, ha rálicitál...

Ahogy már említettem '98-ban lezárult a harmadik kötet kézirata. '99-ben pedig sor került a NATO kisjugoszláviai beavatkozására. És ekkor óhatatlanul konfliktusba keveredett személy és szerep. Vannak helyzetek, amikor nem lehet semlegesnek maradni. De más dolog magunkat héjaként vs. galambként meghatározni akkor, ha teoretikus, etikai és morálfilozófiai eszmefuttatások szerzőiként szeretnénk tetszelegni, s más, ha a NATO-ba éppen frissiben betagosodott hazánk szolgál logisztikai bázisul kulturális vonatkoztatási csoportunk intézményesült objektumainak bombázásához. (Tekintet nélkül arra, hogy egyébiránt soha nem azonosultunk az ott uralkodó aktuálpolitikával.) No, de mi köze mindennek a szöveghez, amely '98-ban lezárattatott? Hát éppen a felülmúlhatatlan fikció. Abban ugyanis bombáznak erősen, olajmaffiózók bánáti ősejkségei bácskai emirátusokat és vice versa (titkos fegyverként még egy-egy bosnyák hastáncosnő is bevétetik). Nem is csoda, hogy 2000 végéig várni kellett a könyv megjelentetésével. Addigra már a Száva torkolatánál is más szelek fújtak. (A Kossavát megidéző irodalmi cselekvőknek a szerb irodalom történetét is tekintetbe véve különösen erős konnotatív töbletterheltséggel kell - l. pl. a Danilo Kiš-ügy! - számolniuk.) Már-már a magyarországi befogadás is beindulni látszott, kisebbségi közegben túljutott a regényfolyam harmadik kötete is az első közönségtalálkozókon, a szöveg felkerült a világhálóra, s a szerző azon ügyködött, hogy mihamarabb magyarított formában is hozzáférhetővé váljék, amikor aztán tényleg beütött a mennykő. Összedőltek az ikertornyok. Balszerencséjére szerepel a '98-ban lezárt kéziratban egy olyan jelenet, amelyben a szentendrei rég hamvukba holt pszeudohősök eltérítenek Ferihegyen egy repülőgépet, s azzal New Yorknak veszik az irányt, hogy ott az ENSZ-palota közelében landolva bevethessék a már megidézet bosnyák származású titkos fegyvereiket (hastáncosnők). Így utólag már nem úgy vicces, mint annak előtte. Szóval mégsem árt csínján bánni a háborús konjunktúrával, legyen az irodalom, publicisztika, vagy csupán egy vicc az aszfaltról. Ezzel egyáltalán nem azt akarom sugallni, hogy forduljunk el tőle. Inkább illenők számba venni annak nem egyértelműen felsejlő vonzatait, ez pedig a szaktudományokon átívelő megközelítés nélkül nem lehetséges. Ahhoz viszont szakembernek kéne lenni...; minden vetület tekintetében...; vagy elég józanul végigvezetni kinek-kinek saját naiv olvasatát?

Nem tudom. Számomra a regénytrilógia legizgalmasabb hozadéka nem az eddig gabalyított három vetületből olvasódott ki, hanem egy eddig nem említett negyedik (mely lényegében csupán a harmadik areális komplementere) ráadáshatása révén. A 70-es, 80-as évek magyarországi valóságának, mint a tagsági csoport életvilágának, valamint a vonatkozási csoport életvilágának egymással való ütköztetéséből, melyhez a főhősnek a délszláv térségből a már említett hév-vonalon menedékre lelt hölgyismerősei szolgálnak vitapartnerül. És e téren magam is csak másodlagos szocializációm során megszerzett, művi tudáskészleteimre hagyatkozhattam referenciaként. Azaz egy hót naiv olvasatra, mely délvidéki elsődleges szocializációm információhiányát volt hivatott pótolni. Az én említett nem tudásom és a szerző valamint a magyarított hozzáférhetőséget követően - reményeim szerint - nagyságrendekkel megnövő olvasótábor tudattalan tudása ezen a ponton válhat dialogikussá. Aztán csak jutunk majd valamire a szövegfolyam irodalmi, kisebbségi és balkanológiai vonatkozásait illetően is. Jut eszembe, a negyedik rész már elkezdődött, a hálón interaktív módon olvasható, a címe, nos az egy - keletkezése digitális közegének ellentmondva - kicsit analógiás: Regény az interneten.