Sebők Zoltán
"Kanizsámat véltem látni benne..."

Az alábbi beszéd tavaly a sepsiszentgyörgyi Városi Képtárban hangzott el a Mayby című kiállítás megnyitóján, amelyen húsz, szülővárosából elszármazott fiatal művész mutatkozott be.

Először is szeretném megköszönni a szervezőknek, hogy meghívtak ebbe a kellemes városba, amelyről már sok szépet hallottam. Talán érdemes felidézni, hogy mikor és milyen körülmények között. 1991-ben vagy 1992-ben történhetett, nem sokkal azután, hogy eredeti hazámból, Jugoszláviából Magyarországra voltam kénytelen emigrálni. Hivatalos voltam egy budapesti multinacionális irodaház megnyitójára, mely irodaházat valamelyik műkereskedés kortárs magyar művészeti alkotásokkal dekorált ki. A véletlen úgy hozta, hogy az ünnepélyes megnyitóra Csutak Magdával, az önök városának szülöttével érkeztem. Arról panaszkodtam Magdának, hogy mindenkiben kanizsait vélek felfedezni, ami butaság, hiszen miért is lennének kanizsaiak egy budapesti multinacionális irodaház megnyitóján? Magda azzal vigasztalt, hogy amikor emigrált, kezdetben ő is ugyanebben a betegségben szenvedett: Bécsben lépten-nyomon sepsiszentgyörgyieket vélt látni. Megnyugtatásképpen azt mondta, hogy mindezt néhány év alatt ki lehet heverni. Meg is nyugodtam volna, hogy nem hallucinálok, csakhogy hamarosan megveregette a vállam egy pasas, mondván, hogy "Ej, Zolikám, hát nem ismersz meg?" Kanizsai volt, mint ahogy a többiek is, akiket ott láttam, ugyanis - mint kiderült - egy kanizsai vállalat építette azt az irodaházat, melynek a megnyitóján megjelentünk.

Csutak Magdától sok szépet hallottam Sepsiszentgyörgyről, így aztán alig vártam, hogy eljöhessek ide. S amikor ma reggel megérkeztünk, bizony az én Kanizsámat véltem látni benne, hiszen sok tekintetben tényleg hasonlít a kettő. Aztán megtudtam, hogy az önök városa fizikailag legalább háromszor akkora, mint az enyém.

De ettől még az én Kanizsám nagyon fontos marad számomra, olyannyira, hogy állandóan vissza is járok oda. Nemrégiben is elmentem, többek között azért, mert megnyílt egy helybéli, tizenöt évvel ezelőtt elhunyt festő önálló tárlata. Én ennek a művésznek az árnyékában nőttem fel, és azt kell mondanom önöknek, hogy sokáig meg voltam róla győződve: ő festi a világ legszebb képeit.

Ebben biztos voltam, és amikor később megpróbáltam a világban tájékozódni, folyton azt éreztem, hogy az ő festményeihez képest mindenki másé kínos, erőltetett, kényszeredett. Most viszont, amikor hosszabb idő után otthon jártam, azt kellett tapasztalnom, hogy a kiállított műveinek legalább a fele be volt sülve, magyarán súlyos szakmai hibáktól volt terhes. Vajon hogy lehetséges ez? Hogyan lehetséges az, hogy a festő, akit én a világ legnagyobb művészének tartottam, ilyen súlyos hibákat követett el.

Ezen rengeteget gondolkodtam, mert illúzióromboló hatású volt rám az élmény. És fölelevenedett bennem egy történet, amelyen más vonatkozásban már korábban is gondolkodtam, de ami most kezdett számomra két, egymástól jócskán eltérő művészeti magatartás metaforájává nőni. Egy memoár szerint a Viktória korabeli színházi díszelőadásra a királynő hat udvarhölgy társaságában érkezett. A visszaemlékező szerint bevonultak a páholyba, és ott egy apró, ám nagyon lényeges dolog történt. Az udvarhölgyek mind gondosan hátranéztek, s miután látták, hogy ott van mögöttük a szék, leültek rá. A királynő viszont valami egészen mást tett: egyszerűen leült, anélkül, hogy hátranézett volna.

Lev Sestov orosz filozófus egyszer azt mondta egy lengyel esszéírónak, hogy érdemes megfigyelni e kétféle magatartás logikáját. Az udvarhölgyek úgy gondolkodtak, ahogy az emberek általában: van szék, tehát leülök. A királynő logikája ezzel szemben egészen más: leülök, következésképpen ott kell, hogy legyen szék.

Miért fontos ez a történet számomra? Azért mert az én kanizsai festőm, akit olyannyira szerettem, a királynő logikája szerint gondolkodott: nem pozicionálta, hanem egyszerűen adta magát. Az a gyanúm, hogy én ennek a magatartásnak a csődjét fedeztem fel most Kanizsán, ezen az emlékkiállításon, úgyhogy az a gyanúm, hogy egyre inkább a másik magatartást kellene értékelnünk, még ha az az udvarhölgyeké is. Arra a magatartásra gondolok, amely éberen figyel a székére, vagyis a közegére. Ez kevésbé szép, kevésbé magasztos, mint a másik, de szerintem egyre inkább az egyetlen követendő művészeti stratégia. Az ilyen magatartást mindenekelőtt azok az emberek, azok a művészek képviselik, akik - ahogy mondani szokás - gyökértelenek. Ez nálunk, amikor még Kanizsán éltem, valósággal szitokszónak számított. A "királynői" meggyökerezettség számított a természetes, a szép magatartásnak. Általában az emberek nem szeretik azokat, akik mobilisak, akik mennek ide, mennek oda, én viszont kénytelen vagyok ezt az utóbbi magatartást védeni, azon nagyon egyszerű oknál fogva, amit egy kiváló prágai származású filozófus, Vilém Flusser roppant egyszerűen fogalmazott meg: azt mondta, hogy az ember nem fa.

Még az állatok is mozognak, így aztán az embereknek is igényt kell tartaniuk bizonyos mobilitásra. Ha pedig mozog valaki, akkor ott abban a mozgásban szükségszerűen kell lennie valami rendellenességnek, valami zökkenőnek. A mobilis művésznek tudniillik állandóan oda kell figyelnie, hogy hova ül le, nehogy a fenekére huppanjon.

Mindezt azért mondom el, mert az itt kiállító művészek döntő többsége mobilis. Nem azért pozicionálja magát, mert épp ahhoz van kedve, hanem mert muszáj neki. Mert úgymond sehol sincs igazán otthon, sehol sincs a feneke alatt az a bizonyos szék, amire egy királynő nyugodtan lehuppanhat. Én ezt a magatartást védem, ebből szeretnék minél több szellemi izgalmat kicsikarni. S ezért figyelek különösen azokra az emberekre, akiknek ez a magatartás adatott. És örömmel tapasztalom, hogy itt, ezen a kiállításon döntő többségben olyan művészek szerepelnek, akik kénytelenek keresni a helyüket, kénytelenek folyton-folyvást rákérdezni a közegükre. És hogyha ebből nem lesz evidensen szép és elegáns dolog, az a dolog természetéből adódik.