Tomán László
"Moslékos idők" krónikája

Tari István: Akarsz egy Jugoszláviát? Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2002

Ennek a könyvnek a kéziratát Varga Zoltán véleményezte, s mivel ő 2000 áprilisában hunyt el, több mint két évet kellett várnia Tarinak, hogy kötete az olvasók kezébe jusson. És eljutott, 2002-ben, a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt aligha látott volna napvilágot, vagy legfeljebb megcsonkítva, mint Gion Nándor Testvérem, Joáb című regénye, vagy kellemetlenül nagy port vert volna fel, mint Burány Nándor Összeroppanása. Hacsak nem végzi zúzdában, mint Sinkó Ervin háborús naplója.

Ám a történelem kereke azóta nagyot fordult, szó sem lehet már cenzúráról, visszautasításról, legfeljebb késésről vagy késleltetésről. Késéssel tehát, de megjelent Tari Istvánnak ez a könyve, amelyet - ezt rögtön el kell mondani - nem lehet düh és szomorúság nélkül olvasni.

Mert megrázza az embert, akár a két háború közötti kisebbségi sorsról olvas ebben a könyvben, akár a partizánok bevonulásáról - amikor "A szabad rablásé lett a jövő" -, akár a csurogi, a zsablyai vagy a mozsori magyarok kálváriájáról, akár egy kiskatona sorsáról, akár a szerző "börtönnapló"-jában az 1999-es bombázásról. Azt tudtuk, mi történt a kelet-bácskai falvak magyar lakosságával. De ahogy Tari könyvében az átélők elmondják, az hitelesebb minden statisztikai adatnál, számoszlopnál. Amin ennek a három falunak a magyarsága átment, azt túlzás nélkül kálváiának nevezhetjük. Egyik visszaemlékező - mert Tari visszaemlékezők vallomásait rögzítette - azt mondta, hogy "Regény az életünk. Csak azt nem lehet megírni..." A mozsori magyarok jól tudták, hogy ez volt az új, partizánhatalom jelszava: "...meg kell tisztítani Mozsort a magyaroktól." És megtisztították. Táborokká átalakított egykori német falvakba hajtották őket, s itt tartották halálukig, vagy amíg a hatalom meg nem kegyelmezett nekik. A csurogi magyarok végzetét is egy átélő mondja el: Járekre vitték őket, előzőleg azonban különválasztották a férfiakat az asszonyoktól, gyerekektől, öregektől. Csak az utóbbi három csoport jutott el Járekre. A férfiak sorsa a mai napig ismeretlen. Azaz nagyon is ismert. Csak azt nem tudni, hol nyugszanak.

Egy zentai mondta el a szerzőnek, mit éltek át ennek a Tisza-parti kisvárosnak a magyarjai 1944 őszén, amikor a bosszúra szomjas partizánok elfoglalták a helységet.

Egy volt baka horvátországi élményeit beszélte el, s ebből szerezhetünk hitelesen tudomást arról, mi is folyt a Duna jobb partján a kilencvenes évek elején, s ő mondja el egy elesett magyar katona sorsát és temetését. Van olyan megrázó Tarinak ez az írása, mint azok, amelyek a csurogi vagy a zsablyai magyarok tragédiájáról számolnak be.

A vendégmunkáséletről szóló Volt egy Németországunk című fejezet közjáték a szomorú magyar sorsokat leíró részek között. Mert utána ismét egy megrázó fejezet következik: egy akarata ellenére bevonultatott magyar fiatalember vallomása a horvátországi harcokról, melyek során - szándéka ellenére - lelő egy horvát katonát, egy családos embert. Ez is tragédia a maga módján, s a tragikumot fokozza, hogy tettéért elismerést kap feljebbvalójától.

Végül 1999. évi naplóját közli Tari, a maga élményeit veti papírra, kínálja fel az olvasónak mint a vallomások sorának záróakkordját. Azon a tavaszon bombázták a NATO repülőgépei a jugoszláviai városokat. Tari kisvárosi kertes házában éli át ezeket a heteket. Miközben kapálgat, s a tavaszi virágokat nézi, távolból a repülőgépek zúgása és a bombák moraja hallatszik. Ezt az ellentétet - a tavaszi idillt és a háborús iszonyatot - ötvözi össze naplójában Tari, s a maga szörnyű élményét az olvasó megrázó élményévé varázsolja.

Moslékos időknek nevezi a könyv egyik szereplője azokat az éveket, melyeket a vajdasági magyarság Milošević alatt átélt. Találó a jelző, s találó Tari hozzáállása ahhoz az anyaghoz, amelyből könyvét gyúrta. Első személyben csak az utolsó fejezetben, a Szép vagy című "börtönnapló"-ban jelenik meg a szerző, a többi fejezet - mint mondtam - vallomásokból áll. Ezekben az író példásan a háttérbe húzódik. Csak azt közli, amit mondtak neki, a vallomástevők szavaival, nyelvjárásában, mondatfűzésével. Szenvedésekről beszél, de ő szenvtelen marad, nem avatkozik közbe, nem mond véleményt, mindent hőseire bíz, meg az olvasókra. Nekünk kell - a vallomásokat olvasva - átélnünk mindazt, ami a csurogiakkal, a zsablyaiakkal, a mozsoriakkal, a katonákkal történt. Ettől lesz olyan megkapó a könyv.

Van a kötetben két rövid fejezet, amelyek nem tartoznak a vallomások kategóriájába. A Hírt hozott című egyfajta novella. A szerző itt - habár láthatatlanul - misztikus hangulatot teremt, s a talányosság lesz az írás legkiemelkedőbb vonása. Ez teszi a Hírt hozott-at emlékezetessé.