Serer Lenke
Mózes-tábláink

Tolnai Ottó, aki az utóbbi években a világ számos városában megfordult, utazásainak, irodalmi sikereinek, fellépéseinek, találkozásainak élményeiről vallott lapunknak (4.)

- Tavaly, a Magyar Év alkalmából, Párizsban Virág Ibolya (Éditions Ibolya Virág) megjelentetett egy verskötetemet Lorand Gaspar fordításában, Nagy József előszavával: Égő arany (Or brulant) címmel. Nem tudom, emlékszel-e a címadó versre, amelyben egy lány koponyáját lékelik, majd forró, égő arannyal foltozzák, miközben ő énekel - énekli verseimet (egy szlovéniai leletről van szó, amelyet a Vajdasági Múzeumban láttam volt, tarthattam kezemben, azonosulhattam vele, mármint azzal a lánykával, akinek énekeit bármikor folytatni tudom, folytatom is sokszor felüvöltve, majd kissé csendesedve fájdalmamban)...

A Marosvásárhelyen született, a világháború után Franciaországban maradt, orvossá lett, Jeruzsálemben, majd Tuniszban dolgozó Lorand Gaspar Bonnefoy mellett ma talán az egyik legfontosabb francia költő. Egyesek számára talán meglepő, hogy Lorand Gaspar a sivatag (és Athosz) költője. Számomra, aki a karsztfestészettel és a Járással, mint egyfajta sivataggal foglalkozom, persze egyáltalán nem az, hanem éppen hogy rokon, mint például Jabés költészete is. Fotóművészként, a sivatag (és Athosz) fotósaként is fontos Lorand Gaspar tevékenysége; Pannonhalmán kiállították képeit, az egyik legszebb fotója ma is ott látható barátom, Varga Mátyás atya cellája falán, s ha Pannonhalmára érkezem, mindig első dolgom, Lorand Gaspar fotója elé állni, igen, ez már része a mi kis rituáléinknak...

Emlékszem, egyszer még ifjúkoromban, a Gallimard főszerkesztője, Danilo KiŔ barátja, meghívott egy beszélgetésre (a jugoszláv irodalmak érdekelték), és beszélgetésünk végén megkérdezte tőlem, milyen könyvet szeretnék kiadójától. Gondolkodás nélkül két könyvet említettem (ami meglepte kissé): Michaux Ecuadorát és Lorand Gaspar Sol absolu (Őstalaj, avagy Minden földek földje) című kötetét kértem. Nem tudom, ezekkel a szavakkal sikerült-e kellőképpen érzékeltetnem, milyen nagy örömöt jelentett számomra, hogy éppen ő fordította verseimet, hogy az ő neve is ott van a köteten Nagy József barátom neve mellett.

Könyvem bemutatója a Maroquineire Irodalmi Kávéházban volt, nem messze a Gambettától, Pére Lachaise-től. Természetesen eljöttek orleans-i barátaim, a Nagy József vezette trupp, de voltak ott a komoly törzsközönségen kívül, szlovén festők és régi ismerősök is. Nagy József mondott bevezetőt, egy francia színész franciául, Bicskei István pedig magyarul olvasta a verseket. Érdekes, jó hangulatú irodalmi est kerekedett. Alighanem azért, mert meglepte a közönséget természetességünk, az hogy örülünk egymásnak, otthonosságunk a művészet közegében, s az, hogy mind a hárman ugyanabban a kis furcsanevű jugoszláviai-vajdasági városkában születtünk.

Nekem többek között Kosztolányiról is beszélnem kellett, mert a kiadóm épp akkor jelentetett meg egy terjedelmesebb válogatást novelláiból. És én, hogy érzékeltessem Kosztolányi attitűdje mennyire rokon, szelleme mennyire átjárja világomat, valamint hogy pantomimes-mozgásszínházas barátaimat is meglepjem kissé, egy semmis Kosztolányi-szövegről kezdtem értekezni szokatlan részletességgel. Majd értekezés közben fel is álltam és mind szemérmetlenebbül kezdtem lábam közé kapkodni, olyannyira, hogy az emberek már attól kezdtek félni, az alacsony dobogóról közéjük vizelek. A semmis Kosztolányi-szöveg (számomra ezek a semmis Kosztolányi-szövegek a legfontosabbak) egy emberről tudósít, aki az utcán haladva furcsa mozdulatokat tesz, nemi szerve felé, lába közé kapkod nagy íveket írva kezével. Végül, nagy sokára elárultam, hogy a szöveg valójában arról tudósít, hogy hősünk az utcán, menet közben varrja fel sliccgombját. Ha ehhez még hozzáadjuk József finom obszervációit, Bicskei Bütyök versmondásának eredetiségét, körülbelül elképzelhető milyen hangulatban telt el az est, amely egyesek szerint állítólag a Magyar Év egyik legsikeresebb irodalmi rendezvénye volt. Azt persze ki kell hangsúlyoznom, hogy Lorand Gaspar és Nagy József neve nélkül nem nyilvánítottak volna akkora figyelmet a rendezvénynek, s természetesen ezek a szavaim is szerénytelenül hangzanának, ami miatt viszont meglehetősen szégyenkeznék.

S akkor hadd villantsak fel Velencéről is valamit, hiszen én külön versben foglalkoztam volt azzal: Hogyan tanítani a vajdasági költészetet, költészetünket Velencében. Tehát valamiféleképpen, a magam módján (az persze csak a versek olaszra való fordításakor dől el, hogy relevánsan-e) előkészítettem a talajt, hiszen az itt érintendő dolgok egy részét is feldolgoztam már egyik rokonomról, az apáca Vitéz Máriáról szóló Velencei vértanú című versem második részében (amely majd Vitéz Ómamámról írt rotterdami versemmel képez egészet)...

Ahol két ókanizsai művész sorsán sírnak a velencei hölgyek

- Nagy József egyik legutóbbi szólóestjét - Ne ments meg engem uram című versem használva mottóul - egyfajta omázsként, siratóként Dobó Tihamérnak és Kovács Antalnak szentelte, persze úgy, hogy valójában magáról szólt, saját húszéves tevékenységét is rekapitulálta általuk. A bemutató Velencében történt, méghozzá az Arsenalban, ahol hajdan a városállam dicső hajóit építették, javították. Velence egyik legérdekesebb, ám ugyanakkor legkevésbé ismert monumentuma az Arsenal. Nagy élmény volt belülről látni, s talán még annál is nagyobb élmény volt számomra az, ahogyan József már egészen otthonosan mozgott benne. Igen, akár édesapja ácsműhelyében.

Korábban is sokszor kerülgettem már az Arsenal piros téglából épült falait, ám egyszer sem sikerült bekukkantanom mögéjük. Néhány éve például Jovánovics György, pesti szobrász barátommal a szembeni kis szigetre jártunk iszogatni (abban az évben volt ez, amikor ő képviselte Magyarországot a Biennalén), vettünk egy üveg whiskyt és kiültünk a fűbe lazítani, gyönyörködni az Arsenalban, ahogyan olykor még most is magába, lábaközé fogad egy-egy hajót...

És most egyszer csak belül találtam magam, belül a hatalmas hajógyárban, amelynek most már mind több a művelődési vonatkozású része (színháza, múzeuma stb). Különös volt, ahogy József nyitogatta az ajtókat, és haladtunk egyik hangárból a másikba. A legkülönösebb az volt a dologban, hogy mindegyik hangár úgy nézett ki, mintha az ő díszlete lenne. Ez az, mondtam, kitűnő! Ez az! mondtam a következőre is, szép!

Az Arsenalban volt tehát az előadás bemutatója, amelyen váratlanul elérzékenyültem (ez különben először történt meg velem József előadásain, amelyeket mind volt alkalmam látni), mintha csak ott, akkor az Arsenalban rázott volna meg igazán barátaim sorsa, halála, mintha csak ott, akkor az Arsenalban búcsúztam volna el igazán tőlük. S akkor félrenézve, nem zavarom-e viselkedésemmel az előadás effektusát, megdöbbenve láttam, hogy a mellettem ülő olasz hölgyek sírnak. Két valójában teljesen ismeretlen, lokális, ókanizsai művész sorsán - majdnem úgy hangzik ez, mint ama nevezetes Eliot-sor a Michelangelóról csevegő hölgyekről - Velencében sírnak a hölgyek.

Egyébként is meglehetősen különös nap volt az. Az előadás előtti órában épp egy nagy felhőszakadás zúdult a városra, hirtelen az egész Szent Márk tér víz alá került. Mi is mezítláb érkeztünk az előadásra. Nagyon érdekes volt és valamiféleképpen gyerekkorunkat idéző is ugyanakkor, mezítláb, vízben közlekedni Velencében, mezítláb érkezni a színházba, az előadásra. Maga az előadás is villámlással, mennydörgéssel kezdődik. Jóska azt hitte, a technikus hibázott, és előre beindította a gépet. Morgott magában, közben kint mennydörgött, villámlott, szakadt az eső... A darab kulmináló jelenetében, amikor levágja a felakasztott testet, karjai között tartja, majd belehelyezi az ülőkádba és ringatni, úsztatni kezdi, úgy tűnt kihajóztatja az Arsenalból, ki a vörös-véres combok közül, ki a tengerre...

Velencében is felbukkantak szlovén barátaink, József kosztümtervezőnője ugyanis Ljubljanában él. Elhozta szlovén barátait, köztük egy fiatal fiút is, aki a kocsit vezette, s akit nekünk, mint sofőrjét mutatott be. Feleségem ügyelt, hogy a sofőr is mindig kapjon enni, inni. Csak másnap mondták meg nekünk, hogy a "sofőr" Janez Drnovsek fia. Örült az ugratásnak, talán először vették igazán emberszámba.

Világra szóló esemény átélése lokális dologként

- Feleségemmel egy alkalommal kimentünk a boulogne-i erdőbe sétálni. És teljesen véletlenül a Roland Garros sportpályáihoz kerültünk. Láttuk, a stadion magas falán nagy betontáblákon olvashatók a győztesek neve. Láttuk, Szeles Mónika neve már két táblán is szerepel - és nagy meglepetésünkre egy emelődaru ismét éppen emelni kezdett egy olyan óriás betontáblát. Amikor jobban megnéztük, láttuk ismét Mónika tábláját emelik. Odaálltunk, és megigézve bámultuk, majd szinte irányítottuk, hogy kicsit jobbra, kicsit balra, kicsit lejjebb, kicsit följebb. A munkások azt hitték, fontos személyek vagyunk, netán Mónika képviselői... Szelessel sok közös fiatalkori élményem volt, sokat lófráltunk vele Orosz József és Dobó Tihamér társaságában. Később Újvidéken is gyakran beszélgettünk jellegzetesen szálkás karikatúráiról, néhány írónkról készült rajzát még ma is örzöm. Azt tervezem, hogy ha majd a vajdasági képzőművészekkel foglalkozó könyvem, a Meztelen bohóc ismét megjelenik, remélem most már Magyarországon (éppen azért, mert szinte senkit sem ismernek a könyvben érintett művészek közül), Szeles karikatúráiról is írok egy kis fejezetet... Mónikával elkezdett nagy munkájának, kísérletének igazán Domonkos barátom volt a közeli szemlélője, ám én ezt a munkát, ahogyan például Árok Ferenc tréneri munkáját is például, valahogyan odakötöttem a mi, Koncz, Dobó, majd Nagy által végzett művészeti tevékenységünkhöz...

Szóval álltunk ott az emelkedő, hatalmas, harmadik tábla alatt, és én egyfajta Mózes-tábláinknak véltem őket - különös, de ezt az egész világra szóló eseményt valamiféleképpen kis, lokális dologként éltem meg. Ahogyan például az Atlanti-óceán partján, Sarasotában (Szelesék akkor éppen nem tartózkodtak Sarasotában, de körülsétáltam házukat) tartott előadásom is hasonló kis, szigorúan lokális dologgal vette volt kezdetét. Közvetlen az előadás előtt, a hatalmas pálmafák alatt ugyanis odajött hozzám egy kedves bácsi, és megkérdezte, igaz-e hogy a Tolnai Matyi fia vagyok? Mondtam, igaz.

Azért jöttem, folytatta, hogy üdvözletem küldjem a Matyikának. Sokat dolgoztunk neki. Dobozkészítő üzemünk volt Moholon. És ha a Matyikának gyorsan cipősdobozra volt szüksége, akkor beraktuk a dobozoló gépet a ladikba és fiaimmal a Tiszán, Kanizsáig szépen összehajtogattuk, időre elkészítettük a dobozokat az én Matyikámnak...