Sebők Zoltán
A szemét megdicsőülése

Slavoj Žižek szlovén származású pszichoanalitikus-filozófus, nemzetközi rangú sztárgondolkodó nemrégiben azt találta mondani, hogy a kapitalizmus tulajdonképpeni végterméke nem más, mint a szemét. Kijelentése rendkívül termékeny mémnek, azaz olyan információs mintának bizonyult, amely agyak sokaságát képes megfertőzni, s önmaga folytonos ismételgetésére csábítani. S tényleg, Žižek megjegyzése az utóbbi évek egyik legtöbbet idézett értelmiségi szlogenjévé nőtte ki magát, annak ellenére, hogy igazságértéke finoman szólva problematikus. De ez a verbális mémekre általánosságban is érvényes: nem feltétlenül azáltal hatnak, hogy bennük valamiféle igazság testesül meg, hanem inkább annak köszönhetően, hogy egyrészt jól hangzanak, másrészt pedig képesek azt a benyomást kelteni, mintha épp tudomásul vételük pillanatában került volna le szemünkről a világ "igazi természetét" elfedő szürke hályog.

Az értelmiségiek többsége úgy vélekedik, hogy Žižek megjegyzésében a lehető legtömörebben fejeződik ki annak a világnak a lényege, amelyben élnünk adatott. S tényleg napi tapasztalat, hogy mindaz, amit a mai gigantikus ipari mechanizmus úgymond életünk jobbítása céljából kínál számunkra, a használat során előbb-utóbb bizony megkopik, elromlik, széttörik vagy ódivatúvá válik, s végül menthetetlenül a szemétre kerül: a mechanikus írógép éppúgy, mint a márkás zakó, a drága karóra éppúgy, mint a legújabb számítógép. (Friss adatok szerint az Egyesült Államokban a legújabb komputer átlagosan három év alatt kerül szemétre.)

Ráadásul a mindenre kiterjedő reklám-ipar szüntelenül arra buzdít, hogy gyorsítsuk a dolgok szemétre kerülésének folyamatát: azzal, hogy a legújabb mosógépet kínálja, egyben a régi kidobását sürgeti, az új divat propagálása pedig folyamatos felszólítás arra, hogy szabaduljunk meg a tegnapi cuccainktól, legyenek azok kopottasak vagy akár teljesen épek.

Mindez közismert jelenség, aminek óriási szociológiai, pszichológiai, társadalomkritikai irodalma van. Vance Packard, A pazarlás művészete című nagyszerű könyv szerzője már negyed évszázaddal ezelőtt pontosan leírta azokat a taktikákat, amelyek a tárgyakat mindinkább tiszavirág életűvé teszik: "Szándékosan korlátozni lehet egy tárgy élettartamát, vagy ki lehet vonni a használatból, ha hatást gyakorolunk: a) a funkciójára: felülmúlja egy technológiailag magasabb rendű tárgy (...); b) minőségére: eltörik vagy elkopik egy megadott, általában meglehetősen rövid idő alatt; c) megjelenésére: szándékosan divatjamúlttá tesszük, s bár megőrzi funkcionális minőségét, megszűnik tetszeni."

S ez még nem minden. Ugyancsak Packard hívta fel a figyelmet arra, hogy ha a divat változásai nem tűnnek elégségesnek a kereslet fellendítéséhez, akkor egy mesterséges "alul-funkcionáláshoz" folyamodnak: a "szándékos megszerkesztés bűnéhez". A szerző Brook Stevens sokatmondó megjegyzését idézi: "Mindenki tudja, hogy mesterségesen megrövidítjük az élettartamát annak, ami kikerül üzemeinkből, és ez a politika a mi egész gazdaságunk alapja". Oliver Wendell pedig megint csak több mint negyed évszázaddal ezelőtt magasztalta azt a "csodálatosan könnyű, nyitott autót", amely "olyan ésszerűen van megszerkesztve, hogy egy előre meghatározott napon egyetlen lökéstől szétesik". Az amerikai autók egyes alkatrészei akkoriban állítólag úgy voltak megszerkesztve, hogy ne bírjanak ki többet hatvanezer kilométernél, annak ellenére, hogy a gyártók elismerték: a sorozattárgyak többsége nagyjából azonos előállítási költségek mellett sokkal jobb is lehetne.

Jean Baudrillard francia szociológusnak minderre már az 1980-as évek elején elgondolkodtató pszichológiai magyarázata van. A tárgyak rendszere című 1984-ben publikált könyvében amellett érvel, hogy bármilyen legyen is a tárgy működése, úgy éljük át, mint a mi működésünket; bármilyen legyen is a hatékonysági formája, mi önmagunkat vetítjük bele ebbe a hatékonyságba, még akkor is, ha ez a hatékonyság abszurd. De, így Baudrillard, önmagában nem a törékenység és a halál a tragikus, hanem ezek kísértése: "Szenvedünk attól - írja -, hogy a korsó megrepedhet; de ha darabokra törik, annak örülünk". Baudrillard szerint egy tévedhetetlen, csalhatatlan tárgy egyszerűen kiábrándító lenne, mert a tévedhetetlenség végül mindig szorongást vált ki belőlünk: ".egy mindenben tökéletes világ - írja a francia gondolkodó - a végzet, tehát a szexualitás végleges eltűnésének a jele volna". Ezért: "Nem szabad megengedni, hogy a tárgy kivonja magát a múlékonyság és a divat alól! (...) Mert nem szabad megengedni, hogy a tárgy kivonja magát a halál alól!"

Mindezek fényében a Žižeki szlogen, miszerint a kapitalizmus tulajdonképpeni végterméke a szemét, bizony máris kezdi elveszteni azt az üdítő varázsát, amelyet bizonyos fülekben kelteni látszott. Esetleg az adhatna neki némi információértéket, ha a fentiekhez valamit hozzáadna (de inkább elvesz belőlük), illetve - s ez még lényegesebb -, ha mondjuk a kapitalizmus legjelentősebb újkori alternatívájának, a szocializmusnak, nem ugyanaz lett volna a végterméke, ami emennek. Mivel azonban ilyesmi mellett nagyon nehéz lenne érvelni, érdemes megvizsgálni, hogy tényleg igaz-e a sztárgondolkodó kijelentése. Az összes okos és szellemes érvelés után még mindig fel lehet tenni az időszerűtlennek tetsző kérdést, hogy tényleg a szemét-e a kapitalizmus "tulajdonképpeni" végterméke?

Ami a használati tárgyakat illeti, valóban úgy látszik, hogy előbb-utóbb menthetetlenül a szemétre kerülnek, méghozzá, s ez nem mellékes, úgy látszik, társadalmi-gazdasági berendezkedéstől függetlenül. Hogy sarkított példával éljek, Marcel Mauss francia szociológus és antropológus szerint az emberek már az archaikus társadalmakban is rendszeresen túladtak azokon a dolgokon, amelyekről úgy érezték, elvesztették a manájukat, vagyis azt a pozitív mágikus erőt, amivel birtokukba kerülésükkor még rendelkeztek. Ráadásul úgy látszik, a mana nem akkor illant el, amikor a dolog megkopott vagy elromlott, hanem attól a pillanattól kezdve, hogy domesztikálódott, tehát amikor olyan kínosan megszokottá vált, mint manapság a tegnapi divat szerint szabott kiskosztüm.

De ahogy a Mauss által vizsgált archaikus szinten álló társadalmakban (Polinézia, Melanézia, Észak-Nyugat amerikai indián törzsek) sem volt minden alávetve a szimbolikus csere ördögi körének, úgy a mai kapitalizmus is megteremtette magának azt a zugot, ahol a dolgokat gondosan óvják a használattól, az elhasználódástól, s ez által igen hatékonyan késleltetik, sőt akár lehetetlenné is teszik a szemétre kerülésüket. A szóban forgó zugot úgy hívják, múzeum, a benne őrzött dolgokat pedig körülbelül az óta nevezik műalkotásoknak, amióta múzeumban őrzik őket. Ez az intézmény a garancia arra, hogy nyugodt lelkiismerettel kijelenthessük: a kapitalizmus tulajdonképpeni végterméke nem csak a szemét.

A modern értelemben vett múzeum bizonyos értelemben a szemétdombon keletkezett. Az elsőt úgy hívták, hogy Muséum National (ebből lett később a Musée Napoléon) és közvetlenül a francia forradalom után, 1793-ban nyitották meg. Ugyanabban az évben, amikor XVI. Lajost lefejezték. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy milyen fontos dátum ez a tárgyak egyébként igen prózai történetében. Miként a nyaktiló XVI. Lajost a fejétől szabadította meg, a múzeum a régi rezsimtől örökölt dolgokkal művelt valami nagyon hasonlót: lenyisszantotta róluk a még megmaradt vallási, politikai, gyakorlati funkciót, és kontempláció tárgyává, modern értelemben vett autonóm művészetté tette azokat.

Ezt a műveletet nevezzük a szó tágabb értelmében vett ready-made-eljárásnak. A ready-made azt jelenti, hogy a művész nem alkot, hanem kiválaszt valamilyen iparilag előállított készterméket, s azt apró módosításokkal vagy akár minden változtatás nélkül művészeti kontextusba (múzeum, galéria) helyezi. Az elv feltalálója, mint ismeretes, a francia Marcel Duchamp volt, aki a múlt század tízes éveitől kezdődően számos kész tárgyat ily módon avatott megőrzésre érdemes artefaktummá.

Érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon, hogy valójában mi is történik a dolgokkal e látszólag szelíd művelet következtében. Az a palackszárító például, amelyet Duchamp 1914-ben műalkotás gyanánt kiállított, tovább már nem kopik, nem törnek le a szarvai, nem fog megrozsdásodni. Miért nem? Azért, mert ugyanaz a kapitalista rendszer, amely létrehozta, s a mindennapi életben lehetőleg gyors elhasználására és szemétre dobására serkent, a múzeumban gondosan őrzi, és fegyveresekkel biztosítja, hogy senki még véletlenül se merje gyakorlati célra, például palackok szárítására használni.

Minden kultúrában voltak ilyen privilegizált, féltve őrzött dolgok. Ezeket nevezték összefoglaló elnevezéssel szent, vagy kultikus tárgyaknak, s általában ugyanolyan gonddal óvták az elhasználódástól, mint ma az úgynevezett műtárgyakat. Az új szituációban az a bizsergető, hogy a féltve őrzött dolog adott esetben optikailag, anyagát és/vagy formáját tekintve az égadta világon semmiben sem különbözik attól a dologtól, amit a gyakorlati életben önfeledten használunk. Pontosabban fogalmazva, abban, s adott esetben csak abban különbözik tőle, hogy emitt nem használják, következésképpen meg van védve a szemétre kerülés veszélyétől.

Ráadásul mindez nemcsak a hasznos dolgokra érvényes, hanem - legkésőbb az Újrealisták óta - magára a szemétre is: gondoljunk csak Arman összepréselt autóroncsaira, Tinguely ócskavasból összeeszkábált abszurd gépezeteire vagy Rotella tépett plakátjaira. Ebben a vonatkozásban sem igaz tehát, hogy a kapitalizmus végterméke a szemét. Mert a kapitalizmusban még a szemét sem csak szemét, hiszen múzeumi körülmények között akár féltve őrzött ereklye, magas piaci értékkel rendelkező művészet, valóságos kincs is lehet.