Sáfrány Attila
Az individuációs tudathasadás

Hamvas Béla szerint i.e.600 körül ment végbe az emberiség történetének leglátványosabb tudatváltása. Hamvas itt, az üdvtörténeti felfogás változásának hangsúlyával, ugyanarról a lélektani folyamatról beszél, amit mi individuáció (magyarosítva pedig egyéniesülés) néven fogunk tárgyalni a továbbiakban. Karl Jaspers a változásnak ezen éráját tengelykorszaknak nevezte el. Ő pontosabban behatárolva i.e. 800 és i.e. 200 közé tette e korszakalkotó átalakulás időtartamát.
Bár a görögök körében ez az átalakulás valóban i.e.600 körül vált nyilvánvalóvá, kezdetei sokkal előbbre nyúlnak. Benne a törzsi társadalmi rendszer és az azzal együtt járó mítoszi gondolkodás fokozatos áttéréséről van szó az államalapító társadalmi modellre és a vele érvényre jutó újfajta gondolkodásmódra. Ebből a tényből kifolyólag az individuáció kezdetleges formája a sumérok és az egyiptomiak körében 2500 évvel előbb lejátszódott, mint a görög tudatváltás. Az utóbbi mégis egyedülállónak számít az egyéniesülések folyamatai között. A görögség individuációja vallástalanodó folyamat volt, a közel-keleti, az indiai és a kínai viszont kifejezetten vallásos.
A törzsi társadalmakra jellemző mítoszi, naiv gondolkodásban az objektív és a szubjektív, a közösségi és az egyéni, a transzcendens és az immanens elválaszthatatlan egységes alkotnak. Az individuáció ezeknek az egybeolvadt elemeknek a szétválasztása, minek köszönhetően az én (kiszakítva önmagát az egységérzetből) tudatosítja a benső és a külső különbségét: az alanyiságával szemben álló tárgyi világot, az egyediségével szembeni közösséget, valamint az immanens szférával szembeni transzcendens szférát. A történés megértésének a kulcsszava a tudatosítás. A tudatosítás ténye ebben az esetben azt jelenti, hogy az egyéniesülésen áthaladt ember számára a szétválás, az azzal együtt járó elidegenedés-érzet csak ezután vált kérdéssé: méghozzá civilizációs kulcskérdéssé. Mint emberi alapprobléma látensen természetesen előtte is jelen volt, de nem mint kérdés. A tudat előterébe lépett kérdés természetesen válaszadásra ösztönzött. A válaszokat a vallás, a filozófia, a művészet és a megváltozott társadalmi felépítés öntötte formába. Máshogyan Keleten, mint Nyugaton.
Nyugaton ez a történés a keletitől eltérően ment végbe, itt a szétválasztás céloka a dolgok és az én önmagában valóságának a fölismerése volt. Ez a későbbi végkifejletben utat nyithatott egy materialista világkép kialakulásának. Keleten, bár kultúrkörönként eltérő megítélésben részesült, a világ, vagyis az immanens szféra másodrangú tényezőként szorosan ráutalt maradt a fölötte álló szakrálisra, transzcendensre. Ez egyébként a zsidó gyökerű, őseredetében tehát Kelethez visszanyuló kereszténységre is jellemző. A felesnek is mondható keleti individuációban az egyéniesülés céloka, hogy a szemben álló valóságok tudatosításával egy magasabb szinten, (a naiv elfogadáson túl) immár tudatosan térjünk vissza az egységérzethez. Az eközben bennünk végbement tudati átalakulás (önmegvalósítás) a tulajdonképpeni vallási célkitűzés. Ezért neveztük az előbbiekben a keleti individuációt vallásinak. Amint már utaltunk rá, a keleti szemléletmódból adoptált nyugati vallás, a kereszténység is ebbe a táborba tartozik.
Nyugaton az individuáció két egymást kizáró, egymással ellenséges viszonyban álló formában realizálódott: a görög hagyományra épülő vallástalan egyéniesülés szemben a zsidó tradícióra épülő vallásos individuációval. A két módszer sohasem tudott békességre jutni, a nyugati eszmetörténet ezért úgy is leírható, mint az egyéniesülés két módszerének a folytonos küzdelme. Mindkét oldalon voltak kísérletek, melyek a végső megbékélést hozó szintézis létrehozását tűzték ki célul, ám kétségtelen eredményeik ellenére egyikük sem járt sikerrel. A nyugati civilizáció a mai napig az individuáció tudathasadásában szenved. Az évszázados együttélés folyamán a két metódus világképe olyan mértékben átszőtte egymást, hogy lehetetlenség volna mélyreható elemzéssel beszélni az egyikről a másik nélkül. A nyugati tudomány meghatározó kulcsfogalma, a fejlődéselmélet kialakulása például teljességgel értelmezhetetlen volna a keresztény vallási gondolkodás tevékeny ráhatásának a figyelembe vétele nélkül. (E témával kapcsolatban mindenkinek ajánlom Karl Löwith zseniális könyvét, a Világtörténelem és üdvtörténetet.) Ugyanakkor a keresztény teológia sem volna értelmezhető a görög filozófia előzményei nélkül, nem is beszélve a teológiát a modernitás korában ért ráhatásokról a tudományok fejlődése következtében. Ez az összefonódás pedig még inkább aktuálissá teszi az individuációs tudathasadás megszüntetésének a követelményét.
Hellász Szókratésszel és utódaival, Platónnal és Arisztotelésszel lép az egyéniesülés végső fázisába. Egyfajta ókori szekularizációs folyamat keretében megy végbe ez a korszakalkotó átalakulás, melyben a törzsi vallás kultikus jellege egyre inkább áttevődik a politikum színterére, az állam kohéziós erejévé válik, állampolgári kötelezettséggé lesz az állami hivatalnokok irányítása alatt. Eközben a régi istenek mindinkább elveszítik valódi vallási tartalmukat, a mítosz jelképes, irodalmi alakjaivá képeződnek le. Nagy Sándor idejében ezt a már szinte teljesen kész mintát a görögség diadalittasan terjeszti az egész civilizált világban, viszont ugyanebben az időszakban ismerkedik meg életközelből a másik, tőle sokkal ősibb individuációs modellel, a keletivel is. Ennek hatása már érzékelhető a hellenizmust eluraló erkölcsfilozófiákban, de a görög individuációs metódus első nagy közeledési kísérlete a vallásihoz mégis a későrómai korban fellépő neoplatonizmus volt. Ismét aktivizálta a megbékélés szándékát a hellén individuációs modell első újkori képviselője, a reneszánsz filozófia. A reneszánsz gondolkodás alkimista elfogultsága a szintézis tudattalan szándékát hordozta magában, hiszen abban nemcsak a középkori vallási tendenciák törvényszerű végkifejletét, a misztikus beállítódás szekularizálását láthatjuk, hanem a tudományos gondolkodás csíraszerű kezdetét is. Ha ezt az örökösök ma szégyenlik is kimondani, de tény: a tudományos gondolkodás, s különösképpen a modernitás szcientizmusának büszkeségei, a természettudományok, az alkímiából fejlődtek ki. A későbbiekben, a tudományok lassú önállósodásával az újkori bölcselet egyik központi problémája épp a vallás és az istenfogalom elhelyezése lesz a megalakuló új gondolkodási rendszerekben. A modellek fokozatos fejlődése közben, néhány kivételtől eltekintve, az új látásmód képviselői előtt egyre nyilvánvalóbbá válik a két út összeegyeztethetetlensége. A felvilágosodás, az azzal egy időben jelentkező ipari, technológiai fejlődés társadalma világhódító, öntelt magabiztosságában végképp lemondani látszik a vallásról, s a (materialista, majd a pozitivista és a pragmatista) filozófia nevében a vallásos individuáció közeli végpusztulását hirdeti. Ebben az antimetafizikus egyakaratúságban talán csupán a vallásos egzisztencializmus az egyetlen említésre méltó kivétel, amely ismételten az egység szükségességére hívja fel a figyelmet. Gondolkodóik hangját azonban elnyeli a csatát nyertek megvetéssel telt, gőgös elutasítása. Ám a háború ezzel még nem ért véget. Mint nem először és nem utoljára, a győztesek megtörhetetlennek látszó ereje önmagában roppan meg: a posztmodern filozófia meginogtatja az újkori gondolkodás többszáz éves épületének karteziánus oszlopait. Ez azonban nem keresztény, hanem önmagából adódó kritikája, tehát önbírálata a hellén individuáció legújabb kori modelljének. Az anomália bizonyára újjáértékelő kiigazításra fogja ösztönzi a harmadik évezredbe lépő gondolkodókat, s az ezt szükségképpen követő bölcseleti korszakváltás, a vele járó időszakos elbizonytalanodással, jó táptalajul szolgálhat a vallásos egyéniesülés újjáéledésének, de a szintézis újbóli szorgalmazásának is. Ezzel párhuzamban a nyugatias életmódban való csalódás, a világháborúk, az ijesztő méreteket öltő környezetpusztítás, az elgépiesedés, eldologiasodás miatti egzisztenciális döbbenet egyre inkább utat nyit a keleti életmodell térhódításának a nyugatiak körében. A protestáns, majd a katolikus vallási reformmal az egyházak is egyre inkább magukra találtak az ipari társadalom elidegenedett világában. A helyzet tehát úgy tűnik lassan átfordulóban van, Nyugaton újból esély nyílott a vallásos egyéniesülés térnyerésére. A spengleri kultúrmorfológia módszerét alkalmazva azt mondhatnánk, hogy korunk leginkább a kereszténység megszületését megelőző időszak kultúrális légkörére hasonlít. Abban is, akárcsak a maiban, válságot élt át a korszakváltás előtt álló bölcselet, hódító útjukra indultak a keleti kultuszok, s a keleti befolyás nyomán a haldokló őshonos vallás is egyfajta karizmatikus megújuláson ment át.
A keresztény individuáció valamivel később kezdődött, habár más a helyzet, ha előtörténetként a zsidó vallásos egyéniesülést is hozzágondoljuk. Így nézve egyidős a másik két nagy kultúrkör, a hindu és a kínai tudatváltásával. Szigorúan véve viszont a kereszténység a zsidó vallás alapjaiból felépítkező, a hellén kultúrközegben nyugatiasodó, s a római civilizáció égisze alatt elterjedő világvallás. Eszerint a nézet szerint a nagy vallásos egyéniesülések egyikének számít. Kettős gyökerű képződmény: tartalmát a zsidó vallás páli hellenizálásából nyerte, formáját viszont, a zsidó tradíció mellett, a Római Birodalomban elterjedt keleti kultuszok biztosították. A jelentős zsidó migráció mellett ugyanezek a kultuszok készítették elő számára a befogadásra képes szellemi közeget. Az apostoli korszakot követő három évszázad, az időszakonkénti véres üldözések ellenére is, fokozatos megerősödésének a kora. A konstantini fordulattal már polgárjogot nyerve léphetett fel a hellén individuácós modellel szemben, a hamarosan bekövetkező államvallássá nyilvánítása után pedig már győztesnek érezhette magát az egyéniesülési minták nyugati csatájában. Róma bukása után legfőbb feladata a letelepedett népek megkeresztelése volt. Ezt az egészen a 13. századik elhúzódó térítői küldetést sikerrel hajtotta végre, megteremtve ezzel a lehetőséget a nyugati kereszténység további expanziójához, amely először a keresztes háborúk, majd a gyarmatosítás révén öltött testet. Hatalma csúcsán azonban, mint ahogy az lenni szokott, az ősi ellenfél, a hellén individuációs modell a humanizmussal és a renenszánsszal újból éledezni kezdett. Az újkor a két minta kényszerű együttélésének a története, melyben az egyik hanyatlóban, a másik fölemelkedőben volt. A házasításukra tett kísérletek inkább adódtak a feszültség megszüntetésének az óhajából, vagy az egyházi hatalom miatti félelemből, mint őszinte, meggyőződésből jövő szándékból. A keresztény egyéniesülési minta védnöke, az egyház még túl erős volt, az újjáélesztett hellén individuációs minta pedig (társadalmi elterjedtsége alapján) még túl gyenge, hogy határozott nemet merjen mondani a régi módszerre. Ez csupán az újkor végén, a felvilágosodás késői szakaszában történhetett meg, amikor a hellén egyéniesülés is megtalálta a maga nagyhatalmú védnökét, a polgári államot. Azután viszont, az indusztriális érában, a legújabb korban, a keresztény befolyás rohamos térvesztése figyelhető meg. A vallásos egyéniesülés mintája, mint ahogy azt az ellentétes oldal filozófus apostolai meghirdették, mégsem vált a múlt emlékévé. Sőt, újbóli föléledése észlelhető.
A vallástalan egyéniesüléssel szembeni türelmetlensége ellenére a keresztény individuációnak is megvoltak a maga fényes, szintézist kereső korszakai. Legelső s talán mindmáig a legjelentősebb ilyen próbálkozás az alexandriai iskola kísérlete volt a keresztény vallás és a hellén bölcselet házasításátára. Ilyennek mondható a platonista bölcseletre hagyatkozó érett patrisztika is. S hasonló érdemekel dicsekedhet az arisztotelészi gondolkodást fölfedező középkori skolasztika. Origenész, Ágoston, Tamás: az alexandriai iskola legjelentősebb gondolkodója, a patrisztika legnagyobb nyugati atyája, a skolasztika első számú teológusa: három hatalmas oszlop, akiknek időtálló gondolataira a házasság építménye támaszkodhat.
Mivel későbbi a hellén individuációnál, ezért a görög-római civilizált világban a kereszténység elterjedése voltaképpen az egyéniesülés vallásos ellenreakcióját jelenítette meg. A racionálisnak azt az érzelminek (a hitet tekintve pedig akár irracionálisnak is) mondható ellenpontozását, amely nagyon gyorsan egyenrangú ellenfelévé vált az értelemre esküdő hellén individuációnak. A mai napig. A középkorban győzedelmeskedni látszott, az indusztriális érában veszíteni. Mindkét esetben csupán látszott. Nem hiszem, hogy kettejük közül bármelyik is végleges győzelmet arathat: a vallástalan és a vallásos egyéniesülésnek szintézisben kell egyesülnie, hogy vége szakadjon végre a nyugati ember individuációs tudathasadásának. Annál is inkább, mivel amint már utaltunk rá, több száz éves együttélésük során elválaszthatatlanul összefonódtak, minek következtében az egyik teljességgel értelmezhetetlen volna a másik nélkül. Ebből kifolyólag, az egyik megtagadva a másikat - bármelyikük is követné el ezt a végzetes tettet -, önmagát is megtagadná.