Serer Lenke
Dél-Tirolban fríz és bánáti kötődésű német írók között

Tolnai Ottó, aki az utóbbi években a világ számos városában megfordult, utazásainak, irodalmi sikereinek, fellépéseinek, találkozásainak élményeiről vallott lapunknak (2.)

- Az idén végre eljutottam Dél-Tirolba, a lanai rendezvényre (Kulturtage). Lana egy kis hegyi kirándulóhely és csak Meránnal, Bolzanóval, illetve útközben Kufsteinnel együtt találtam meg azt a misztikus helyet, amelyet képzeletemben már előbb kiépítettem magamnak. Az én fellépésem, könyvbemutatóm Bolzanóban volt, amely már egy olaszosabb nagyváros. Odavalósi Alma Valazza, a kiadónőm, akinek az édesapja egy ismert festő: Marcus Valazza. Vele már Bécsben összebarátkoztam, ugyanis épp ott tartózkodásom ideje alatt nyílt egy Nietzsche-tematikájú tárlata. Most végre eljutottam bolzanói műtermébe, választhattam rajzai közül. Én, isten tudja miért, a műtermekből tudok leginkább elindulni egy idegen világ, város meghódítására.

Az idei rendezvény (Kulturtage) programja teljes egészében a 75. születésnapját ünneplő Oskar Pastiornak volt szentelve. Pastior a német költészet egyik istenien kísérletező nagy öregje, aki különben Romániában, Nagyszebenben született, tehát kötődik térségünkhöz, sok magyar szó él még emlékezetében. Az ünnepségre a tisztelgő osztrák és német szerzők mellett külön meghívták a német irodalom Bánáthoz kötődő íróit, Herta Müllert, Johann Lippetet, a Bánáti Alphabet szerzőjét, néhány román költőt, egy izgalmas, szintén eredetien kísérletező idős dán költőnőt, valamint az általam javasolt Tsjébbe Hettinga fríz költőt.

Én úgy kerültem a képbe, hogy valamikor, még 1989-ben részt vettem egy németországi fordítói táborban, Edenkobenben, ahol Károlyi Amy, Petri György, Kalász Márton, Garaczi László és az én verseimet fordították neves német költők, fordítók. Többek között Oskar Pastior, Lachen, Zsuzsanna Gahse. Akkor többen lefordítottak egy Vacogó lila testekkel című, libakopasztást, illetve a Léda és a hattyú-motívumot idéző versemet a Wilhelm-dalokból. Oskar Pastior is. Amikor felmerült Pastior megünneplésének ötlete, véletlen meg találtam említeni ezt, mármint hogy Pastior engem is fordított. Nagyon megörültek, és rögtön felkértek, kapcsolódjak be az ünnepségbe, írjak valamit Pastiorról. Ezen kívül természetesen elő volt látva új könyvem bemutatója is.

A LIBA "BESÉTÁL" A BOLZANÓI KÖNYVESBOLTBA

- Már a felkérés pillanatában tudtam, mit fogok csinálni. Elhatároztam, megírom ennek a versnek a genezisét, mégpedig egy különös formában, egyrészt kötöm ahhoz a portréfilmhez, amelyet nemrég forgattak rólam győri barátaim, amelyben látható egy külön tanyasi, járási fejezet is versem helyszínéről. Amikor e fejezet fölvételeit készítettük szomszédunk istállójában kötelet fontak éppen gyönyörű pirosrózsaszín manillából. A forgó, sodródó kötél áthúzódott az istállón, s kint az udvarba folytatódott, ott forgatták az egyszerű gép kerekét. Mint lézersugár fúródott át a fonódó kötél az állatok között. Intettem a filmeseknek, vegyék fel. Miközben a kötélfonást filmezték, észrevettem, hogy az istálló másik részében egy csoport asszony libát kezd kopasztani. Megint intettem a filmeseknek, hogy az asszonyokat is vegyék fel, hiszen felfoghatatlanul szép volt, ahogyan a szállni kezdő pihetollon átfúródott az a lézercsík. Mit csinálnak?! kérdezték akkor felkapva fejüket az asszonyok, mondtuk, filmezünk. Mire ők abban a pillanatban felugrottak, eldobták a libákat, besiettek a tanyába, s ünneplőbe öltözve tértek vissza a kopasztáshoz. Filmes barátaim, sajnos, ezt nem vették szalagra, mert már közben más kötötte le figyelmüket. A film elkészült, több helyen bemutatták, a Magyar Filmszemlén is. Ám a libakopasztási jelenetnek nyoma sem maradt a szalagon.

Ahogy közeledett a Pastior-ünnepség, megkérdeztem rendező barátomat, Hartyándit, be tudna-e vágni utólag valamit abból a kopasztási jelenetből. Azt mondta, igen, be tud valamit vágni. Aztán kértem, vegye külön, mint önálló alkotást a járási fejezetet. Így is történt, a kis etűdöt a kötélfonással, libakopasztással utánam küldték Bécsbe, onnan vittem aztán, Kufsteinen keresztül, bolzanói fellépésünkre. Közben én ezt a történetet részletesen leírtam, Buda pedig lefordította németre. Mivel novelláskötetem is a Járáshoz kötődik, a kettőt, tisztelgésemet és a könyvbemutatót egybekötöttük. Pastior felolvasta németül a verset, majd én magyarul, aztán Buda beszélt, olvasott a könyvemből, felolvasta a kötélfonásról, libakopasztásról szóló esszéprózámat, majd akárha véletlen, megnyomta az asztalunkon lévő videó gombját... És ott volt az a geológus Buda által olyannyira érzett salzboden (szikes), a löszbabák, a pihetoll között fúródó lézersugár, a Léda és a hatyú-jelenet. Mindenki elámult, Pastior is annyira megdöbbent, meghatódott, hogy szinte a nyakamba ugrott. Ez az, amit már a bécsi könyvbemutatóm kapcsán is említettem, hogy én nem nyelvi utánzatokkal próbáltam tisztelegni a pastiori kísérlet előtt (noha én is megígértem, visszafordítom magyarra fordítását), hanem más elemekkel, ez esetben pihetollal, lézerrel... Mivel ez az irodalmi est egy nagy könyvesbolt emeletén játszódott, úgy tűnt, mintha a paraszti Léda libája a szó szoros értelmében besétált volna a könyvek, a filoszok közé.

Közben, mondom, lassan megismertem Meránt etc. Meg Dél-Tirolt, hiszen körbejártuk az egész tartományt, beszélgethettem a dél-tiroliak azon képviselőivel, akik autochtonnak nevezik magukat, szerintük a dél-tiroliak nem tartoznak sem Ausztriához, sem Olaszországhoz, sem Svájchoz, tehát egyfajta déltiroliságról beszélnek. Amikor hallották, hogy én Vajdaságból vagyok, megörültek, s máris arról tárgyaltunk, hogyan kellene Vajdaság és Dél-Tirol között kapcsolatot teremteni. Vajdaság, Dél-Tirol és hát Frízföld között, tettem hozzá bemutatva az asztalnál ülő fríz költőbarátomat és feleségét is.

A "LÁTÓ" VAK FRÍZ KÖLTŐ

- A lanai Kulturtage-nak volt egy másik érdekes mozzanata is. Amikor ugyanis elkezdték szervezni, megemlítettem a kiadónőmnek, hogy van nekem egy költőbarátom, akit nagyon kedvelek, és szeretném, ha őt is meghívnák. Tjsébbe Hettingának hívják, fríz költő. De a keresztnevét ki sem tudtam rendesen ejteni, és azt sem tudtam megmondani pontosan, melyik városban is él, így nem is reméltem, hogy elő tudják keríteni. Aztán egyszer csak érkezik egy üzenet Alma Valazzától: Hettinga üdvözöl, jön Lanába.

Hettingával a Rotterdami Költői Fesztiválon barátkoztam össze. Noha van némi tapasztalatom a nemzetközi költői fesztiválok dzsungelét illetően, mégis első napokban úgy érzi az ember elvész a sok német, holland, orosz, kínai, francia, amerikai, afrikai költő között, legszívesebben a szobájában maradna, csatangolna a városban, a város képtáraiban (épp Bruegel rajzait állították ki, de volt ott egy számomra fontos nagy Balthus-kép is, amelyhez rendszeresen visszajártam)... Később magától elindul az ismerkedés a liftben, hajókiránduláson, kávéházban. Estelente, a programok után mindig lenéztem a szálloda bárjába, s azt vettem észre, hogy a bárpultnál rendszeresen egy nagybajszú, kétméteres, eredeti figura és szintén két méteres felesége mellett könyökölök. Hettinga volt. Először egy egyiptomi költő fordított nekünk angolról magyarra és magyarról angolra (Pesten született ugyanis, magyar az édesanyja), de második este már rájöttünk, hogy közvetítés nélkül, németül jobban megértjük egymást. Szenvedélyes szeánszokat rendeztünk minden éjszaka. Megtudtam, hogy fríz, megtudta, hogy én is valami hasonló szerzet, vajdasági magyar költő vagyok. A bárban félhomály volt. Gyorsan megegyeztünk, ellátogatunk egymáshoz, megpróbálunk valamit tenni annak érdekében, hogy Vajdaság vagy Észak-Bácska és a kis fríz szigetek valamiféle laza szövetségre lépjenek, ha másképp nem, hát szellemileg.

Csak később vettem észre, hogy barátom vak. A bárban ugye, említettem, félhomály uralkodott. Az hogy mindig feleségével van, hogy felesége vállára helyezett kézzel közlekedik, tetszett nekem, azt viszont nem vettem észre, hogy így kommunikálnak egymással. Attól kezdve, még közelebbinek éreztem őt magamhoz, mert engem, mint képzőművészettel és filmmel foglalkozó embert, érdekel a látás kérdése, annál is inkább, mert hamarosan rá kellett jönnöm, hogy barátom valóban: látó. Lanában erről csak még jobban meggyőződhettem. Többször megtörtént velünk, hogy a csodálatos tiroli csúcsok között mi, Budával, a geológussal, bányamérnökkel, miközben valami praktikus ügyet intéztünk (vécére mentünk, sört rendeltünk satöbbi): Hettingát pillantottuk meg, amint áll egy kiszögellésen és a csodálatos csúcsokban gyönyörködik. Láttuk, amint a csúcsok feléje hajoltak. Amint együtt lélegeznek vele. Érzékeltük, hogy nézni lélekkel lehet igazán. Ha betértünk egy ősi kolostorba, amelynek ökörvérrel kevert maltera már ezer éve nem hullott le, s az apáca megtartotta kiselőadását a freskókról, megszégyenítve bennünket, mindig Hettinga tette fel az első kérdést. Ilyenkor mi is gyorsan odaálltunk mellé, gyönyörködtünk a látványban, mi is tettünk fel kérdéseket. A lanai találkozás idején még jobban elmélyült barátságunk. Szereplésem, filmünk alatt teljesen előredőlve figyelt (felesége félmondatokat súgott a fülébe, hallotta a hallgatóság lélegzetvételét, félszavait satöbbi), után odajött hozzám, és azt mondta, el kell jönnie a Járásra. És igazat adtam neki, hiszen a Járáson én sem bámészkodom, én sem valami konkrét dolgot nézek, hanem akárha magával a teremtővel kommunikálnék a sütős, virágzó szik és az ég között.

Roppant érdekes konglomerátumot képeztünk mi: dél-tiroliak, bánáti németek, vajdasági magyarok és frizek, örülök, hogy ennek a konglomeratumnak éppen mi Hettingával adtuk meg a különösségét. Jó volt hallgatni a helyi politikusokat, ahogyan üdvözlőbeszédeikben próbálták betájolni Frízföldet, Vajdaságot és Bánátot.

VAN EGY SZINT, AHOL LEHETSÉGES A KOMMUNIKÁCIÓ

- Rotterdamban külön élményt jelentett a volt-Jugoszlávia területéről érkező költőkkel való találkozás. Zajccal, Pavlovićtyal, Vešovićtyal például. A szervezők a nevem mellé reprezentatív kiadványukban, azt írták: Magyarország. Nem léptem közbe, mert akkor volt épp úgy, hogy Szerbia és Montenegró lesz az ország neve, s végtére, gondoltam, miért ne lehetnék én olykor magyarországi magyar költő is? Miodrag Pavlović, régi ismerősőm, a hatvanas évek végén, ő vezette a jugoszláviai költök küldöttségét a füredi Európai Költőfesziválra, amely után engem két évre kitiltottak volt Magyarországról, mert csináltam egy-két performance-szerűséget, valamint kéziratokat hoztam az Új Symposion részére. Akkor sok gondja volt miattam Pavlovićnak, ám egy szóval sem tudatta ezt velem, egyszer sem rótta fel rosszalkodásomat. Tehát régi, jó barátokként találkoztunk Rotterdamban. Ő Belgrádban él, de mivel német a felesége, az év egy részét Németországban tölti. Neve mellett a fesztivál kiadványában az állt, hogy: Szerbia.

A fesztiválzáró ünnepségen, egy pazar kínai vendéglőben véletlen folytán mind a négyen ugyanahhoz a nagy kerek asztalhoz ültünk vacsorázni, és egyszer csak mindenki elhallgatott, ugyanis a szerb (a horvát, a bosnyák) nyelv kezdett eluralkodni az orosz, a kínai és a német felett, sehogyan sem értették, mi történt, miféle államok költői közé keveredtek. Nem értették, hogy lehet az, hogy négy országból való költő ilyen lelkesen, ilyen nagy barátságban ilyen bennfentesen beszélget egymással. Tehát létezik egy szint, ahol lehetséges közöttünk a kommunikáció. Számomra nagyon fontos, hogy ezt a lehetőséget valahogy a magam számára újra kiépítsem, összerakjam, hogy újra tudjak mozogni a térségben, találkozhassak régi barátaimmal, akiket egykor rendszeresen olvastam, kedveltem. Tehát így fércelgetem immár privát használatra lassan újra a brutálisan széttépett szálakat, a számomra egykor olyannyira kedves egzotikus szőttest, amelynek abrasch-a a vértől ered.

Majd legutóbbi ausztriai tartózkodásom idején is ezt teszem, keresem azt a lehetőséget.

Jövő szombaton: Bécsi, rotterdami, párizsi találkozások