Sáfrány Attila
Harcra fel!

Nem hiszem, hogy van fölemelőbb, a képzeletünkben élénkebben élő kép az akadály legyőzéséről a zsidók vörös-tengeri átkelésénél. Előttünk, nyugatiak előtt biztosan nincs. A Mózesről szóló hollywoodi filmek is központi mozzanatként tárják elénk az oszlopként meredő vízfalak lélegzet elállító jelképét, a szabadulás e gyönyörű szimbólumát. Zúgnak a harsonák, zeng a győzelmi induló, a volt rabszolgák pedig örömittasan menetelnek a szabadság megígért földje felé.

Már az ókorban is tömegeket mozgatott meg a szabadság ezen egyetemes jelképének a kimondása. Mágikus hatása volt a rabság vége után áhítozó emberekre. Teudás, az önjelölt messiás például azzal az ígérettel csalta maga után a római megszállást megelégelt zsidó tömegeket, hogy kettéválasztja a Jordán vizét, mint Józsue tette annak idején.

A szabadságát féltő ember a mai napig sokféle esztelenség elkövetésére rávehető. Ezt bizonyították a kilencvenes évek jugoszláviai eseményei is: mindkét vagy mindhárom oldalról szabadsága megvédésének a nevében fogott fegyvert a nép. Holnap, ha megteszi, az ifjabb Bush is a szabadság, a demokrácia megőrzésének a nevében fogja (keresztes)háborúba küldeni Amerika fiait, s velük azokat, akik a világ vezető hatalmával tartanak, de nyilvánvaló, hogy Szaddam Husszein is ugyanezen a címen fogja mindhalálig tartó kitartásra buzdítani Irak hűséges gyermekeit, s mindazokat, akik a szentté nemesült harcban, a dzsihádban melléjük állnak. Az okok között biztosan nem az olaj, a fegyveripar érdekei, a szűk csoportnak "gondtalan" életet nyújtó önkényuralom fenntartása és más ehhez hasonlók fognak szerepelni. Ilyen érvekkel épeszű, egészséges erkölcsű embert nem lehetne a háború szükségességéről meggyőzni. Maradnak hát a buzdítás ősi toposzai, amelyeknek a végkicsengése valahogy mindig ez: a szabadságunk veszélybe került, harcra fel!

A szabadság védelmezésére való hivatkozás nemcsak a fegyverek megszólaltatásának az indoka. Az életet teljes szélességében átszövi mint hivatkozási alap. A multinacionális vállalatok a tőke szabadságának a nevében követelik a határok egyirányú légmentesítését. Az ellenzőik is ugyanezen a címen lépnek fel: ők a nemzeti ipar szabadságát kívánják megóvni az azt bekebelező mamutvállalatoktól a határ ellenkező egyirányúvá tételével. Miközben írok, a Claudia-show megy a tévében, s abban is ugyanezt a kettősséget fedezem föl: a pornósztár az eredendő emberi szabadságra hivatkozva védelmezi a sokak számára megbotránkoztató szexuális szabadosságot, vitapartnerei viszont a szabálybontó viselkedésben a közösségnek az erkölcsi méltósághoz való jogát látják veszélybe kerülni. Számtalan példát sorolhatnánk fel. Mindegyikből ugyanazt a következtetést vonnánk le: az egymásnak feszülő, harcban álló táborok a szabadság védelmével hitelesítik jogukat a küzdelemhez.

De ha mindenki a szabadság oldalán áll, vajon a szabadság kinek az oldalán áll? Százfelé osztja magát, az egyik félnek és a másiknak is adva egy kicsit magából? Azért tűnik paradoxonnak ez a fölvetés, mert mindig az igazsággal összekapcsolva gondolunk a szabadságra. (Az igazságból pedig csak egy lehet, az nem lehet megosztott.) A szabadság a fejünkben együtt lakozik az igazsággal. Ezen az úton válik elidegeníthetetlen emberi joggá.

A vörös-tengeri átkelés vallási jelképében még nem a jogi szemlélet tükrében jelentkezett. A rabságban sínylődő nép nem azért menekült meg egyiptomi üldözői elől, mert a szabadság elidegeníthetetlen emberi jog, hanem azért, mert Isten úgy döntött, hogy kiemeli őt magának (az Egyiptom által jelképezett) világból. A világi szolgaság alóli fölmentés a másik oldalon azonban a szabadság újbóli elvesztésével járt: az egyiptomiak rabjából most isten rabja lett a nép. A szabadságnak e vallási értelme, amely azáltal ad, hogy elvesz, nem sok hasonlóságot mutat annak profanizált, jogi szemléletével. Az utóbbi nem hogy nem emel ki a világból, hanem egyenesen a világi érdekeltségekből kiindulva még szorosabban hozzá köt. Módszereit illetően pedig esze ágában sincs egy láthatatlan, világfölötti hatalom csodajeleire, az isten ujjára bízni érdekei érvényesítését. Nagyon is emberi eszközökre fog hagyatkozni, a harc különféle módozataira: a jogi vitától egészen a háborúig.

Ezekre pedig aligha illenék a vörös-tengeri átkelés fölemelő szimbóluma. Egy ellentétes kép, ami nem szimbólum, hanem a közelmúlt valósága sokkal hívebben kifejezi: az albán menekülők hada például, akik előtt nem az ég, hanem elüldözőik nyitják meg a határokat. Mert a szabadság jogi szemléletében a gyengéknek, s azoknak, akik hallgatásra kényszerülnek, legtöbbször alárendeltség és üldöztetés az osztályrészük.

A szabadságnak és az igazságnak ezen jogi szemlélete már nem az ember világi láncaitól, az emberi önzéstől való megszabadulásról szól, mint a vörös-tengeri átkelés jelképe. (Annak közvetlen folytatása a sínai-hegyi esemény: az önzetlenség isteni törvényeinek az elfogadása.) Épp ellenkezőleg: a jogi szemlélet a hangosabb és az erősebb eltipró győzelmét visszhangozza, amelynek az önzés, az önérdek érvényesítése természetes velejárója. Ezt mindenkor fontos tisztán látnunk. Fontos tisztán látnunk most is, nehogy tévedésbe essünk azzal kapcsolatban, amit Bush és Szaddam Husszein hirdet a háborús készülődés lármás légkörében. A szabadság megvédésének a nemzeti kötelezettségét meghirdető szónoklataikat hallva nehogy azt higgyük, hogy a vörös-tengeri átkelés által jelképezett szabadságról beszélnek. A szentnek semmi köze nem lesz a harcukhoz, hiába fogják annak okát mindketten a szentháború szólamaival megfogalmazni. Emberi harc lesz az, nagyon is emberi.

2003. február 2.