Serer Lenke
Egy levél története

Adalék Illyés Gyula születésének centenáriumához

A történet negyven évre nyúlik vissza. 1962 őszén negyedikes gimnazista voltam, s szinte magától értetődött, hogy magyar nyelvből írom érettségi dolgozatom. Az viszont már friss döntés volt, hogy még ki sem kerülve Ady bűvköréből, Illyés Gyulára esett a választásom, annyira magával ragadott a Puszták népe és az Ebéd a kastélyban, amelyeket azon a tavaszon vettem meg és olvastam el. Egy olyan természeti, tárgyi és gondolatvilágot ismertem meg, amely annyira messze állt tőlem, s mégis oly közeli volt... De nem kevésbé nyűgöztek le a versei is, amelyeket az ugyancsak 1962-ben megjelent Nem volt elég című gyűjteményes kötetéből csemegéztem. A Bartók, Nem menekülhetsz és a címadó költemény mellett különösen korai szabadversei tetszettek, érettségi munkámban azonban mégis prózai műveit elemeztem. (De már a rá következő évben a Magyar Tanszék hallgatójaként irodalomelméletből írt szemináriumi dolgozatom témájául szabadverseit választottam.)
Magyartanárnőm javaslatára Illyés Gyula prózája lett az érettségi dolgozat címe, s négy különféle műfajú művéről (Puszták népe, Ebéd a kastélyban, Petőfi Sándor, Dózsa György) kellett írnom. Ez rendben is volt, ám a tanárnő megjegyezte, hogy a bevezetőben foglalkozhatnék magával az íróval, ugyanis nem érdektelen, hogy milyen magatartást tanúsított az elmúlt évtizedek folyamán, példának okáért milyen ellentétei voltak a mindenkori kormányzattal és a párttal, továbbá milyen kapcsolat fűzte József Attilához stb. , stb.
No, ekkor majdnem témát váltottam, mert eladdig csak annyit tudtam Illyés Gyuláról, amit elolvastam tőle, róla akkor, 1962 őszén, Szabadkán, tapasztalatlan negyedikes gimnazistaként nemigen találtam irodalmat. De nem is egészen értettem, hogy minek kell ez, hiszen éppen a tanárnő Sinkó-tanítványként maga is azt vallotta, hogy a mű a fontos, és tanítási módszerében alkalmazta is. Mégsem ellenkeztem, hanem szófogadó diákként megpróbáltam utánajárni a dolognak. Persze vajmi kevés sikerrel. Már-már felhagytam a kutatással, amikor egy Pesten járt osztálytársnőm elhozta az Élet és Irodalom 1962. november 3-ai számát, amelyben elolvashattam az éppen akkor hatvanéves Illyés Gyulával készült interjút. Akkor támadt a mentő ötletem, hogy egyenesen az íróhoz fordulok, és megkérdezem tőle, mi is voltaképpen a helyzet az említett kérdések ügyében. Nála jobb forrást úgysem találok. Az ötletet nyomban tett követte. Írtam az És szerkesztőségébe, hogy küldjék el Illyés címét. El is küldte a titkárnő egy nagyon kedves levél kíséretében. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy közte és köztem évekre szóló levelezőbarátság alakult ki, amelynek még a haszonélvezője is voltam, mert míg ott dolgozott, ingyen postázta nekem az ÉS-t, sőt még az akkori ÉS-költőmunkatársak dedikált könyveit is.)
A cím birtokában - egyáltalán nem gondolkozva azon, hogy ilyesmiket azért mégsem való/illő így ismeretlenül levélben megkérdezni a nagy írótól - írtam Illyés Gyulának, nekiszegezve a fent említett kérdéseket, megkértem, hogy vázolja nekem röviden, milyen volt a viszonya a kormányzatokhoz, a párthoz meg József Attilához. (Ma már csak mosolyogni tudok akkori naivságomon, amely most alighanem másokat is megmosolyogtat. Ám ez is hozzá tartozik a történethez, sőt ez a dolog lényege, hiszen e fiatalos hév és tudatlanság nélkül meg sem születik a mellékelt Illyés-levél.)
El sem tudtam képzelni, hogy imádott íróm ne válaszoljon. Nem válaszolt. Engem azonban nem lehetett olyan egykönnyen eltántorítani. Írtam még egyszer. Erre már jött felelet, de a kérdesek - mi sem volt természetesebb -, egy-két aprócska utalástól eltekintve, megválaszolatlanok maradtak.
Ezek az előzményei az idén száz évvel ezelőtt született Illyés Gyula ezen - 1963. január 29-én keltezett, saját kezűleg írt és címzett - levelének:

1963. I. 29.
Kedves kis Barátnőm,
Köszönöm sorait, érdeklődését. Aki oly messziről ír, mint maga, s olyan elszigeteltségben az irodalmi központtól, annak készségesen lennék mindenben a segítségére. Levelezni azonban nem szoktam, nem is tudok. Legkevésbé az engem érintő ügyekben.
Egy-egy írónak különben sem a magánélete a fontos, hanem a munkája. Az meg ott van, s mindent elmond.
Való, hogy volt ellentétem csaknem minden kormányzattal. Ennek oka kötetekbe sem férne bele. Ahogy a párthoz s József Attilához való kapcslatomé sem. Ami ezekről kering, annak legalább a fele elcsüggesztő pletyka, szomorú rágalom.
Az emberek azt hiszik, félreértés, rosszakarat mindig csak régmúlt vagy épp elmúlt időben éri az írót. Szinte törvényszerű, hogy mindig.
Köszönöm a megtiszteltetést. De munkájához egyéb adatot én nem tudok adni.
Őszinte rokonérzékkel köszönti
Illyés Gyula

Ezek után talán mondanom sem kell, az írót a tanárnő utasításának megfelően bemutató bevezetőből nem lett semmi, de a zárórészben mégis elsütöttem egy-két gondolattöredéket a levélből, anélkül, hogy megjelöltem volna, honnan az idézet.