Sebők Zoltán
Régivel az újat

Milyen médiumokat használ egy médiafilozófus?

Bizonyos értékelések szerint a mögöttünk hagyott évszázad három legnagyobb hatású médiafilozófusa Marshall McLuhan, Vilém Flusser és Günther Anders volt. Lehetséges. McLuhan A Gutenberg-galaxis című harminc évvel ezelőtt írott könyve, mely végre magyarul is megjelent, máig a legtöbbet idézett médiaelméleti munka, központi tézisét pedig, miszerint maga a médium az üzenet, anélkül szajkózzuk folyton-folyvást, hogy valódi értelmével a legcsekélyebb mértében tisztában lennénk. Ha Flusser csupán A fotográfia filozófiája című könyvecskét írta volna meg, akkor is a legnagyobb médiafilozófusok között kellene számon tartanunk, hiszen őelőtte is voltak ugyan a fényképezésnek szellemes elméletei, de a filozófiáját igazából ő teremtette meg. Így van ez annak ellenére, hogy bizonyos akadémiai körök, melyektől mi sem áll távolabb, mint a gondolkodás, szüntelenül azzal hencegnek, hogy mi mindenben nem értenek vele egyet. A felénk kevéssé ismert Günther Andersben pedig azért érdemes az első igazi tévékritikust tisztelni, mert nem tartalmilag vagy esztétikailag értékelte ezt a borzalmas médiumot, hanem vérbeli filozófus módjára strukturálisan. Így aztán akármilyen irányba "fejlődik" is a televíziózás, Anders vizsgálódási módszere örökzöld marad.

Mindezek fényében az embernek az a benyomása, hogy a maguk idejében mindhárman korukat megelőző, hipermodern fickók lehettek, akik minden bizonnyal nagy-nagy lelkesedéssel használták is azokat az új technikai eszközöket, amelyekről műveikben filozofáltak. Ez a feltételezés azonban több tekintetben is tarthatatlan.

A kanadai McLuhan, aki meghirdette a Gutenberg-galaxis, azaz a nyomtatott szöveg végét és valósággal glorifikálta a "katódcső sugárzását", eredetileg irodalomtörténész, azon belül Joyce-kutató volt és saját bevallása szerint soha nem nézett tévét. Flusser átkok sokaságát szórta a bűnös történetiség szerkezetét megteremtő és fenntartó írásbeliségre, s nem győzte magasztalni a mitikus körkörösséget visszahozó képiséget, valamint az új információs technológiák által lehetővé váló dialogikus kommunikációt, ami reményei szerint felváltja majd a központi vezérlésű, tehát alapjában fasisztoid szerkezetű információáramlást. Mindezt azonban, akárcsak McLuhan, Flusser is írásban fejtette ki, méghozzá egy rozoga írógép segítségével, amelynek még a szalagját is képtelen volt önállóan kicserélni. Egy interjúban elmondta, hogy ha elkopott vagy kilyukadt a szalag, kénytelen volt új masinát vásárolni.

Ami Günther Anderst illeti, egy osztrák riporter nemrégiben abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy ha az éles szemű médiateoretikus ma élne, minden bizonnyal e-mail útján értekezne barátaival és ellenfeleivel. Monográfusa Konrad Paul Liessmann erre megjegyezte, hogy Andersnek tényleg alkalma volt megismerni az új kommunikációs technikákat, hiszen 1992-ig élt, ám soha nem volt hajlandó másként, mint kézzel írni.

McLuhannak van egy aforizmája, miszerint a halat ki kell emelni a vízből, hogy érzékelhesse eredeti közegét. Flusser többször is bevallotta, hogy képtelen írás nélkül élni. Anders pedig egykoron azt mondta Liessmannak, hogy ha meg akarjuk érteni az újat, régi eszközökkel kell dolgoznunk. Lényegében ezt tették mindhárman.