Serer Lenke
Bécstől Lanáig

- Tolnai Ottó, aki az utóbbi években a világ számos városában megfordult, utazásainak, irodalmi sikereinek, fellépéseinek, találkozásainak élményeiről vallott lapunknak (1.)

Amszterdam, Rotterdam, Hamburg, Mannheim, Bécs, Lana, New York, Chicago, Párizs, Avignon, Orleans, Velence, és még sorolhatnánk. Ezek azok a városok, amelyekben Tolnai Ottó az elmúlt tíz évben megfordult, irodalmi esten, könyvbemutatón, költőtalálkozón, színházbemutatón, kiállításon, tanácskozáson vett részt. Múlt heti palicsi látogatásunkkor megkértük a költőt, villantsa fel legújabb élményeit, találkozásait, ossza meg velünk utazásainak szellemi hozadékát. Mindenekelőtt bécsi, dél-tiroli, rotterdami, párizsi és velencei benyomásairól szólt. Talán mondanunk sem kell, hogy a napilap adta terjedelem miatt nem járhattuk be a gazdag, alighanem kötetnyi élményanyag minden zegzugát, csupán résnyire kukkantottunk be barangolásainak szellemi birodalmába.

- Kezdjük Béccsel. Szajbély Mihály és a bécsi egyetem finnugor tanszékén dolgozó Deréky Pál révén többször is meghívtak az osztrák fővárosba. Először Végel Lászlóval és Grendel Lajossal, majd magyarországi fiatal írókkal léptem fel. Egy alkalommal odajött hozzám fordító ismerősöm, Buda György, aki már akkor fordított néhányat verseimből, s akivel jól megértettük egymást, meglehetősen összebarátkoztunk, tehát odajött hozzám a monumentális Buda György egy ifjú, törékeny hölggyel... Buda regényes életéből (amit én már nagyrészt meg is írtam beszámolóim, útiesszéim részeként, amik majd egy nagyobb prózai kompozícióban kellene hogy megtalálják helyüket) még annyit kellene előrebocsátani, hogy eredeti foglalkozását tekintve geológus, bányamérnöknek tanult, később viszont bírósági tolmáccsá lett. Ez a kombináció nekem igen megfelel, tehát egyfelől a naprakész aktualitások (Ha találkozunk, első kérdésem mindig az: hány gyilkosod volt? És már faggatom is a részletek felől. Az egyik gyilkosa, mesélte legutóbb, megúszta volna, ha az öregasszony likvidálása közben nem lőtte volna le a macskáját is, mert hát, ugye, az osztrákok nagy állatbarátok, a macska legyilkolását semmiféleképpen sem tudták megbocsátani neki), másfelől viszont a nagy stabil dolgok, a föld mélyrétegeinek a világa. Mivel verseimben, szövegeimben sok a konkrét, materiális, tárgyi momentum, és maga a terrénum, a talaj is konkrét, a szikes Járás, s ha ez nem érződik, akkor a vers, a szöveg a semmibe hullik, nincs súlya, nem érdes. A súlyról, érdességről jut eszembe, mostanában ismét sokat beszélnek Illyésről; nekem fiatal koromban éppen olyan fontos volt első, Nehéz föld című kötete, mint például Kassák vasmunkás versei. Náluk ugyanis a tárgyaknak súlya van, keménysége, érdessége, talaja... Örültem Budának, aki ezt az érdességet, ezt a talajt mindig át tudja menteni, fel tudja mutatni, ugyanis ha nincs ez az anyagi ellensúly, nehezék, konkrét, sőt virágzó talaj, akkor könnyen lilákká válnak a versek, könnyen a semmibe hullnak, repülnek.

GUBANC A FEJEKBEN

- Azon az irodalmi esten néhány versemet olvasták fel németül és a Palics című novellámat, amely arról szól, hogy édesapámmal és bátyámmal egy hízódisznót próbálunk a kanizsai Járáson át behajtani Szabadkára, de nem bírjuk, így engem és a disznót kocsival kénytelenek beszállítani. A paraszt Palicson dobott le bennünket, ahol én azelőtt sosem jártam. A turisták sáros és véres hízónkról azt hiszik, vaddisznó, s mivel én is meglehetősen sáros és véres voltam, engem is bezárnak vele az állatkertbe, egy rozsdás ketrecbe. (Azóta is el-elvezetem unokáimat ahhoz a ketrechez, mondván: Ez volt a nagyapa ketrece!). A novella felolvasása után - mint mondottam - odajött hozzám Buda egy fiatal hölggyel, aki folyóirat-szerkesztőként, kiadóként mutatkozott be. Közölte, hogy szeretne valamit megjelentetni tőlem, s máris meghívott Lanába, Dél-Tirolba, egy irodalmi rendezvényre. Ám én igazán nem értettem, mi is az, hogy: Lana, s azt sem pontosan, hogy mi köze van a Bécsben székelő kiadónak Dél-Tirolhoz. Tirolról tudtam valamit, de Dél-Tirol specifikumáról szinte semmit, fogalmam sem volt, mennyire olasz, mennyire osztrák, német, illetve mind egyszerre és egyik sem... Hallani persze hallottam róla, mert a kisebbségi szakértők gyakran emlegették, mármint hogy ott példásan vannak elrendezve a kisebbségi ügyek.

Kibontottam a nagy fehér borítékot az asztal alatt, és egy szép kis bibliofil könyvet emeltem ki belőle. Megfordítottam, s akkor pillantottam meg: német nyelvű könyvem. És tartottam ott Palics központjában, a víztoronnyal szemben, elérzékenyülve ezt a szép kis bibliofil kiadványt rezgő, véres kézzel soká. Ugyanis csak akkor vettem észre, hogy a hús, a csont felszedése közben csupa vér lett a kezem.

Amikor megkaptam az első meghívót a Lanában évente megrendezésre kerülő, jó hírű fesztiválra, pánikba estem, mert az osztrák nagykövetségen azt mondták, ilyen város nincs Ausztriában. Az olasz nagykövetségen megtalálták, de közölték, hogy náluk két Lana is van, sőt Csehországban is található egy. Megkérdezték, mit akarok, mit keresek én ott. Mondtam zavartan, szégyenlősen, író vagyok, irodalmi rendezvényre hívtak. Nemigen értették, hogy egy magát hol jugoszláviai magyar, hol meg vajdasági írónak nevező zavart figura mi a fenét keres az olaszországi osztrákoknál, illetve annál a furcsa dél-tiroli nemzetségnél... Akkora gubanc keletkezett a fejükben, hogy végül nem is adtak vízumot. Így nem jutottam el Lanába, sem a költészeti fesztiválra, pedig a szerzői estem már ki volt plakátolva. Egyrészt fájt a dolog, másrészt eléggé fel is idegesedtem ezeken a követségi tortúrákon, mert míg ott álltam a végtelen sorokban, átláttam, hogyan dolgoznak a különböző maffiák, mennyi fondorlatra, pénzre van szüksége az embernek, hogy egyáltalán bejusson a követségre, hogy a továbbiakról ne is beszéljek. Ez eléggé kikészített, s alaposan hozzájárult ahhoz, hogy a vérnyomásommal problémáim keletkeztek, a mai napig orvosságot kell szednem.

A NÉMET KÖNYV "VÉRES" TÖRTÉNETE

- És attól kezdve Lana kezdett misztikus hellyé tűnni a számomra. Van egy régi észak-olaszországi bedekkerem, amit azért vettem egykor valamelyik pesti antikváriumban, mert Németh Andor írta. Németh Andorral egy időben foglalkoztam József Attila és Kafka miatt, ugyanis ő volt az egyik első Kafka-értelmező. És hát később a fiával is kapcsolatba kerültem Párizsban. Egy napon azt vettem észre, ezek a dolgok, Kafka etc., átsugároztak az én bedekkerembe is. Úgy tűnt: Lana egy Kafka-idézet, egy Kafka-képzet csupán... Igen, e régi, harmincas években készült bedekker alapján alakult ki bennem róla a kép. Gondoltam, az ifjú szerkesztő hölgy többé nem fog bajlódni velem, az ügyefogyott figurával, aki még az országot sem képes eltrafálni, ám nem úgy történt, ismét jelentkezett. Alma Valazzának hívják. Jelentkezett, s közölte, szeretné kiadni egy könyvemet, méghozzá egy prózakötet.
Mivel akkor már Brilliáns című novellámat több nyelvre lefordították, németül is volt egy rendkívüli fordítása (Deréky Géza megszállott munkája), minden bizonnyal ebből indult ki. És én ehhez ajánlottam aztán még néhány rurális, a tanyasi világhoz, a sót virágzó Járáshoz kötődő hosszabb novellát, mint amilyen a Mi lesz velünk, ha összeragadunk, mint a kutyák, Tizenegy éves menyasszony, Július... És ezeket Buda, a geológus bírósági tolmács barátom zseniálisan hozzáfordította a Brilliánshoz. Azért mondom, hogy zseniálisak a fordítások, mert egy tekintélyes német kritikusnő, a kitűnő költő, Ilma Rakusa, azt írta róluk a Neue Züricher Zeitungban, hogy kongeniálisak. Egy különös című - Alma adta a címet - és egy nagyon szép, bibliofilnek mondható könyv lett belőle, amelyhez Parti Nagy Lajos írt bevezetőt. Talán azért örültem meg ennek a könyvnek annyira, mert már egyáltalán nem hittem, hogy valaha is összejön, tető alá kerül, ugyanis innen Palicsról nem tudtam nyomulni...

Talán azért sikerült olyan jól ez a bemutató, mert nem volt szokványos. Ugyanis a könyvbemutatókon az irodalmat az éppen divatos irodalomelméleti kategóriákkal magyarázzák, nyüvik, én pedig másféleképpen beszélek az irodalomról, aktivizálom azt a bizonyos alkémikusi műhelyt, demonstrálom, olykor előszedem apám festékes musztereit, hogyan jutok témáimhoz, különös hőseimhez, hogyan születnek, manipulálódnak szövegeim.

Persze ettől függetlenül már a könyv megjelenése előtt is jó kapcsolatom kezdett kialakulni ezzel a Bécsben (és Lanában) székelő kiadóval, amely képzőművészeti dolgok megjelentetésével is foglalkozik. Azonnal bekapcsolódtam arculata kialakításába, értelmezésébe, olyannyira, hogy végül már én magyaráztam Ausztria-szerte folyóiratuk, az abrasch jelentését, mibenlétét - a szőnyegfestéskor jelentkező eltérésről, hibáról van szó - , lévén magam is, írásaimban persze, festék-, illetve a molyrágta, élő gobelinek szakértője.
Azokban a napokban, amikor már meg kellett volna hogy jelenjen a könyvem, kaptam egy csomagot a kiadómtól. Egy keményfedelű könyvet tapogattam ki a borítékban, s majd elájultam boldogságomban, hogy ez az én könyvem, ám ahogy kiemeltem, láttam, egy Pasolini festményeit tartalmazó szép kiadványról van szó, amit egyszer kértem volt Almától. Egyrészt nagyon megörültem, mert ritka könyv, másrészt leforrázódtam. De pár hét múlva szólt a feleségem, hogy menjek el a postára, mert érkezett valami a számomra, de közben vásároljak is be neki egyet-mást satöbbi. Fogtam egy szatyrot, elmentem a postára, fölvettem a nagy fehér, Alma címezte borítékot, és belecsúsztattam a szatyorba, anélkül, hogy megnéztem volna, mi is van benne. Aztán átmentem a Don Corleone nevű kávéházunkba, hogy szemügyre vegyek egy régi, berlini glóbuszt, amely egy idő óta ott díszelgett a kirakatukban. Elém is rakták, akárcsak egy kávét vagy italt, úgyhogy kedvemre tanulmányozhattam. Közben, a glóbuszt forgatva, a kirakaton keresztül láttam, ahogyan egy részegnek tűnő ember, kijövet a hentestől, Lalikától, biciklistül elesik, és szanaszét szórja a húst, csontot a nejlonzacskójából. Folytatva utamat az egyik napos terasz felé, odamentem hozzá, segítettem neki összeszedni a húst, a csontokat. Beszédbe elegyedtünk, s amikor távozni akartam, azt vettem észre, nem engedi el a kezem. Zavarba jöttem, mire ő azt mondta:
"Tudja, hogy mi magát nagyon szeretjük: maga a mi írónk."
Ez fejbe kólintott. Miután otthagytam, leültem a másik kávéház teraszára, láttam, megint elvágódik, majd ott marad a hátán, irigylésre méltó kényelemben a tavaszi fűben...
Akkor jutott hirtelen eszembe a szatyromban levő küldemény. Kibontottam a nagy fehér borítékot az asztal alatt, és egy szép kis bibliofil könyvet emeltem ki belőle. Megfordítottam, s akkor pillantottam meg: német nyelvű könyvem. És tartottam ott Palics központjában, a víztoronnyal szemben, elérzékenyülve ezt a szép kis bibliofil kiadványt rezgő, véres kézzel soká. Ugyanis csak akkor vettem észre, hogy a hús, a csont felszedése közben csupa vér lett a kezem. Ezt a momentumot azért emelem ki, mert utána kiadómmal, fordítóimmal Bécsben és majd Bolzanóban is bemutattuk a könyvet egy-egy jól sikerültnek, szokatlannak mondható irodalmi rendezvényen.

A BÉCSI KÖNYVBEMUTATÓ

- Nagyon jó közönség gyűlt össze Neumann egyik legtekintélyesebbnek mondható irodalmi tribünjén. Már előbb is léptem föl nála, emlékezett rám, s úgy fogadott, mint régi ismerősét. Elolvasta a könyvet. Különben is meglepődve tapasztaltam, hogy akivel csak találkoztam, mindenki ismerte a frissiben megjelent kis könyvet. Talán azért sikerült olyan jól ez a bemutató, mert nem volt szokványos. Ugyanis a könyvbemutatókon az irodalmat az éppen divatos irodalomelméleti kategóriákkal magyarázzák, nyüvik, én pedig másféleképpen beszélek az irodalomról, aktivizálom azt a bizonyos alkémikusi műhelyt, demonstrálom, olykor előszedem apám festékes musztereit, hogyan jutok témáimhoz, különös hőseimhez, hogyan születnek, manipulálódnak szövegeim.
Például ez a véres kéz azért volt érdekes, mert amikor eljöttem Újvidékről, ahol már megvolt a külön terepem, a Virág utca, a vakvágány, az ecetgyár a kéményével, a szőrös házzal, szóval már ki volt építve egy kis világ, úgy gondoltam, többé nem csinálok magamnak ilyen zárt, idővel magamra csapódó világot. De alighogy ideértem, a házamat, ezt a régi villát elneveztem Homokvárnak, mert kezdett folyni a falából a homok, valamint fölfedeztem a még szabad Kis-Palicsot: a Vértavat. És immár Palicson is csapdába estem.

E felmutatás két dolog miatt volt fontos nekem. Egyrészt mai világunk egyéni, elhasznált sztereotípiák nélküli érzékeltetése, másrészt pedig az irodalomról mint olyanról való ifjúkori álmom miatt, ami egyedül fontos számomra, amihez egyedül tartom magam, ha könyékig véresen, ha nyakig szarban is...

A bolzanói könyvbemutatón mesélni kezdtem háborúinkról, a Vértóról, majd pedig előadtam a földgömbös történetet, a hentestől, Lalikától kibukó figurával, a (lanai kiadóban beszerzett) szép fehér boríték véres kézzel való felbontását. Hihetetlen, mennyire ledöbbent a közönség (köztük sok német, olasz és román íróval), ahogyan ott tartottam előttük rezgő, véres kézzel a borítékot, könyvemet... E felmutatás két dolog miatt volt fontos nekem. Egyrészt mai világunk egyéni, elhasznált sztereotípiák nélküli érzékeltetése, másrészt pedig az irodalomról mint olyanról való ifjúkori álmom miatt, ami egyedül fontos számomra, amihez egyedül tartom magam, ha könyékig véresen, ha nyakig szarban is...

Lejegyezte: SERER Lenke
Jövő szombaton: Dél-Tirolban fríz és bánáti kötődésű német írókkal